Bitter Winter: A történelem során először fordult egy kínai külügyminiszter az ENSZ Emberi Jogi Tanácsához. A felszólalás az orwelli „újbeszélés” [Szíjgyártó László fordításában, Orwell 1984] iskolapéldája volt.
2020-ban Kínát az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának tagjává választották a 2021–2023-as időszakra. Ez egy viccnek tűnt, a közmondás szerint a rókát bízták meg a tyúkól igazgatásával. Sokan azonban nem értették, hogy Kína hogyan tervezi majd kihasználni ezt a pozíciót. A legtöbb hozzászólás rámutatott arra a tényre, hogy Kína azért lesz ott, hogy megtorpedózza a KKP és a sok nem demokratikus ország által elkövetett emberi jogok megsértésének ügyében folytatott nyomozásokat, amelyek szavazatainak hatásásra Peking paradox pozícióba került. Ez bizony nem tévedés. De van még más is, amint a világ azt ezen a héten felfedezte az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának 46. ülésén Genfben.
A történelem során elsőként Wang Yi, Kína külügyminisztere szólt (videón keresztül, a COVID-19 miatt) az Emberi Jogi Tanácshoz. A külügyminisztérium szóvivője február 22-én ünnepelte az eseményt, kijelentve, hogy az a tény, hogy Kínát megszavazták a Tanácsban, „tanúskodik arról, hogy a nemzetközi közösség elismeri Kína emberi jogi indokait”.
Valójában a terület minden tudósa számára jól ismert alapvető tényről tanúskodik, hogy a világ országainak többsége nem tartja tiszteletben az emberi jogokat, és nem akarja, hogy az ENSZ kivizsgálja őket. Megválasztották a világ legrosszabb emberi jogi sérelmek elkövetőjét abban a reményben, hogy Kína önmagának védelmével őket is megvédi.
A brutális kommunista rendszerek, például Észak-Korea és Kuba, az afrikai kleptokraták és a nem muszlimok vallásszabadságát elutasító muszlim országok ilyen színes koalíciójának a KKP maffia jellegű védelmet nyújt a genfi Palais des Nations folyosóin. Egy ideológiát kínál nekik, és ez valami új.
Ez a maga módján Hszi Csinping zsenialitása. Igaz, hogy a tudósok az emberi jogokat különböző képpen definiálják, de függetlenül attól, hogy a jelenlegi meghatározások közül melyiket alkalmazzák, Kína általánosságban csak az emberi jogok legsúlyosabb ellenségeként merülhet fel. Nem akarva változtatni ezen a helyzeten, Hszi Csinping levonta a tanulságot Orwell 1984-es regényéből, amely azt tanította, hogy minden igazolható a szavak jelentésének megváltoztatásával. Hszi azzal bízta meg azokat, akik most Kínát képviselik az Emberi Jogi Tanácsban, hogy az „emberi jogok” új meghatározását mozdítsák elő, egy olyat, amely felmentené Kínát azon vád alól, hogy mindennap szisztematikusan megsérti azokat.
Orwell ezt „újbeszélésnek” nevezte, Hszi Csinping pedig Lenin és Sztálin nagyra becsült modelljeiből tanulta meg, amelyekről Orwell szatírát készített híres regényében. A Xinhua hivatalos kínai ügynökség megjegyzése, miszerint az „emberi jogok” alatt az Egyesült Államok és a Nyugat azt érti, hogy „a hatalmasok és a gazdagok emberi jogai”, egy klasszikus marxista kritika az emberi jogokkal kapcsolatban. Kommunista szempontból nincsenek egyetemes emberi jogok. Vannak polgári emberi jogok, azaz a Nyugaton meghatározott emberi jogok és a proletár emberi jogok, amelyeket a kommunista pártok úgy határoznak meg, ahogyan azt megfelelőnek tartják, és megtagadnak minden jogot, beleértve az élethez való jogot is az „ellenforradalmárok” és a kommunizmus ellenzői esetében.
Az Emberi Jogi Tanácsban Wang Yi külügyminiszter elmondta a Hszincsiangról és Hongkongról szóló hazugságok szokásos litániáját, azzal a hiábavaló próbálkozással, hogy meggyőzze a hallgatóságát arról, hogy soha nem volt úgynevezett „népirtás ”, „kényszermunka” vagy „vallási elnyomás Hszincsiangban”, ahol az őrizetbe vettek mind bűnösök „erőszakos terrorizmus és szeparatizmus” vádjában. És hogy Kína egyszerűen csak „lezárta a régóta fennálló jogi kiskapukat Hongkongban, és elősegítette a fordulatot a zűrzavarból a törvényes rend felé. Wang a kormányzati szervek közvélemény-kutatásainak idézésével is nevetségessé tette magát, amely szerint Hszincsiang és Hongkong lakosainak nagy többsége örül a helyzetnek. Ez a szovjet időkben végzett közvélemény-kutatásokról szóló régi orosz viccre emlékeztet, ahol arra a kérdésre, hogyan éreznek a kormánnyal kapcsolatban, a polgárok többsége azt válaszolta: „Nem panaszkodhatok”, vagyis tiltott volt a panaszkodás.
Ez a legjobban kiszámítható része volt Wang megjegyzéseinek. Sokkal érdekesebb volt ennél az emberi jogok újrafogalmazása. Wang elmondta, hogy míg az emberi jogoknak van egy „egyetemes” nyelvezete a világon, a „béke, fejlődés, méltányosság, igazságosság, demokrácia és szabadság”, ezen szavak értelmezése nem lehet egyetemes. „Az országok a történelmükben, a kultúrájukban, a társadalmi rendszerükben, valamint a gazdasági és társadalmi fejlettségi szintjükben különböznek egymástól” – mondta Wang. „Ezért a nemzeti realitásuk fényében kell előmozdítaniuk és védeniük az emberi jogokat. Kína például úgy döntött, hogy a szegénység elleni küzdelem és a nemzeti stabilitás fontosabb, mint a többi jog. Más országok másképp láthatják a dolgokat.” És – itt jön a legfontosabb kijelentés – mivel minden országnak joga van úgy értelmezni az emberi jogokat meghatározó szavakat, ahogyan azt megfelelőnek tartja, az emberi jogokat soha nem lehet felhasználni „más országok belügyeibe való beavatkozáshoz.”
Ez zene a világ diktátorai fülének, de helytelen lenne ezt pusztán egy extrém kulturális relativizmusnak tekinteni. Valójában Wang az „emberi jogok” kínai modelljét „modern szocialista” megközelítésként tálalta, amely másokat is inspirálhat. „Kína egy szilárd alapot fektetett le az emberi jogok ügyének előmozdításához” – mondta.
Az „emberi jogok” ezen újrafogalmazása mögé egy sokszínű címkékkel ellátott doboz került, melyen például a „béke” és „szabadság” áll, és ahová az egyes kormányok elhelyezhetik az általuk preferált tartalmat. Minden tartalom megteszi, csak a kínai egy még „szilárdabb alappal” rendelkezik – amely az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának (UDHR) évtizedek óta tartó dekonstrukcióján alapul, melyet a kínai (és orosz) tudósok hajtanak végre, nem kis segítséggel a nyugati marxista és posztmodern értelmiségiek részéről.
Azt állítva, hogy az UDHR az 1948-as értékeket tükrözi, azokat az időket, amikor aláírták, és nem felel meg a 21. századnak, vagy a „nyugati” nemzetek egy kis csoportjának, akik nagyon aktívan dolgoznak azon, hogy a KKP keze alá játszanak, és e világ összes zsarnoka, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy az UDHR nem alkalmazható országaik „különleges” helyzetére.
A tantermekben a világ minden táján elmondják a diákoknak, hogy az UDHR a náci zsarnokságra és a holokausztra volt egy reakció; hogy leginkább egy amerikai és nyugat-európai kezdeményezésről volt szó; hogy Eleanor Roosevelt (1884–1962) és René Cassin francia jogász (1887–1976) volt amerikai first lady írta; és hogy az Egyesült Államok az egész világon népszerűsítette. Ezeket az érveket ma Kínában, Oroszországban és más országokban arra használják, hogy azzal érveljenek, hogy az UDHR valójában nem „univerzális”, hanem a nyugati értékeknek a világ többi részével szembeni érvényesítésének kísérlete.
Susan Waltz amerikai politológus azonban egy 2002-ben megjelent alapvető cikkében azzal érvelt, hogy mind a négy állítás tényszerűen hamis. Az UDHR-hez vezető folyamat a 20. század elején, jóval a nácizmus és a holokauszt előtt indult el és jelentős anyagokat hozott létre.
Eleanor Roosevelt-nél vagy Cassin-nál fontosabb szerepet játszott a Nyilatkozat megfogalmazásakor a két ázsiai küldött, Charles Malik libanoni akadémikus (1906–1987) ortodox keresztény, és a kínai filozófus, Chang Peng Chun (1892–1957), aki önmagát Konfuciánusnak tartotta. Bár nem annyira döntő fontosságúak, mint Malik és Chang, a női jogokért fellépő indiai aktivista, Hansa Jivraj Mehta asszony (1897–1995) és Hernán Santa Cruz chilei diplomata (1906–1999) szintén fontos szerepet játszottak. A szerkesztői bizottság kanadai titkára, John Peters Humphrey (1905–1995) jogtudós volt az első tervezet szerkesztője, nem szerzője, bár szerkesztői szerepe is fontos volt. Az Egyesült Államokban sokan ellenálltak egy olyan dokumentum terjesztésének, amelyet országuk cenzúra alá vonására használhatnak a nemzetközi hatóságok, miközben a szöveget Európában és néhány „harmadik világ” országaiban lelkesen fogadták.
Az UDHR sokkal kevésbé volt „nyugati”, mint azt sokan gondolják, és a Nyugat állítólagos ellentétének a többiekkel szemben elméletéből adódó lencsén keresztüli olvasása pontatlan értelmezést eredményez. Azok, akik szembe akarnak szállni a KKP „emberi jogok” újradefiniálásával foglalkozó Orwell-tervével, jól tennék, ha kitartanának az UDHR mellett, és megvédenék annak egyetemes hatályát. Az összes vallás, média és civil társadalmi szervezet betiltása, amelyeket a KKP nem vont az ellenőrzése alá, a vallási és politikai ellenzékiek letartóztatása és megkínzása, az ujgurok, tibetiek és mások ellen elkövetett népirtás nem az emberi jogok „eltérő értelmezésének” a kifejeződése. Ezek az UDHR-ben megtestesült elvek brutális megsértését jelentik, és ennek a két csodálatos szónak, az „emberi jogok” jelentésének megváltoztatására irányuló perverz kísérlet. Ezt a kísérletet el kell ítélni és ellen kell neki állni.
Forrás:
https://bitterwinter.org/chinas-secret-weapon-changing-the-meaning-of-human-rights…
Írta: Massimo Introvigne
Kèp:
Orwell 1984 – első kiadás (1947).
