Bevezetés
Egy évszázaddal ezelőtt jelentette meg Karl Marx a „Das Kapital” című könyvét, amelyben a magántulajdon eltörlése és annak a köztulajdonnal való felváltása mellett érvelt. Egy évszázaddal később a világ országainak egyharmadában bevezették a kommunista köztulajdon e formáját.
A szovjet blokk összeomlása után az 1990-es években számos kelet-európai ország „sokkterápián” ment keresztül, hogy visszatérjen a piacgazdasághoz. Más országok, amelyeket nem kommunista pártok kormányoztak, de mégis szocialista államosítást hajtottak végre, és elszenvedték a kollektív tulajdonhoz kapcsolódó nyomorúságot és szegénységet, végül szintén nem tehettek mást, mint hogy piaci reformokat vezettek be.
A világuralom elérése érdekében a kommunizmus kísértete támadásba lendült az egész bolygón. Amikor látjuk, hogy ezek az országok feladták a kommunizmust és a szocialista gazdasági modellt, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a kísértet kudarcot vallott. De a valóság nem ilyen egyszerű: a kommunizmus kísértete nem követ fix elveket. Éppen ellenkezőleg, a módszereit és formáit szisztematikusan hozzáigazítja a helyzethez. Előfordulhat, hogy a nagyobb cél érdekében feladja vagy kritizálja korábbi tetteit. Ez különösen a gazdasági szférában nyilvánvaló.
A jelenlegi gazdasági rendszerünk elemzése során nem lehet nem észrevenni, hogy a kommunizmus kísértete már minden sarkon ott van. A világ szinte minden országának gazdaságát eltérítette a szabadpiaci elvektől az emberek vágyálma és a kormányba vetett vakhit. A nemzetek így elveszítik erkölcsi alapjukat, és a kommunizmus felé tendálnak. Itt az ideje, hogy ráébredjünk erre a valóságra – és tegyünk ellene.
1. Jóléti államok nyugaton: Kommunizmus más néven
A „Kommunista kiáltványban” (eredetileg „A Kommunista Párt kiáltványa”) Marx azt írja, hogy a kommunista elmélet egyetlen mondatban összefoglalható: Szüntessük meg a magántulajdon rendszerét. Az egyén számára ez „a polgári egyéniség, a polgári függetlenség és a polgári szabadság eltörlését” jelenti. A társadalom számára ez azt jelenti, hogy „a proletariátus politikai felsőbbrendűségét arra fogja felhasználni, hogy a polgári társadalomtól elragadjon minden tőkét, hogy az összes termelőeszközt az állam, vagyis az uralkodó osztályként szervezett proletariátus kezében központosítsa”. [1]
E cél elérése érdekében a kommunisták erőszakot és tömeggyilkosságokat alkalmaztak országaikban. Amikor az erőszakos kommunizmus elvesztette vonzerejét, erőszakmentes formákat fejlesztettek ki. A szocializmus ezen változatai az egész társadalomba beszivárognak, ami megnehezíti a beazonosításukat.
A nyugati országok számos olyan gazdaságpolitikai intézkedést hajtanak végre, amelyek látszólag, névleg vagy formailag semmilyen kapcsolatban nem állnak a szocializmussal, de ezek mind a magántulajdonhoz való jog korlátozására, gyengítésére vagy megfosztására irányulnak. Mások gyengítik a szabad vállalkozás mechanizmusait, kiterjesztik a kormány hatalmát, következésképpen a társadalmat még inkább a szocializmus felé vezetik. Ezen módszerek közé tartoznak a magas adók, a bőkezű szociális juttatások és az agresszív állami intervenció.
Magas adók és nagyvonalú szociális juttatások
A nyugati országok kommunista vagy szocialista gazdaságának fontos jellemzője az erős szociális jólét. A nyugaton jelenleg érvényben lévő szociális segélyezési politika miatt, a szocialista országokból érkezők úgy érzik, hogy egyszerűen csak egy másik szocialista államba költöztek.
- Burkolt szocializmus
Maga a kormány nem teremt értéket. Inkább olyan, mint a birkanyírás. Minden szociális segélyt végső soron az adót vagy az államadósságot megfizető emberek finanszíroznak. A magas szintű szociális jólét önmagában a kommunizmus egyik változata, csak a kommunista pártok erőszakos forradalma nélkül.
A magas adóztatás a magánvagyon erőszakos államosítása a nagyarányú újraelosztás érdekében. Ugyanakkor ez a magántulajdoni rendszer fokozatos felszámolásának rejtett módja.
Az eredmények tekintetében nincs különbség a magas adózás, valamint a kommunista rendszerek által előírt köztulajdon és egyenlőségi rendszer között, kivéve, hogy az államosítást a termelés után hajtják végre, és nem ezt megelőzően. A kommunista tervgazdaságokban a termelési eszközöket közvetlenül az állam ellenőrzi. Nyugaton a termelés magánkézben van, de a bevételeket az adók és az újraelosztási rendszer révén állami vagyonná alakítják át. Akárhogy is, ez egyenértékű mások vagyonának elrablásával és kifosztásával. A nyugati országokban ezt nem gyilkolással és erőszakkal érték el, hanem teljesen legálisan, a demokrácia és a jogalkotás révén.
Bizonyos állami támogatások teljesen ésszerűek, mint például a katasztrófák vagy balesetek áldozatainak nyújtott szociális támogatás. A szociális segítségnyújtás pozitív oldalait azonban gyakorlati eszközként használják fel az emberek megtévesztésére, melyek így az adóemelés ürügyévé válnak. Ebben a tekintetben a nagylelkű szociális jólétnek már most ugyanolyan romboló következményei vannak az emberekre, a társadalomra és az erkölcsi értékekre nézve, mint a kommunista gazdaságnak. A kommunista gazdaságtan természeténél fogva az emberi természet sötét oldalát hozza felszínre. Ez az oka annak, hogy a kísértet kommunista gazdasági értékeket terjeszt az egész világon, akár a szabad társadalmakban, akár a kommunista rezsimek által közvetlenül ellenőrzött társadalmakban.
- Magas adók
A fejlett nyugati országokban a szociális jólét az adóbevételek nagy részét felemészti, ami a magánvagyonból levont adókból származik. Ilyen magas adóbevételek vagy magas szintű állami (és így állampolgári) adósság nélkül nem tartható fenn a szociális jólét magas szintje.
Az Egyesült Államokban az adóbevételek több mint felét a társadalombiztosításra és az egészségügyi ellátásra költik. Ennek a pénznek több mint 80 százaléka a személyi jövedelem- és társadalombiztosítási adókból származik, 11 százaléka pedig a társasági adókból. [2] Sok nyugati ország még az Egyesült Államoknál is tovább megy, és még átfogóbb társadalombiztosítási rendszerrel rendelkezik.
A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) által 2016-ban közzétett, 35 piacgazdaságra vonatkozó adatok szerint 27 országban a jövedelemadó mértéke meghaladta a 30 százalékot. A két legmagasabb jövedelemadóval rendelkező ország Európában volt, 54 és 49,4 százalékkal. Ezenkívül Európa számos részén az étkezések és vásárlások után hozzáadott érték típusú adót kell fizetni, amely egyes esetekben akár 20 százalék is lehet. [3] A társasági adó és egyéb adók teszik teljessé az összképet.
Más adatok azt mutatják, hogy 1900-ban a későbbi OECD tizenöt országa közül csak hétben volt jövedelemadó akkoriban, és Olaszország állt az élen tíz százalékos adókulccsal. Ausztráliában, Japánban és Új-Zélandon a jövedelemadó-kulcsok öt százalék körüliek voltak. 1950-re azonban az OECD-országok átlagos legfelső adókulcsa több mint 60 százalékra emelkedett, mára pedig lassan 40 százalék körülire csökkent. [4] A magas adóterhek nem csak a gazdagokat sújtják, a szegényeket is többféleképpen büntetik. Míg a gazdagok gyakran rendelkeznek jogi eszközökkel, hogy megvédjék magukat az adókkal szemben, a szegényeknek folyósított szociális segélyek eltűnnek, ha jövedelmük egy bizonyos küszöb fölé emelkedik. Más szóval, az embereket büntetik azért, ha többet dolgoznak.
- Magas szintű szociális jólét
1942-ben a brit közgazdász, William Beveridge a jóléti államot szorgalmazta, egy olyan tervet, amely „mindent felölel, ami az embereket és a szükségleteket érinti”. A modern társadalomban a megkülönböztető jóléti rendszert kiterjesztették a munkanélküliségre, az orvosi ellátásra, a nyugdíjakra, az üzemi sérülésekre, a lakhatásra, az oktatásra, a gyermekgondozásra és hasonlókra, messze túlmutatva az emberek iránti jótékonyság hagyományos fogalmán. Ez mindig azokra az emberekre vonatkozott, akiknek azonnali segítségre volt szükségük.
A Heritage Foundation jelentése szerint 2013-ban az Egyesült Államokban több mint százmillió ember, vagyis a lakosság körülbelül egyharmada részesült szociális juttatásokban (a társadalombiztosítás és az egészségügyi ellátás kivételével), amelyek értéke fejenként átlagosan 9000 dollár volt. [5] Az amerikai népszámlálási hivatal statisztikái szerint 2016-ban az USA lakosságának mintegy 12,7 százaléka élt a szegénységi küszöb alatt – azonban gyakran meglepő életkörülmények között.
A kormányzati felmérések szerint az elszegényedett háztartásokban élő szülők 96 százaléka azt állította, hogy gyermekeik soha nem éheztek. Az elszegényedett háztartások csaknem 50 százaléka egylakásos családi házakban, 40 százaléka sorházakban élt. Csupán 9 százalékuk élt mobilházban. 80 százalékuknak volt légkondicionálója, és kétötödüknek volt szélesvásznú LCD televíziója. Az elszegényedett háztartások háromnegyedének volt autója. [6] Az emberek nagy számban történő szándékos besorolása a lakosság „elszegényedett” rétegébe bőséges ürügyet szolgáltat a szociális segélyek kiterjesztésére.
Az USA kormánya által biztosított szociális támogatás az OECD-tagországok átlaga alatt van. A skandináv országokban és más nyugat-európai országokban élő emberek többsége sokkal több jólétet élvez, mint az amerikaiak. Dániában például még a leggazdagabb polgárok is élvezik a szociális biztonsági hálót, amely ingyenes orvosi ellátást, egyetemi oktatást és egyéb nagyvonalú juttatásokat tartalmaz.
Az ország gazdasági összeomlása előtt a görögök évi tizennégy havi fizetést kaptak, 61 évesen mentek nyugdíjba, és a fizetésük több mint 90 százalékát kitevő nyugdíjat kaptak. Svédországban az emberek 550 nap megszakítás nélküli betegszabadságra és egyéb juttatásokra jogosultak.
A szociális juttatások kiterjesztése a hagyományos sürgősségi segély szerepétől az egész lakosság állandó juttatására valójában az ördög tervének része, hogy egy kommunista gazdasági formát kényszerítsen ki.
- Szociális juttatások: a korrupció terjedése illetve a gazdagok és szegények közötti ellentétek kiéleződése
Gazdasági szempontból a társadalmi jólét abból áll, hogy egyes emberektől pénzt vesznek el, és annak értékét másoknak adják át. A vagyon elosztásáért azonban a kormány a felelős. Ennek eredményeképpen elvész az a tudat, hogy meg kell dolgozni azért, hogy az ember valamit megszerezzen. Ennek az erkölcsi elvnek az elvesztése Észak-Európában különösen nyilvánvaló.
Nima Sanandaji svéd kutató a World Value Survey adatai alapján mutatta be ezt az elképzelést. Az 1980-as évek elején a svédek 82 százaléka és a norvégok 80 százaléka értett egyet azzal, hogy helytelen olyan állami juttatásokat kapni, amelyeket az ember nem keresett meg. A 2005-ben és 2008-ban Norvégiában és Svédországban végzett felmérések szerint a norvégoknak csak 56 százaléka, a svédeknek pedig 61 százaléka értett egyet ezzel az állítással. [7]
Egy bőkezű jóléti rendszerben a keményen dolgozók kevesebbet kapnak, a kevésbé szorgalmasakat pedig juttatásokkal jutalmazzák. Ez idővel finoman eltorzítja az erkölcsi hagyományokat, mivel azok, akik magas szintű állami jólétben nőttek fel, elveszítik őseik munkaerkölcsét, függetlenségét, felelősségét és szorgalmát. A rendszert természetesnek veszik, sőt a jólétet emberi jognak tekintik. Megszokták, hogy a kormányra támaszkodnak, és még zsarolják is azt, hogy folyamatos segítséget nyújtson nekik. A társadalmi értékek szinte visszafordíthatatlanul megváltoztak. A kommunizmus lépésről lépésre ássa alá az erkölcsöt.
A magas jóléti kifizetések korlátozzák a jótékonyság hagyományos szerepét is, és megfosztja mind az adományozókat a jótékonykodás lehetőségétől, mind a kedvezményezetteket a hálaadás lehetőségétől.
A hagyományos társadalomban a jótékonykodás szabadon és saját belátás szerint történt, akár a kevésbé szerencséseknek nyújtott közvetlen segítség révén, akár jótékonysági szervezeteknek, például az egyháznak való adakozással. Voltak meghatározott adományozók és kedvezményezettek, és a segítség igénybevételének lehetősége kiváltság volt, nem pedig jog. A kedvezményezettek hálásak voltak az adományozók kedvességéért. A jótékonysági szervezeteket arra használták, hogy kiegészítsék az életük javítására tett saját erőfeszítéseiket. Azok, akik segítséget kaptak és képesek voltak megváltoztatni az életüket, valószínűleg viszonoznák a szívességet, amikor másoknak is hasonló kihívásokkal kell szembenézniük.
Alexis de Tocqueville francia gondolkodó azt írta, hogy a jótékonyság magában foglalja a nagylelkűség és a hála erényeit. Pozitív erkölcsi hatást gyakorol. Ugyanakkor az adományozók és a kedvezményezettek közötti kapcsolat enyhíti a gazdagok és szegények közötti konfliktust és ellentétet. A jótékonysági magatartás összeköti a különböző jövedelemszintű embereket. [8]
A modern felduzzasztott jóléti rendszer elidegeníti az adományozókat és a kedvezményezetteket azáltal, hogy bürokratizálja a jótékonykodás folyamatát. A mai „adományozók” olyan adófizetők, akiket kényszerítenek arra, hogy mondjanak le a vagyonukról ahelyett, hogy önként osztanák meg azt. Eközben a segélyezettek nem kötődnek a jótevőikhez, és nem éreznek hálát az általuk hozott áldozatokért.
Tocqueville úgy vélte, hogy a szociális segélyek súlyosbítják a gazdagok és szegények közötti konfliktusokat. Miután vagyonuk egy részét erőszakkal elkobozták, a gazdagok neheztelni kezdtek a szociális segélyben részesülőkre. Tocqueville szerint ráadásul a szegények továbbra is elégedetlenek maradnak, mert természetesnek veszik a gazdasági könnyebbségüket: „Az egyik osztály még mindig félelemmel és undorral tekint a világra, míg a másik kétségbeeséssel és irigységgel szemléli a szerencsétlenségét”. [9]
A felduzzasztott szociális juttatások az irigység és a politikai konfliktus tényezőjévé váltak, amelyet a kommunizmus arra használ fel, hogy lerombolja az emberek közötti erkölcsi és társadalmi harmóniát. Ez világosan megmutatkozott a görög gazdasági válságban: A gazdagok és szegények közötti konfliktus helyett a közép- és felső osztályok küzdelmét kellett megvívni. Ez utóbbiak tagjai körében az adóelkerülés „nemzeti sporttá” vált – idézi a The Economist című brit üzleti magazin a görög tisztviselőket egy cikkében. Ugyanakkor a görög kormány, hogy ne haragítsa magára a választóit [10], a csökkenő adóbevételek ellensúlyozására és a többi európai ország jóléti szintjének fenntartása érdekében hitelfelvételre támaszkodott.
A gazdasági válságot követően a görög kormány megpróbálta csökkenteni a szociális juttatásokat, de az emberek heves ellenállásába ütközött. Az emberek a gazdagokat vették célba, és még magasabb adókat követeltek tőlük, ami olyan problémákat okozott a kormánynak, amelyeket a mai napig nem sikerült megoldani.
A jóléti rendszer aláássa a hagyományos munkamorált és arra készteti az embereket, hogy olyan dolgokat kérjenek, amiért nem dolgoztak meg. Mivel a kemény munkát „büntetik”, az egész gazdaság szenved.
Martin Halla, Mario Lackner és Friedrich G. Schneider 2010-ben végzett gyakorlati tanulmánya kimutatta, hogy a szociális segély hosszú távon csökkenti a kemény munkára való ösztönzést. Ez azonban csak jóval később derül ki. A három közgazdász arra a következtetésre jutott, hogy a jóléti állam dinamikája károsan hat egy nemzet egészséges gazdasági bázisára. [11]
- A szegénység kultúrája
2012-ben a The New York Times „A gyermekkori írástudatlanság kihasználása” címmel közölt egy cikket, amely a szociális segélyek hatását ismertette az USA keleti részén, az Appalache-hegységben élő alacsony jövedelmű családoknál.
A cikk leírja, hogy sok elszegényedett család lemondott arról, hogy gyermekeit iskolába járassa, hogy jogosult legyen a segélyre: „Az anyák és apák attól félnek, hogy ha gyermekeik megtanulnak olvasni, akkor nem lesznek jogosultak többé a havi csekkre a szellemi fogyatékosságukra hivatkozva.” [12]
„Ezen a távoli területen sok mobilházakban élő ember szegény, és égetően szüksége van készpénzre, a kiegészítő szociális jövedelemprogramból származó havi 698 dolláros csekk gyermekenként sokat számít – és ezek a csekkek addig érkeznek, amíg a gyermek 18 éves nem lesz.”
Ez a segélyprogram mintegy 40 évvel ezelőtt indult azzal a céllal, hogy segítse a testi vagy szellemi fogyatékos gyermekeket nevelő családokat. Amikor a The New York Times 2012-ben beszámolt róla, a programban részt vevő gyermekek több mint 55 százalékát „egyéb mentális állapotúnak” minősítették. 1983-ban az értelmi fogyatékosok aránya a programban mindössze 5 százalék volt. Ezek a „mentális fogyatékosságok” azonban az USA-ban nincsenek egyértelműen definiálva. Az Egyesült Államokban jelenleg mintegy 1,2 millió „szellemi fogyatékos” gyermek él, akiknek az ellátására az adófizetők évente kilencmilliárd dollárt biztosítanak. [13]
Itt a társadalmi jólét és az emberi természet gyengeségei ördögi kört alkotnak. A szociális jóléti politika támogatóinak és megfogalmazóinak jó szándéka ellenére közvetve támogatja a kommunizmus kísértetét abban a céljában, hogy megrontsa és elpusztítsa az emberiséget.
Egy évszázaddal ezelőtt Tocqueville megfigyelte, hogy nem a szociális segélyek tesznek különbséget az egyének között, hanem a mesterségesen meghúzott „szegénységi határok”. Ez megnehezíti a segélyek hatékony elosztását, mivel nem lehet tudni, hogy a jogosultak valóban rajtuk kívül álló körülmények miatt szenvednek-e, vagy a szerencsétlenségük saját maguknak köszönhető. [14]
A szociális segélyekkel való visszaélés nemcsak az államháztartást terheli, hanem az ilyen rendszerben felnövő gyermekek jövőjét is meghatározza. Egy 2009-es kutatás szerint a gyermekkorukban szociális segélyben részesülők kétharmada felnőttkorában is szociális segélyben részesült. Felnőtt rokkantsági szociális segélyben részesültek. Nagy a valószínűsége annak, hogy életük hátralévő részében a szociális segélytől függnek. [15]
A szavazatok megszerzése érdekében a „fogyatékosság” fogalmát egyre tágabban határozták meg. Így a lakosság egyre nagyobb hányada kerül be a szociális segélyben részesülők körébe. A szociális juttatásokra való jogosultságot meghatározó kritériumok a negatív megerősítés légkörét teremtik meg, ami ösztönzi a juttatásokkal való visszaélést. A társadalmi erkölcs visszafejlődése és a gazdasági nyomor segít a kommunizmus kísértetének elérni céljait.
A szociális segély a valóban rászorulók támogatására szolgáló sürgősségi intézkedés, amelynek hatékonynak kell lennie olyan körülmények között, mint például ipari balesetek, járványok, természeti katasztrófák stb. Nem szabadna a megélhetés szokásos formájává válnia, mivel nem képes megoldani a szegénység dilemmáját. 2014-ben, 50 évvel azután, hogy Lyndon B. Johnson amerikai elnök idején megkezdődött a „szegénység elleni háború”, az amerikai adófizetőknek 2,2 billió dollárt kellett szociális segélyekre fordítaniuk. De ahogyan az Egyesült Államok Népszámlálási Hivatalának statisztikái mutatják, a szegénységi ráta az elmúlt 40 évben állandó maradt (kivéve az első tíz évet). [16] Ez azt jelenti, hogy a szegénységi rátát nem csökkentette a szociális támogatás. [17]
William Arthur Niskanen amerikai közgazdász szerint a jóléti rendszer a szegénység kultúráját hozta létre, ami viszont az állami segélyektől való függés, a házasságon kívül született gyermekek, az erőszakos bűncselekmények, a munkanélküliség és az abortusz ördögi körét táplálja. Az 1992-es amerikai adatok elemzésével előrejelzéseket készített az egy főre jutó átlagjövedelem egy százalékával megnövelt segélyek várható hatásáról: az AFDC-ben részesülők száma körülbelül három százalékkal, a szegénységben élők száma körülbelül 0,8 százalékkal, az egyedülálló anyáktól születettek száma körülbelül 2,1 százalékkal, a munkanélküli felnőttek száma pedig körülbelül 0,5 százalékkal növekedne. Az abortuszok és az erőszakos bűncselekmények is gyakoribbak lennének. Niskanen kutatása azt sugallja, hogy a bőséges jóléti rendszer a rendszertől való függést ösztönzi, és elriaszt a személyes felelősségvállalástól. [18]
A családok széthullása a „szegénység kultúrájának” szerves része. Walter E. Williams közgazdász a feketék körében a múltban és napjainkban tapasztalható szegénységről szóló tanulmányában megállapította, hogy az elszegényedett fekete gyermekek 85 százaléka egyedülálló tinédzser anyákkal élt. A jóléti rendszer ösztönzi ezt a jelenséget, mert arra bátorítja az egyedülálló anyákat, hogy felelősség nélkül éljenek. Támogatást, lakhatási támogatást, élelmiszerjegyeket és hasonlókat kaphatnak a kormánytól. A jóléti juttatások hozzájárultak az egyedülálló szülők arányának növekedéséhez és a szegénység fokozódásához. [19] Annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben nőtt a szociális jólét, a szegények és gazdagok közötti szakadék is nőtt: Az inflációval kiigazított átlagbér csak nagyon lassan emelkedik, miközben a leggazdagabbak egyre nagyobb vagyonhoz jutnak a tőkenyereségből. Kialakult a „dolgozó szegények” osztálya. Ezekkel a társadalmi ellentmondásokkal felvértezve a baloldal egyre nagyobb kormányokat, magasabb adókat és több jóléti juttatást szorgalmaz a szegénység elleni küzdelem érdekében – és ezzel nem ér el semmit, csak súlyosbítja azt.
- A baloldal szavazatszerzésre használja a szociális jóléti politikát
A baloldali politikusok gyakran követelnek magasabb szociális jólétet és magasabb adókat. Különféle választási szlogenekkel győzik meg a választókat „nemes szándékaikról”, és erkölcsileg magasabb rendűnek mutatják magukat. Azonban nem ezek a politikusok azok, akik a szociális jólétet biztosítják. Ezek csupán a felső és középosztály vagyonát osztják szét a szegények között. Mivel a rendszer elrejti az adományozó és a kedvezményezett közötti alapvető kapcsolatot, a politikusok mégis azt állítják, hogy döntő szerepet játszottak a folyamatban. A címzettek háláját szavazatok formájában kapják meg.
Agresszív gazdasági intervencionizmus a nyugati országokban
- Állami beavatkozás
A szabad világ kormányai jelenleg is erős beavatkozást gyakorolnak nemzeti gazdaságaikban. Ennek egyik oka a szocialista befolyás alatt kialakított szociális jóléti politika, amely folyamatosan növelte az állam szerepét a vagyon elosztásában. Ennek a tendenciának egy másik mozgatórugója az 1930-as évek nagy gazdasági világválsága volt. A válság után a nyugati társadalomra nagy hatással voltak a keynesi közgazdaságtan elméletei. Ez az állam aktív beavatkozását és a gazdaság pénzügyi források felhasználásával történő szabályozását támogatja.
Egy normális társadalomban a kormányzat szerepe korlátozott. Az államnak csak kivételes helyzetekben kellene beavatkoznia a gazdaságba, például természeti katasztrófák vagy más válságok idején. Mára azonban a keynesi közgazdasági elmélet világszerte elfogadottá vált. A kormányok minden országban arra törekszenek, hogy nagyobb ellenőrzést gyakoroljanak a gazdaságuk felett.
Amikor a kormány aktív szerepet játszik a gazdaságban, minden egyes intézkedés dominóhatást gyakorol a piacra. Az új politikák és törvények egész iparágakat változtathatnak meg, és számos vállalatot és befektetőt a kormányzati döntésektől tehetnek függővé. Az állam, amely hagyományosan csak törvényeket hozott és hajtott végre, így a gazdaság vezető szereplőjévé vált. Az állam olyan, mint egy az a játékvezető, aki egy futballmérkőzés játékosává is válik: Ellenőrzi és szabályozza a tőkét egy olyan gazdaságban, amely korábban magángazdaság volt, ezáltal a „láthatatlan kéz” helyébe a „látható kéz” lép.
A magas szintű szociálpolitikával párosuló aktív költségvetési ellenőrzés számos kormányt magas adósságállományhoz vezetett. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) szerint a tagállamok közel felének államadóssága eléri vagy meghaladja a bruttó hazai termék (GDP) 100 százalékát. Egyes országok gazdasági teljesítményének több mint 200 százaléka az adósság. Ez számos ország társadalmi és gazdasági jövője szempontjából komoly sebezhetőséget jelent. [20]
Ronald Coase Nobel-díjas közgazdász számos tanulmányt írt a kormányzati beavatkozás hatásairól. Coase munkája során megállapította, hogy az intervencionista politikák szinte mindig negatív eredményekhez vezetnek. Úgy véli, hogy az intervencionizmus elérte a „csökkenő határhozam” pontját. [21]
Ennek ellenére minden ország kormánya egyre inkább belemerül a gazdasága manipulálásába, és egyre inkább állami ellenőrzés alá helyezi azt.
- Az intervencionizmus következményei és valósága
A kiterjedt állami beavatkozásnak legalább két fő következménye van. Először is, az állam hatalma egyre bővül a szerepét és hatókörét tekintve. A kormánytisztviselők egyre arrogánsabbá válnak azzal kapcsolatban, hogy képesek beavatkozni a gazdaságba, és hagyják, hogy az állam játssza a megmentő szerepét. A kormány a válság elmúltával is általában megtartja a kibővített hatáskörét és funkcióit.
Másodszor, az intervencionizmus a kormánytól való nagyobb függőséghez vezet. Amikor az emberek kihívásokkal szembesülnek, vagy amikor a szabadpiac nem tudja biztosítani a kívánt előnyöket, akkor a kormányzat nagyobb mértékű beavatkozását fogják szorgalmazni, hogy igényeik teljesüljenek.
Az állam hatalmának növekedésével a magánszektor gyengül, és a szabad piacnak egyre kevesebb mozgástere marad. A politikából hasznot húzó és attól függővé vált emberek egyre inkább azt fogják követelni, hogy a kormány vállalja a felelősséget a javak elosztásáért, és törvényeket hozzon ennek kikényszerítésére.
Nyugaton egy erős politikai áramlat balra tolja a társadalmat. Ebben az áramlatban a szocialisták és a kommunisták eredeti baloldali szárnya, valamint azok, akiket felszívtak – még akkor is, ha hagyományosan nem a baloldalhoz kötődtek. Ezeknek az eltérő erőknek az egyesülése arra ösztönzi a kormányokat, hogy nagyobb mértékben avatkozzanak be a gazdaságba és ellenőrizzék a magánvállalkozásokat. A normális gazdasági tevékenység „erózióját” látszólag különböző társadalmi mozgalmak okozzák, de valójában a kommunizmus kísértete mozgatja a szálakat.
Kiderült, hogy a nyugati kormányok az egyenlőség zászlaja alatt és más politikai ürügyekkel a közhatalmat a beavatkozások növelésére használják. Még törvényeket is hoznak, hogy ez állandó állapot legyen. Ez a magatartás megfosztja a piacgazdaságokat a legfőbb tekintélyüktől: az emberek szabad akaratától. Az állam lényegében kiterjeszti a hatalmát a szabad piacra, hogy azt parancsgazdasággá alakítsa át. Hosszú távon ez azt eredményezi, hogy a gazdaság és az emberek megélhetésének minden aspektusa állami ellenőrzés alá kerül. A gazdasági eszközöket a politikai hatalom megszilárdítására és a társadalom és polgárai leigázására használják.
A felszínen jóindulatúnak tűnő, de a gazdasági struktúrát fokozatosan a központosítás irányába billentő politikákkal a kísértet fokozatosan a totális kommunizmusba vezeti az emberiséget.
A szocialista gazdaságpolitika a kommunista totalitarizmushoz vezet
A magas adók, a magas jóléti juttatások és a széles körű állami beavatkozás a szocializmus egyértelmű jellemzői a nyugati kapitalista rendszerben. A szocializmus tehát alapvetően azonos természetű a tervgazdasággal, mivel mindkettő az államhatalmat használja fel a gazdaság manipulálására. Az alaphit itt a kormány mindenhatósága, amelynek megengedik, hogy Istent játsszon.
Az egyetlen különbség a nyugati erős állami intervencionizmus és a kommunista országok tervgazdaságai között jelenleg az, hogy a szabad országokban a törvény és a kapitalista rendszer néhány alapvető eleme megvédi az embereket a totális kormányzati ellenőrzéstől.
Friedrich Hayek (1899-1992), a jól ismert osztrák közgazdász és filozófus óva intett az államilag irányított tervezéstől és a vagyon újraelosztásától. Ez elkerülhetetlenül a piac manipulálásához és a totalitarizmus kialakulásához vezetne, függetlenül attól, hogy a rendszer demokratikus-e vagy sem. Hayek úgy vélte, hogy az Európában és Észak-Amerikában gyakorolt szocializmus, bár különbözik az állami vállalatoktól és a tervgazdaságoktól, ugyanahhoz az eredményhez vezet. Az emberek is ugyanúgy elveszítenék szabadságukat és megélhetésüket, csak lassabban és közvetettebben. [22]
Amint azt már korábban említettük, Marx, Engels és Lenin a szocializmust a kommunizmushoz vezető út kötelező lépésének tekintették. Az útközben egy peronon megálló vonat nem változtatja meg eredeti haladási irányát. A kommunizmus kísértete a szocializmus felé haladó ország hajtóereje. Ha az emberiség feladja a hagyományait, legyen szó gazdasági szféráról vagy más területekről, és elfogadja a kommunista ideológiát, a fejlődés üteme lényegtelen. A cél előbb-utóbb megvalósul. A cél ennek az útnak a végén nem a földi mennyország, hanem az emberiség elpusztítása. Valójában az ördög nem a „földi mennyország” megvalósításával foglalkozik, mert ez csak egy csali, hogy az embereket a vesztükbe csalja.
2. A Kínai Kommunista Párt disztópikus szocializmusa
Miután a köztulajdonról szóló törvény és a tervgazdaság szegénységbe taszította Kínát, a Kínai Kommunista Párt kénytelen volt elindítani a „reform és nyitás” folyamatát. Bevezette a szabad piac elemeit a kínai társadalomba. Sokan úgy gondolják, hogy a párt kapitalista lett – de ez messze nem igaz.
A kínai gazdaság: nem lazul a kommunista ellenőrzés
A Kínai Kommunista Pártnak nem volt más választása, mint a kínai gazdaság egyes aspektusainak liberalizálása, például a magánvállalkozások engedélyezése. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kommunisták lazítottak volna a hatalmukon. Éppen ellenkezőleg, a gazdasági reform pontosan az a stratégia, amelyet hatalmuk fenntartására és a világ megtévesztésére használnak.
A kínai kommunista modell a szocializmus, az államosítás és a piacgazdaság szörnyszülött kombinációja. Bár vannak magánvállalkozások, a Kínai Kommunista Párt soha nem ígérte meg az embereknek a magántulajdonhoz való alapvető jogot. Minden erőforrás és földterület végső soron a párt rendelkezésére áll. Ugyanakkor a Kínai Kommunista Párt az államot arra használja, hogy szigorú ellenőrzést vezessen be a gazdasági ügyekben. Továbbra is a „hatalmi gazdaságra” támaszkodik, amelyet szigorú tervezéssel valósít meg. A piac csak egy eszköz az állam számára a termelés ösztönzésére; nem igazán független, és nincsenek olyan intézmények, amelyek támogatnák a szabad piacot.
Hiányzik a törvény szelleme, és nincs világos tulajdonjogi rendszer. Az árfolyamnak nem engedik meg, hogy önmagát igazítsa ki. A vagyon be- és kiáramlása az országba korlátozott, és a nemzetközi vállalatokat szigorúan ellenőrzik. A Kínai Kommunista Párt állami támogatásokkal és alacsony exportadókkal igyekszik fellendíteni az exportot, és ezáltal legyőzni a versenytársakat az árversenyben. A párt megzavarta a világkereskedelem normális rendjét.
Kínában minden gazdasági tevékenység a politikai szükségletek szolgálatában áll. A vállalatok és az egyének gazdasági szabadságát az állam szeszélyeinek rendelik alá, és bármikor visszavonhatják. A Kereskedelmi Világszervezet különösen ezen okok miatt már régóta elutasítja, hogy Kínát piacgazdaságként ismerje el.
Sok nyugati kormány azt remélte, hogy a gazdasági fejlődés elhozza a politikai liberalizációt és a demokráciát Kínában. Ez azonban egy naiv remény volt. Kína csak látszólag működtetett kapitalista gazdasági rendszert. A valóságban a pénzt a szocialista rendszer kiterjesztésére használta fel, újjáélesztette a párt vezetését, és fokozott lendülettel haladt tovább a gonoszság útján.
Ezekkel a nagyobb pénzügyi forrásokkal a Kínai Kommunista Párt még brutálisabban és kifinomultabban kezdte elnyomni a népet. 1999 júliusában a rezsim elkezdte üldözni a Fálun Gongot, amelynek százmillió követője vált célponttá. Ez a háború az őszinteség, a jószívűség és a türelem egyetemes elvei ellen a mai napig tart. 2009 óta a Kínai Kommunista Párt évente több mint 500 milliárd jüant (75 milliárd dollár) költött a „stabilitás fenntartására”, vagyis a kínai lakosság megfigyelésének költségeire.
Az igazság Kína gazdasági fellendülése mögött
Mivel Kína GDP-je gyorsan nőtt az elmúlt 40 évben, sokan kezdtek hinni a szocialista gazdasági modell felsőbbrendűségében. Ez a fejlemény sok nyugati embert, köztük a politikai és tudományos körök elitjét, valamint szakértői csoportokat is arra késztetett, hogy elcsodálkozzanak a totalitárius rendszer feltételezett hatékonyságán. A Kínai Kommunista Párt által kifejlesztett gazdasági modellt valójában nem lehet lemásolni. Egyrészt ennek a gazdasági felfutásnak az okai a szocialista rendszerben rejlő instabilitás bizonyítékai. Másfelől a párt modellje a gátlástalan hatalmi gazdaságból fakadó rengeteg visszásságot vetít előre.
Kína elmúlt 40 éves gazdasági növekedése nagyrészt a következő tényezőknek köszönhető: Először is, az államgazdaság fellazítása és a teljes központi tervezés feladása, valamint a magánszektor újjáéledése erős termelékenységi lökést adott a kínai gazdaságnak. A kínaiak szorgalmasak és intelligensek, de a párt évtizedek óta akadályozta a lehetőségeiket. Az a vágy, hogy megszabaduljanak a szegénységtől, újból felerősítette az üzleti motivációt, és ezzel felszabadította a kínaiak hatalmas gazdasági erejét.
A második tényező a nyugati tőke és technológia tömeges beáramlása volt Kínába a reformkorban. A parancsgazdaság alatt Kína hatalmas, kihasználatlan földterületekkel, kihasználatlan munkaerővel és virágzó piacokkal rendelkezett. A parancsgazdaság megszűnése utáni helyzet egy újonnan megnyílt aranypiachoz hasonlítható, amelyben az árat még nem rögzítették. A tőkebefektetések és a kiaknázatlan erőforrások kombinációja táplálta Kína gazdasági növekedését. A párt totalitárius uralma nélkül ez már évtizedekkel korábban megtörténhetett volna, ellenőrizhetőbb és fenntarthatóbb módon.
A nyugati befektetések nagyságrendje Kínában óriási. A statisztikák szerint Kínában az amerikai közvetlen befektetések 2000 és 2016 között csaknem 800 milliárd dollárt tettek ki. [23] A Kínába érkező külföldi tőke összértéke 1979 és 2015 között mintegy 1,64 billió dollár volt. [24]
Harmadszor, a nyugati országok még kedvezményes kereskedelmi státuszt és széles körű piacra jutást is biztosítottak a kínai rezsimnek. 2000 májusában az USA kormánya állandó, normál kereskedelmi kapcsolatokat biztosított Kínának. 2001. december 11-én Kína hivatalosan is csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO), és belépett a nemzetközi piacra.
Negyedszer, a Kínai Kommunista Párt etikátlan eszközökkel fejlesztette ki gazdasági hatalmát. Ezek közé tartozik a munkások és parasztok kizsákmányolása, a lakások erőszakos lerombolása, a lakosság kitelepítése és még sok egyéb. A rövid távú növekedés érdekében a Kínai Kommunista Párt figyelmen kívül hagyta a környezetkárosítást és más veszélyeket, hogy a lehető legtöbb profitot préselje ki a földből, az emberekből és az erőforrásokból.
A kommunista párt a nyugati tőkét, technológiát, piacokat, a kedvező kereskedelmi státuszt és az olcsó hazai termelési költségeket használta fel arra, hogy hatalmas összegű devizatartalékokat halmozzon fel. Az Egyesült Államok és Kína közötti kereskedelmi deficit a 2000-es 80 milliárd dollárról 2017-re 375 milliárd dollár fölé emelkedett.
Végül, a KKP semmibe vette a nemzetközi kereskedelmi egyezményeket, és következetesen kihasználta a lehetőségeket, függetlenül azok jogszerűségétől. Elfogadta a szellemi tulajdon plagizálásának nemzeti stratégiáját, azzal a céllal, hogy más országokat megelőzzön az ipar és a technológia területén. Ez a történelem legnagyobb lopási ügye.
Az amerikai szellemi tulajdon ellopásával foglalkozó bizottság 2017-es jelentése szerint a kínai hamisított áruk, kalózszoftverek és ellopott üzleti titkok évente 225-600 milliárd dollárba kerülnek az Egyesült Államoknak. Ez a szám nem tartalmazza a szellemi tulajdon lopásából eredő veszteségeket.
Az elmúlt három évben az Egyesült Államok 1,2 billió dollárt veszített a szellemi termékek ellopása miatt. Ennek nagy része Kínába került. [25][26] Az Office of the Director of National Intelligence (Nemzeti Hírszerzési Igazgató Hivatalának) jelentése szerint az amerikai vállalatok elleni kibertámadások 90 százaléka a kínai kormánytól származik, és évente mintegy 400 milliárd dolláros gazdasági kárt okoz. [27]
Kína gazdasági növekedését a szocialista ideológia látszólagos lazítása, a fejlett nyugati országok befektetései és a Kínai Kommunista Párt erkölcstelen üzleti gyakorlata táplálta. Ez sem a szocializmus felsőbbrendűségét, sem a pártnak a szokásos kapitalista úton való fejlődését nem mutatja. A nyugati megfigyelők a kommunista Kína gátlástalan üzleti modelljét néha „államkapitalizmusnak” nevezik. Ez a párt nem helyénvaló dicsérete. A Kínai Kommunista Párt totalitárius uralma alatt a gazdaság csupán politikai eszköz. A Kínai Kommunista Párt a felszínes piacgazdaságával megtéveszti a világot.
A Kínai Kommunista Párt gazdasági modellje az államhatalmat használja fel arra, hogy gyors gazdasági fejlődést érjen el, miközben alattomos trükkökkel versenyképes maradjon. Ez más országokat is arra ösztönzött, hogy szigorúbb állami intézkedéseket fogadjanak el. Ezek az országok elkövették azt a súlyos hibát, hogy a párt modelljét sikerként bálványozták, miközben figyelmen kívül hagyták a kínai nép emberi és erkölcsi tragédiáit.
A kínai gazdasági modell következményei
A Kínai Kommunista Párt gazdasági modellje erkölcsi válságba sodorta a társadalmat, ami tökéletesen illeszkedik a kommunizmus kísértete által táplált, az emberiség megsemmisítését célzó tervekhez. A Párt gazdasági ereje kéz a kézben jár az erkölcs eróziójával, ahogy az embereket a fényűző dekadenciába és végső soron a pusztulásba rángatja.
Kínát ma elárasztják a hamisított áruk, a mérgező élelmiszerek, a pornográfia, a kábítószer, a szerencsejáték és a bandák. A korrupció és a prostitúció sikertörténetté váltak, és az emberek közötti kölcsönös bizalom gyakorlatilag nem létezik. A gazdagok és szegények közötti növekvő szakadékot társadalmi konfliktusok és az igazságszolgáltatással való visszaélés kíséri. A polgárok szemet hunynak honfitársaik szenvedése felett. A kommunista uralkodók gazdaságában a pártfunkcionáriusok a hatalmukat a vagyon felhalmozására használják. A korrupció szintje a karrierfokozat és a ranglétra növekedésével nő. Bevett gyakorlat több milliárd jüan elsikkasztása. Nincs még egy olyan korrupt és erkölcsileg romlott kormány, mint a kínai kommunista rezsim.
2011 októberében a világot sokkolta Yueyue, egy kétéves kislány halála Guangdong tartományban, akit elgázolt egy teherautó. A sofőr ahelyett, hogy kiszállt volna, hogy segítsen, hátramenetbe kapcsolt, hogy Yueyue-t újra elgázolja, hogy biztosan meghaljon. A tragédia során 18 ember haladt tovább megállás nélkül. Yueyue később a kórházban meghalt. A nemzetközi média azon tűnődött, hogy Kína vajon elvesztette a lelkét. Érthető, hogy az emberek haboznak mások segítségére sietni, ha veszélyben vannak – például fegyveres rablás esetén. De Yueyue senkire sem jelentett elképzelhető veszélyt, amikor halálosan megsérült egy szívtelen kamionsofőr gumiabroncsai alatt. A kínai társadalom elérte erkölcsi mélypontját.
Az erkölcs nélküli gazdasági növekedés kaotikus, rövid életű és katasztrófákhoz vezet. A Kínai Kommunista Párt embertelen politikája alatt számos társadalmi konfliktus alakult ki, a környezet az összeomlás szélén áll. Az erkölcsi hanyatlás következményei végzetesek. Kína erős országnak nevezi magát, de ereje ördögi illúzió. A felszínes jólét, amely a gazdagság könyörtelen hajszolására épül, a növekvő erkölcsi válságok és társadalmi konfliktusok miatt összeomlásra van ítélve.
Kínának nincs fényes jövője, ha az ország nem tud kikerülni az ördög csapdájából. A kommunizmus kísértetének valójában nem áll szándékában lehetővé tenni és elősegíteni az egészséges és fenntartható növekedés kialakulását, mivel valódi célja Kína elpusztítása.
3. A szocializmus által okozott pusztítás a fejlődő országokban
A szocializmus mind a mai napig üldözi Kelet-Európát
A mai világban a fejlett nyugati országok szocializmus rejtett típusát gyakorolják. Míg a Kommunista Párt egy önkényuralmi szocialista rendszert kényszerített rá Kínára. Kelet-Európában továbbra is a kommunizmus kísérti a térséget, mivel nem ismerték fel igazán a volt szovjet blokk rendszerei által elkövetett bűncselekmények mértékét. A kommunizmus folyamatos jelenléte a kelet-európai politika és gazdaság különböző területein nyilvánvalóan megmutatkozik. Oroszország és Fehéroroszország például nagy állami vállalatokkal, erőteljes szociális jóléti rendszerrel és agresszív intervenciós politikával rendelkezik. A posztkommunista átmeneti időszakban a kelet-európai országok a lassú gazdasági növekedés és a magas munkanélküliség válságát élték át. Mindez a kommunizmus és a szocializmus új formáihoz való visszatérést ösztönözte. A kommunizmus szellemét nem űzték el. A baloldali pártok újjáéledtek, és táplálják az emberek vágyakozását a szocialista múlt után. [28]
A szocialista gazdaságpolitika kudarcot vallott a fejlődő országokban
Ázsia, Afrika és Latin-Amerika fejlődő térségeiben az 1960-as évekre számos újonnan függetlenné vált ország elfogadta a szocializmust, aminek nagyon rossz következményei lettek. A legújabb esetek Venezuelát és Zimbabwét érintik.
Venezuela egykor Latin-Amerika egyik leggazdagabb országa volt. Miután a szocializmus útjára lépett a gazdasága összeomlott, és az országot szegénység, bűnözés és éhezés sújtja. Zimbabwe korábban Afrika leggazdagabb országa volt. Ma katasztrofális helyzetben van, mert az infláció extrém szintre emelkedett.
- Venezuela: Hogyan vitt csődbe a szocializmus egy virágzó országot?
Venezuela jelentős olajtartalékokkal rendelkezik. Az 1970-es években Latin-Amerika leggyorsabban növekvő országa volt, a régióban a legalacsonyabb jövedelmi egyenlőtlenséggel és a legmagasabb egy főre jutó GDP-vel. [29] Venezuela viszonylag szabad gazdasága vonzotta a képzett bevándorlókat Olaszországból, Portugáliából és Spanyolországból. A tulajdonjogok védelmével együtt ezek a tényezők 1940 és 1970 között gyors gazdasági növekedést tettek lehetővé. [30]
Miután 1999-ben új elnök lépett hivatalba, államosítási programot indított, amely káoszba taszította a venezuelai gazdaságot. Az elnök nyilvánosan kijelentette, hogy a 21. század szocializmusát fogja felépíteni. [31]
A szocialista állam létrehozása érdekében a venezuelai kormány számos magánvállalatot foglalt le vagy államosított különböző ágazatokban, többek között az olajipar, a mezőgazdaság, a pénzügyek, a nehézipar, az acélipar, a távközlés, az energia, a közlekedés és az idegenforgalom területén. Két puccskísérlet vallott kudarcot. Az elnök 2007-es újraválasztása után az államosítás folyamata tovább fokozódott. Kormánya 2007 és 2012 között pontosan 1147 magáncéget kisajátított – katasztrofális következményekkel.
Az egykor termelő iparágakat bezárták, és helyükbe nem hatékony állami tulajdonú vállalatokat állítottak, ami elriasztotta a befektetőket. A termelés visszaesésével a Venezuela rendkívüli mértékben importfüggővé vált. A devizatartalékokkal és árszabályozással kapcsolatos állami beavatkozások sorozatával együtt elkerülhetetlenül bekövetkezett a katasztrófa, amikor az olajárak zuhanni kezdtek.
Egyesek ezt a tragédiát az olajválságnak tulajdonították, de Venezuela drámai kudarcának okai nem itt keresendők. A Világbank szerint 2013 és 2017 között hét olyan ország, amely még Venezuelánál is nagyobb mértékben támaszkodott az olajexportra, gazdasági növekedést ért el [32].
A probléma gyökere a szocialista gazdasági rendszerben rejlik. Az ország gazdasági intézkedései nagyrészt a 10 forradalmi követeléshez igazodtak, amelyeket Marx a Kommunista Kiáltványban javasol. [33] Venezuela gazdasági katasztrófája a kommunizmus felé történő haladás eredménye.
- Zimbabwe: Afrika kenyereskosarából egy éhínséggel küzdő ország lett
Zimbabwe függetlenségének 1980-as kikiáltása után az ország megpróbált egy marxista-leninista elveken alapuló szocialista államot felépíteni. Az első elnökről köztudott volt, hogy fiatalkorában a marxizmusban hitt. Mao Ce-tung eszméi által vezérelt gerilláit a Kínai Kommunista Párt feltétel nélkül támogatta, és szoros kapcsolatot tartott fenn Kínával. A szocializmust bevezető más afrikai országokkal ellentétben Zimbabwe nem nyúlt azonnal az államosítás politikájához.
Zimbabwe gazdasági problémái a 2000-es földreform után kezdődtek. A reformprogram keretében a fehér farmerek földjeit elkobozták, és újraosztották a földnélküli feketék és a „megfelelő” politikai háttérrel rendelkezők között. Az eredmény a mezőgazdasági termelékenység erőteljes csökkenése volt. A válságból való kilábalás érdekében a zimbabwei központi bank még több pénzt nyomtatott, ami elhúzódó hiperinflációhoz vezetett.
A zimbabwei jegybank adatai szerint 2008 júniusában az ország éves inflációs rátája elérte a 231 millió százalékot. 2008 novemberének közepére az infláció majdnem 80 milliárd százalékon tetőzött, és ezt követően a hatóságok leállították a havi statisztikák közzétételét. Egy évvel később a zimbabwei dollár és az amerikai dollár árfolyama elérte a 35 milliárdot az egyhez. Zimbabwe végül arra kényszerült, hogy feladja a valutáját, és újrakezdje annak kibocsátását. [34]
2008-ban Zimbabwét súlyos éhínség sújtotta. Az ország 16 millió lakosából 3,5 millióan éheztek. Az alultápláltság manapság krónikus és széles körben elterjedt probléma.
A kommunista kísértet járja be a világot. A különböző országokban élő emberek látják, hogy ez milyen valós és potenciális veszélyt jelent. Még a jól fejlett nyugati országok is kezdenek válságba kerülni. Eközben a szocializmus tragédiája már valósággá vált a fejlődő országokban. Az elv egyszerű: a kísértet a gazdasági intézkedéseket használja fel, hogy rövid távú kényelmet és elégedettséget ígérjen. Eközben az embereket arra készteti, hogy erkölcsi romlottságba süllyedjenek, ami a szakadékba rántja őket.
Jegyzetek
[1] Karl Marx and Friedrich Engels, “Manifesto of the Communist Party,” Marx/Engels Selected Works, Vol. One (Moscow: Progress Publishers, 1969), 98-137.
[2] Max Galka, “The History of U.S. Government Spending, Revenue, and Debt (1790-2015),” Metrocosm, February 16, 2016, http://metrocosm.com/history-of-us-taxes/.
[3] “OECD Tax Rates on Labour Income Continued Decreasing Slowly in 2016,” OCED Report, http://www.oecd.org/newsroom/oecd-tax-rates-on-labour-income-continued-decreasing-slowly-in2016.htm.
[4] Kenneth Scheve and David Stasavage, Taxing the Rich: A History of Fiscal Fairness in the United States and Europe (Kindle Locations 930-931) (Princeton: Princeton University Press, Kindle Edition).
[5] Rachel Sheffield and Robert Rector, “The War on Poverty after 50 Years,” Heritage Foundation Report, September 15, 2014, https://www.heritage.org/poverty-and-inequality/report/the-war-povertyafter-50-years.
[6] Ibid.
[7] Nima Sanandaji, Scandinavian Unexceptionalism: Culture, Markets, and the Failure of Third-Way Socialism (London: Institute for Economic Affairs, 2015), 132.
[8] Alexis de Tocqueville, Memoir on Pauperism, trans. Seymour Drescher (Lancing, West Sussex, UK: Hartington Fine Arts Ltd, 1997).
[9] Ibid.
[10] “A National Sport No More,” The Economist, November 3rd, 2012, https://www.economist.com/europe/2012/11/03/a-national-sport-no-more.
[11] Martin Halla, Mario Lackner, and Friedrich G. Schneider, “An Empirical Analysis of the Dynamics of the Welfare State: The Case of Benefit Morale,” Kyklos, 63:1 (2010), 55-74.
[12] Nicholas Kristof, “Profiting from a Child’s Illiteracy,” New York Times, December 7, 2012, https://www.nytimes.com/2012/12/09/opinion/sunday/kristof-profiting-from-a-childs-illiteracy.html.
[13] Ibid.
[14]Alexis de Tocqueville, Memoir on Pauperism, trans. Seymour Drescher (Lancing, West Sussex, UK: Hartington Fine Arts Ltd, 1997).
[15] Nicholas Kristof, “Profiting from a Child’s Illiteracy,” New York Times, December 7, 2012, https://www.nytimes.com/2012/12/09/opinion/sunday/kristof-profiting-from-a-childs-illiteracy.html.
[16] Robert Rector, “The War on Poverty: 50 Years of Failure,” Heritage Foundation Report, September 23, 2014, https://www.heritage.org/marriage-and-family/commentary/the-war-poverty-50-yearsfailure.
[17] U.S. Census Bureau, “Annual Social and Economic Supplements,” Current Population Survey, 1960 to 2016.
[18] Niskanen, A., “Welfare and the Culture of Poverty,” The Cato Journal, 16:1(1996).
[19] Walter E. Williams, “The True Black Tragedy: Illegitimacy Rate of Nearly 75%,” cnsnews.com, May 19, 2015, https://www.cnsnews.com/commentary/walter-e-williams/true-black-tragedy-illegitimacyrate-nearly-75.
[20] “OECD Data,” https://data.oecd.org/gga/general-government-debt.htm.
[21] Thomas Winslow Hazlett, “Looking for Results: An Interview with Ronald Coase,” Reason, (January 1997), https://reason.com/archives/1997/01/01/looking-for-results.
[22] F. A. Hayek, The Road to Serfdom (London: Routledge Press, 1944).
[23] “Direct Investment Position of the United States in China from 2000 to 2016” , Statistica.com, https://www.statista.com/statistics/188629/united-states-direct-investments-in-china-since-2000/.
[24]“Report on Foreign Investments in China, 2016,” A Chronicle of Direct Foreign Investments in China, The Ministry of Commerce of China [〈中国外商投资报告 2016〉， 《中国外商直接投资历年概 况》，中國商務部] [25] Liz Peek, “Finally, a President Willing to Combat Chinese Theft,” The Hill, March 26, 2018, http://thehill.com/opinion/finance/380252-finally-a-president-willing-to-combat-chinese-theft.
[26] The Commission on the Theft of American Intellectual Property, Update to the IP Commission Report, 2017, http://www.ipcommission.org/report/IP_Commission_Report_Update_2017.pdf.
[27] Chris Strohm, “No Sign China Has Stopped Hacking U.S. Companies, Official Says,” Bloomberg News, November 18, 2015, https://www.bloomberg.com/news/articles/2015-11-18/no-sign-china-hasstopped-hacking-u-s-companies-official-says.
[28] Kurt Biray, “Communist Nostalgia in Eastern Europe: Longing for the Past,” November 10, 2015, https://www.opendemocracy.net/can-europe-make-it/kurt-biray/communist-nostalgia-in-easterneurope-longing-for-past.
[29] John Polga-Hecimovich, “The Roots of Venezuela’s Failing State,” Origins, 10:9 (June 2017), http://origins.osu.edu/article/roots-venezuelas-failing-state.
[30] José Niño, “Venezuela Before Chavez: A Prelude to Socialist Failure,” Mises Wire, May 04, 2017, https://mises.org/wire/venezuela-chavez-prelude-socialist-failure.
[31] John Bissett, “Hugo Chavez: Revolutionary Socialist or Leftwing Reformist?” Socialist Standard No. 1366 (June 2018) https://www.worldsocialism.org/spgb/hugo-chavez-revolutionary-socialist-orleftwing-reformist.
[32] Julian Adorney, “Socialism Set Fire to Venezuela’s Oil Crisis,” Real Clear World, August 29, 2017, https://www.realclearworld.com/articles/2017/08/29/socialism_set_fire_to_venezuelas_oil_crisis_112520.html.
[33] José Niño, “John Oliver is Wrong About Venezuela – It’s a Socialist Country,” Mises Wire May 30, 2018, https://mises.org/wire/john-oliver-wrong-about-venezuela-%E2%80%94-its-socialist-country.
[34] “10 Numbers Tell You What Is Going On in Zimbabwe”, BBC Chinese edition (November 11, 2017), http://www.bbc.com/zhongwen/trad/world-42077093
