A kommunizmus kísértete

13. fejezet: A média – a kísértet szócsöve

Bevezetés

A média befolyása a modern társadalomban óriási és napról napra növekszik. A társadalom minden közösségét áthatja, a helyi szintektől egészen a globális szintig. A tömegmédia egykor az újságokkal és a magazinokkal kezdődött, majd később a rádió, a film és a televízió is csatlakozott hozzá. A közösségi média és a felhasználók által generált tartalmak megjelenésével az internet drámaian növelte az audiovizuális kommunikáció sebességét és hatókörét.

Az emberek a médiára hagyatkoznak a legfrissebb hírek és elemzések tekintetében. Az információk tengerében a média befolyásolja, hogy az emberek milyen információkat látnak, és hogyan értékelik azokat. A média képes manipulálni az emberek legelső benyomását egy adott témáról, és így messzemenő hatalommal rendelkezik a pszichológiai alapozás terén.

A társadalmi elit, és különösen a politikusok számára szolgál a média a közvélemény fókuszának meghatározására, és a nyilvános viták irányítására. A média által felkapott témák nagy jelentőségre tesznek szert a társadalomban. Azokat a problémákat, amelyekről nem tesznek említést, figyelmen kívül hagyják és elfelejtik.

Thomas Jefferson, az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat atyja és az Egyesült Államok harmadik elnöke egyszer így foglalta össze a sajtó alapvető feladatait a társadalomban: „Ha rám bíznák annak eldöntését, hogy kormányunk legyen-e újságok nélkül, vagy újságok legyenek kormány nélkül, egy pillanatig sem haboznék az utóbbit részesíteni előnyben.” [1]

A társadalom hangjaként a média felléphet az egyetemes értékek védelmében vagy a gonoszság eszközévé válhat. Feladatuk az, hogy igazságosan, pontosan és időben beszámoljanak a világ legfontosabb eseményeiről. Oltalmazniuk kell az igazságosságot, és el kell ítélniük a rosszat, miközben a jóságot támogatják. Küldetésük túlmutat egyetlen személy, vállalat vagy politikai párt magánérdekein.

Nyugaton a sajtó az igazság és a társadalom alapvető értékeinek őrzője. A „negyedik hatalom” magas státuszát élvezi. Az újságírókat tiszteletben tartják szakértelmükért és erőfeszítéseikért.

Joseph Pulitzer lapkiadó és a Pulitzer-díj alapítója mondta: „Köztársaságunk és sajtója együtt fog felemelkedni vagy elbukni. Egy hozzáértő, önzetlen, polgári gondolkodású, képzett munkatársakkal rendelkező sajtó, amely tudja, mi a helyes, és van bátorsága megtenni azt, megőrizheti azt a közerkölcsöt, amely nélkül a népuralom csak látszat és gúny. A cinikus, haszonleső, demagóg sajtó idővel egy olyan népet fog létrehozni, amely olyan alantas, mint ő maga. A köztársaság jövőjének alakítása a jövő nemzedékek újságíróinak kezében van”. [2]

Az emberiség erkölcsi hanyatlása közepette azonban, a hatalom és a pénz együttes nyomása alatt a média nehezen tudja megvédeni az értékeit és a kötelességeit teljesíteni. A kommunista országokban a médiát az állam ellenőrzi. Ők a rezsim szócsövei, és a tömegek agymosását végzik – a kommunista terror- és a gyilkolás politikájának cinkosaiként működnek.

A nyugati társadalomban a médiába erősen beszivárgott a kommunista gondolkodás. A kommunizmus egyik fő ügynökévé váltak a hagyományellenes, erkölcsellenes és démoni irányzatok terjesztésében. Hazugságokat és gyűlöletet terjesztenek, és ezzel hozzájárulnak az erkölcsi degeneráció további növekedéséhez. Számos médiaszervezet hátat fordított annak a kötelességének, hogy az igazságról tudósítson és megvédje a társadalom erkölcsi lelkiismeretét. Feltétlenül tisztában kell lennünk azzal, milyen állapotban van ma a média, és emlékeztetnünk kell őket a felelősségükre.

1. A kommunista országok médiája az agymosás eszköze

A kommunisták a kezdetektől fogva az agymosás eszközének tekintették a médiát. A „Kommunisták Ligája” számára írt 1847-es cikkükben Marx és Engels a „forradalmi energia és a propaganda buzgalmának” [3] fejlesztésére buzdította a tagokat. Cikkeikben Marx és Engels gyakran használt olyan kifejezéseket, mint „a párt harctere”, „a párt szócsöve”, „politikai központ” vagy „a közvélemény formálás eszköze”, amikor a média általuk kívánt szelleméről és funkcióiról beszéltek.

Lenin a médiát eszközként használta az orosz forradalom népszerűsítésére, ösztönzésére és megszervezésére. Megalapította az Iskra és a Pravda című hivatalos kommunista újságokat a forradalmi propaganda és aktivizmus népszerűsítésére. Nem sokkal azután, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja átvette a hatalmat, a médiát belföldön politikai indoktrinációra használta fel, külföldön pedig imázsának javítására és a forradalom exportálására.

A Kínai Kommunista Párt a médiát a diktatúrával összhangban lévő közvélemény kialakítására való eszköznek, valamint a párt és a kormány szócsövének tekinti. A Kínai Kommunista Párt tisztában van azzal, hogy „a fegyverek és a tollak azok, amikre a hatalom megszerzéséhez és megszilárdításához szüksége van”. [4] Mao Ce-tung titkára, Hu Qiaomu már a Yan’an-korszakban előterjesztette a „párttermészet mindenekelőtt” elvét, mondván, hogy a párt irodalmának „minden cikkben, esszében, híradásban és hírlevélben érvényesítenie kell a párt álláspontját és meglátásait”. [5]

A Kínai Kommunista Párt a rezsim megalakulása után szigorú ellenőrzést vezetett be a média felett, beleértve a televíziót, a rádiót, az újságokat, a magazinokat és később az internetet is. Eszközként használja ezeket a kínaiak kommunista ideológiával való kiképzésére és indoktrinálására, az ellenvélemény elfojtására, a nyilvánosság megfélemlítésére és az igazság elrejtésére vagy elferdítésére. A médiamunkások az öncenzúra szakértői, és folyamatosan tudatában vannak annak, hogy egyetlen hiba is szörnyű következményekkel járhat. A cenzúra nem csak a hivatalos hírközlő csatornákat érinti; a személyes blogokat és az online közösségeket is az internetrendőrség kiterjedt rendszere felügyeli és ellenőrzi.

Van egy korabeli kínai mondás, amely szemléletesen jellemzi a média szerepét a Kínai Kommunista Párt uralma alatt: „A párt kutyája vagyok, aki a párt ajtajánál ül. Bárkit megharapok, akit a Párt szerint meg kell harapnom, és annyiszor, ahányszor mondják.” Ez nem túlzás. Minden kommunista politikai mozgalom a közvélemény manipulálásával kezdődik: A média hazugságokat terjeszt, hogy gyűlöletet szítson, ami erőszakba és gyilkosságba torkollik. A média döntő szerepet játszik ebben a halálos mechanizmusban.

Az 1989-es Tienanmen téri mészárlás során a Kínai Kommunista Párt azt állította, hogy a tiltakozó diákok erőszakos gengszterek voltak, és ezért a hadsereget használták a „lázadás” leverésére. A mészárlás után azt állította, hogy a hadsereg nem lőtt le senkit, és hogy a Tienanmen téren nem voltak áldozatok. [6] 2001-ben, a Fálun Gong üldözésének kezdetén a rezsim megrendezte az úgynevezett „önégetési” álhírt a Tienanmen téren, hogy megrágalmazza a spirituális gyakorlatot és gyűlöletet szítson a Fálun Gong ellen Kínában és világszerte. [7]

A Kínai Kommunista Párt minden szintjének vezetői nagy jelentőséget tulajdonítanak a propagandamunkának, és nagy létszámú személyzetet rendelnek erre a feladatra. 2010 végére Kína több mint 1,3 millió embert foglalkoztatott a nemzeti propagandaapparátusban, ebből mintegy 56000-et a tartományi és megyei propagandaosztályokon, 1,2 milliót a helyi propagandaosztályokon és 52000-et a központi propagandahivatalokban. [8] Ezek a számok nem tartalmazzák azt a még nagyobb létszámú személyzetet, amely az online médiában a vélemények nyomon követéséért és manipulálásáért felelős, mint például az internetes rendőrség, a moderátorok, a pártok által irányított és ellenőrzött kommentátorok és mások, akik a PR különböző formáival foglalkoznak.

A kommunista pártok által irányított országok mindegyike számos eszközt használ a média manipulálására. Az évtizedes tapasztalatok a kommunista állami médiát a totalitárius uralkodók hatékony szócsövévé tették: minden eszközt felhasználnak a nép megtévesztésére és megmérgezésére.

2. A kommunista beszivárgás a nyugati médiába

Az elmúlt évszázadban a világ tanúja volt a szabad világ és a kommunista tábor közötti nagy összecsapásnak. Ugyanakkor a kommunizmus beszivárgott a szabad társadalmakba. A nyugati országok médiába való beszivárgása lett az egyik legfontosabb módszere. Az amerikai média világra gyakorolt rendkívüli befolyása mellett ez a fejezet a kommunizmusnak az amerikai médiára gyakorolt hatását is vizsgálja.

Az oroszországi hatalom megszerzése után a szovjet rezsim igyekezett növelni a nyugati közvélemény feletti ellenőrzését, ezért elküldte ügynökeit, hogy szivárogjanak be a nyugati médiába és toborozzanak helyi kommunista szimpatizánsokat. Ezeket az embereket aztán nagy sikerrel használta fel a Szovjetunió dicsőítésére és a kommunista uralom brutalitásának elfedésére. A szovjet propaganda nagyszámú nyugati emberre volt hatással, és még a kormány politikáját is befolyásolni tudta a Szovjetunió javára.

Köztudott, hogy a szovjet titkosszolgálat, a KGB Egyesült Államokban működő ügynökei közvetlenül együttműködtek neves amerikai médiavállalatokkal. Köztük volt Whittaker Chambers és John Scott, akik a New York Times szerkesztői voltak, Richard Lauterbach és Stephen Laird a Time magazintól és mások. A pozíciójukat arra használták fel, hogy politikusokkal, hírességekkel és államfőkkel találkozzanak. Egyrészt információk széles körét gyűjtötték össze, befolyásolták a politikai, gazdasági, diplomáciai, háborús és egyéb kérdésekben hozott magas szintű döntéseket is. [9]

A New York Times moszkvai tudósítója, Walter Duranty sokat foglalkozott a Szovjetunióval, és 1932-ben Pulitzer-díjat nyert az országról szóló 13 részes cikksorozatáért. Jay Lovestone amerikai ex-kommunista és Joseph Alsop neves újságíró azonban úgy véli, hogy Duranty a szovjet titkosrendőrség kémjeként tevékenykedett. [10]

Az 1932-1933-as Ukrajnát és a Szovjetunió más régióit sújtó éhínség idején Walter Duranty tagadta, hogy az éhínség egyáltalán létezett, nemhogy azt, hogy emberek milliói éheztek volna. Azt állította, hogy „minden olyan jelentés, amely szerint a Szovjetunióban ma éhínség van, túlzó vagy rosszindulatú propaganda”. [11]

Robert Conquest, a híres brit történész és a Szovjetunió történetének kiváló tudósa, Duranty hamis jelentésének következményeit írja le a „The Harvest of Sorrow: Soviet Collectivization and the Terror-famine” (A szomorúság termése: szovjet kollektivizálás és a terror-éhínség) című könyvében: „Mint a világ egyik legismertebb újságának egyik legismertebb tudósítója a világon, Mr. Duranty tagadását, hogy éhínség volt, evangéliumként fogadták el. Így Mr. Duranty nemcsak a The New York Times olvasóit nyűgözte le, hanem az újság presztízse miatt számtalan más olvasó gondolkodását is befolyásolta Josef Sztálin jelleméről és a szovjet rezsimről. És minden bizonnyal befolyásolta az újonnan megválasztott elnököt [Franklin D.] Rooseveltet, hogy elismerje a Szovjetuniót.” [12]

Hollywoodba, az amerikai filmipar otthonába is beszivárogtak a kommunista és baloldali eszmék, sőt a Kommunista Párt egyik fiókja is itt működött. Miután Willi Munzenberg, német kommunista és a Harmadik Internacionálé tagja az Egyesült Államokba érkezett, elkezdte megvalósítani Lenin filmfejlesztési és filmgyártási koncepcióit, és a filmet propagandaeszközként kezdte el használni. Bátorította az amerikaiakat, hogy utazzanak a Szovjetunióba filmtudományt tanulni, és segített a gyakornokoknak a filmiparba való belépésben. Ő volt az is, aki megalapította a Kommunista Párt hollywoodi fiók szervezetét.

A Szovjetunió befolyása fokozatosan növekedni kezdett Sok korabeli filmes bálványozta a szovjeteket, és ez az érzés a második világháború alatt még inkább felerősödött, amikor az Egyesült Államok és a Szovjetunió rövid időre szövetségre lépett a náci Németország ellen. Egy híres drámaíró azt állította, hogy a Szovjetunió német megszállása „a hazánk elleni támadás” volt. [13] Az 1943-as Mission to Moscow című filmben nyilvánosan kijelentik, hogy „nincs alapvető különbség a Szovjetunió és a hagyományos Egyesült Államok között”. [14]

A Szovjetunió mellett a kínai kommunista rezsim is nagy hasznát vette a szabad világ baloldali médiájának és újságíróinak. Közülük kiemelkednek a baloldali amerikai újságírók, Edgar Snow, Agnes Smedley és Anna Louise Strong.

Edgar Snow Vörös csillag Kína felett című könyve ragyogó képet festett Mao Ce-tungról és más magas rangú kínai kommunista pártvezetőkről, miközben eltitkolta bűneiket és a kommunizmus gonosz természetét a nyugati olvasók elől. Mao azt mondta: „Snow az első ember, aki megnyitotta az utat az egységes front kialakításához szükséges baráti kapcsolatok felé”. [15]

Agnes Smedley számos olyan cikket és könyvet írt, amelyek hízelegtek a Kínai Kommunista Pártnak és a vezetőségének. A szovjet archívumokból erős bizonyíték van arra, hogy a Komintern ügynöke volt. Aki az indiai fegyveres forradalom előmozdításán dolgozott, és hírszerzési információkat gyűjtött a szovjetek számára. [16] Anna Louise Strong a kínai kommunista mozgalom csodálója is volt. A Kínai Népköztársaság e három amerikait az „érdemgazdag szolgálataik” tiszteletére kibocsátott bélyegekkel ismerte el.

3. Baloldali előítéletek a médiaszakemberek körében

Az amerikaiak többsége szkeptikus a médiatudósítások minőségével kapcsolatban. A felmérések szerint az emberek 47 százaléka gondolja úgy, hogy a média liberális beállítottságú. Ehhez képest csak 17 százalék gondolja úgy, hogy konzervatív elfogultsága lenne. [17] Ezért felmerül a kérdés, hogyan lehet ilyen egységes tendencia a híriparban, egy olyan területen, ahol ilyen erős a verseny.

Bár a riportereknek és a szerkesztőknek megvan a saját egyéni, politikai és társadalmi nézete, ennek nem kell tükröződnie a tudósításokban. Mivel az objektivitás és a semlegesség az újságírói etika alapelvei, a hírek nem tartalmazhatnak személyes véleményeket. A szokásos piaci elvek szerint a versenytorzulásokat új, semlegesebb versenytársak megjelenésével kell ellensúlyozni.

A valóság ennél bonyolultabb. Tim Groseclose amerikai politológus szigorúan tudományos módszerekkel elemezte a nagy amerikai médiumok politikai irányultságát 2012-ben megjelent „Left Turn: How Liberal Media Bias Distorts the American Mind” (Bal kanyar: Hogyan torzítja el a liberális médiaelfogultság az amerikaiak elméjét) című könyvében. Megállapításai azt mutatják, hogy az amerikai média átlagos politikai irányultsága túlnyomórészt a liberalizmus és a progresszivizmus felé hajlik, messze balra a tipikus szavazóktól. A „mainstream” média még távolabb van ettől az átlagtól. [18]

A könyv kifejti, hogy a hivatásos médiamunkások többsége liberális, ami objektív módon nyomást gyakorol a szakmában a hagyományok őrzőire. Groseclose szerint az a néhány konzervatív, aki a liberális médiavállalatoknál dolgozik, „inkább gonosznak vagy embergyűlölőnek” számít. Még ha nem is kényszerítik távozni őket a szakmai pozíciójukból, nem merik nyilvánosan kifejezni a politikai véleményüket, még kevésbé hirdetni a konzervatív nézeteket az újságokban vagy a televízióban. [19]

A baloldali pártosodás a konzervatív nézeteket valló diákokat is elriasztja attól, hogy újságírást tanuljanak, vagy a diploma megszerzése után a médiában helyezkedjenek el. A médiaszakemberek közössége kizárja azokat a véleményeket, amelyek nem felelnek meg a liberális irányultságuknak egyfajta visszhangkamrákat képezve, ahol ugyanaz a politika uralkodik. Ennek a közösségnek a tagjai együttérző és intelligens elitnek tekintik magukat, aki mindig a társadalom fejlődésének élére áll, és lenézik az általuk szűk látókörű kisembereknek tekintett hétköznapi polgárokat.

A mainstream média azonban nem feltétlenül képviseli a társadalom nagy részének véleményét. Ezt egy 2016-os Gallup-felmérés is megerősíti. A felmérés szerint az amerikai polgárok 36 százaléka konzervatív, míg a liberálisok alig több mint 25 százalékot tesznek ki. [20] Más szóval, ha a média pontosan tükrözné az ország lakosságának nézeteit, akkor a média egésze nem lenne baloldali.

A média balra tolódása egyértelműen nem az emberek akaratának eredménye. Az ok inkább a színfalak mögötti politikai stratégia, amely az egész emberiséget balra akarja terelni. Ezt tükrözi a fenti közvélemény-kutatás is hiszen a polgárok általában véve kezdik megváltoztatni a nézeteiket a liberalizmus és a progresszivitás irányába. 1996-ban a konzervatívok és a liberálisok közötti különbség 22 százalék volt, 2014-ben 14 százalék, 2016-ban pedig 11 százalék. A konzervatívok aránya stabil maradt, de a középen lévők közül sokan balra mozdultak. A mainstream média tagadhatatlanul szerepet játszik ebben a demográfiai átalakulásban, ami viszont alátámasztja, a média ideológiai elfogultságát.

A médiaszakemberek pártpolitikai hovatartozását tekintve is vannak problémák. Az Egyesült Államokban a demokraták a baloldali spektrumhoz, míg a republikánusok a jobboldalhoz tartoznak. A Washington Post 2014-es felmérése szerint az Egyesült Államokban a médiában dolgozók 28,1 százaléka demokrata, míg a magukat republikánusnak vallók aránya mindössze 7,1 százalék. [21]

A nagy újságokban és televízióállomásokon dolgozó emberek többsége baloldali, akár az intézmények tulajdonosai, akár a riporterek és kommentátorok. Pártállásuk nyilvánvaló. A 2016-os amerikai elnökválasztási kampányban az ország száz legnagyobb újságja közül 57 – amelyek együttes példányszáma 13 millió volt – nyíltan támogatta a demokrata jelöltet. A 300 000 példányszámú lapok közül csak kettő támogatta a republikánus jelöltet. [22]

De miért hajlik a média ennyire balra? Az 1960-as években az országot erősen befolyásolta a kommunista ideológia, és a radikális baloldal társadalmi mozgalmai viharszerűen lepték el az Egyesült Államokat. E korszak radikális diákjai később a médiába, az akadémiai közösségbe, a civil társadalomba, a kormányzati szervekbe és a művészeti életbe is bekerültek, dominanciát szerezve a közvélemény felett.

Az egyetemi oktatók többsége baloldaliakból áll, amint azt a 12. fejezetben már kifejtettük. A baloldali ideológiával teli újságírás és irodalmi tanszékek diplomások generációit vonták befolyásuk alá. A médiaszakemberek nem kapnak magas fizetést, inkább az idealizmusuk vezérli őket. Ez az idealizmus lehetővé teszi, hogy a médiát a szélsőbaloldal műveleti bázisává tegyék.

A hírmédia mellett a filmipar is nyomás alatt áll. Hollywood a baloldali propaganda bástyájává vált. A baloldali producerek kifinomult gyártási és történetmesélési technikákat alkalmazva népszerűsítik a baloldali ideológiákat, amelyek az egész világot elérik. A hollywoodi filmek fő témája általában a kapitalizmus becsmérlése és az osztálykonfliktus hangsúlyozása, miközben az erkölcstelen viselkedést vagy az Amerika-ellenességet dicsőítik.

Ben Shapiro író számos filmsztárral és hollywoodi producerrel készített interjút, és könyvet írt Primetime Propaganda: The True Hollywood Story of How the Left Took Over Your TV (Főműsoridős Propaganda: Az igazi hollywoodi történet arról, hogyan vette át a baloldal tévédet) címmel. Shapiro szerint egy híres producer azt mondta, hogy a liberalizmus 100 százalékban elterjedt a szakmában, és aki ezt tagadja, az vagy viccel, vagy nem mond igazat. Arra a kérdésre, hogy egy eltérő politikai nézet akadályozhatja-e valakinek az útját a filmiparban, a producer azt válaszolta: „Abszolút”.

Egy híres producer nyíltan elismerte, hogy Hollywood liberális politikai nézeteket ad el a műsorokban. Azt mondta: „Jelenleg csak egy perspektíva van. És ez egy nagyon progresszív perspektíva.” [23] A bűnügyi osztályról szóló egyik televíziós sorozat producere elismerte, hogy szándékosan több fehéret mutatott be, mint bűnözőt, mert nem akart „hozzájárulni a negatív sztereotípiák kialakulásához”. [24]

Shapiro rámutat, hogy a nepotizmus Hollywoodban inkább ideológiai, mint családi jellegű: a barátok olyan barátokat alkalmaznak, akiknek azonosak az ideológiai nézetei. Megdöbbentő az a nyíltság, amellyel a hollywoodiak beismerik az iparágon belüli konzervatívellenes diszkriminációt. Azok, akik toleranciáról és sokszínűségről beszélnek, nem tolerálják az ideológiai sokszínűség tiszteletben tartását. [25]

4. A médiát átvették a baloldali eszmék és a progresszivizmus

Walter Williams, az újságírás tanulmányozásának és a világ első újságíró iskolájának megalapítója a Missouri Egyetemen, 1914-ben alkotta meg az újságírás alapvető hitvallását. Az újságírást független, Istent tisztelő és az emberiséget becsülő szakmaként határozta meg. Az újságírók nem lehetnek arrogánsak, nem lehetnek büszkék a véleményükre, és nem lehetnek hataloméhesek. Figyelniük kell a részletekre, pontosan kell tudósítaniuk, önuralomra, türelemre, félelem nélküliségre és az olvasóik iránti állandó tiszteletre kell törekedniük. [26] Az 1960-as évek után azonban elterjedt a progresszivizmus. Az érdekérvényesítés felváltotta az objektivitást. A pártatlanságot a baloldali eszmék és a progresszivizmus váltották fel.

A „The Media Elite” című könyvben Samuel Robert Lichter szerző leírja, hogy az újságírók hajlamosak a saját véleményüket és az oktatásban szerzett ismereteiket hozzáadni a vitás kérdésekről szóló tudósításokhoz. Mivel a szerkesztőségekben a legtöbb ember liberális, a híradások a liberális politika javára tolódnak el. [27]

Jim A. Kuypers az amerikai újságírás kétszáz éves fejlődését vizsgáló kutatásában arra a következtetésre jutott, hogy a mai mainstream média liberális és progresszív mind szerkezetében, mind tudósításaiban. Egy nagy újság liberális szerkesztőjét idézte, aki azt mondta: ” Túl gyakran nyíltan fitogtatjuk baloldali elképzeléseinket. Nem tolerálunk más életmódot és nézőpontot. Nem habozunk azt mondani, hogy ha itt akarsz dolgozni, akkor olyannak kell lenned, mint mi; liberálisnak és progresszívnek kell lenned.” [28]

Egy másik munkájában Kuypers megállapította, hogy a mainstream média erősen a liberalizmus felé hajlik az olyan témákról szóló tudósításokban, mint a faji kérdés, a jóléti reform, a környezetvédelem, a fegyvertartás és hasonlók. [29]

A baloldali média megalapozta dominanciáját az amerikai politika ökológiájában, és a hírek segítségével terjesztette ideológiai programját. A Wall Street Journal 2001-ben megjelent kommentárjában Bernard Goldberg, a CBS egykori riportere azt írta: A mainstream hírolvasók annyira elfogultak, hogy „még azt sem tudják, mit jelent a liberális elfogultság”. [30]

Azokban a nyugati társadalmakban, ahol a bizalom légköre uralkodik, az emberek többsége nem kételkedik a mainstream média által létrehozott és terjesztett információk valódiságában. Sokan természetesnek veszik, hogy a riportokat objektíven és átfogóan írják meg, és hogy az idézett szövegek megbízható forrásokból származó információkon alapuló, komoly szakértői elemzések. A baloldali média arra használja fel a fogyasztók bizalmát, hogy ideológiai világképüknek megfelelően programozza őket.

Bár az álhírek ma már mindennaposak, ez egy meglehetősen szokatlan jelenség. A nyugati szabad társadalmak hagyományosan hangsúlyozzák az igaz, objektív és tisztességes média szükségességét. A baloldali média tehát általában nem terjeszt álhíreket, hogy nyíltan megtévessze a közvéleményt. A módszereik sokkal kifinomultabbak és bonyolultabbak, amint azt az alábbiakban ismertetjük.

Szelektív beszámolás

Naponta több tízezer olyan esemény zajlik világszerte, amelyről érdemes beszámolni. De hogy mely események kapnak figyelmet, illetve melyeket hagynak figyelmen kívül, azt szinte teljes mértékben az határozza meg, hogy a média mit választ.

A kortárs médiának nagy hatalma van. Számos médiavállalat és médiaszereplő jelentős balra tolódásának köszönhetően nagyon sok progresszív eszme, például az úgynevezett társadalmi igazságosság és egyenlőség vagy a feminizmus eszméi főáramlattá váltak, míg a kommunizmus bűnei el vannak halványítva, és alig tudósítanak róluk. Newt Gingrich, a képviselőház korábbi elnöke egyszer azt mondta: „Az akadémiai baloldal, a hírmédia és hollywoodi csatlósai nem hajlandók szembenézni a marxizmus végtelen embertelenségének szörnyűségével”. [31]

A szelektív beszámolás általában három kategóriába sorolható: először is, az eseményeket csak azért vagy elsősorban azért választják ki, mert hasznosak ahhoz, hogy az olvasók elfogadják a baloldal ideológiai álláspontját. Másodszor, csak a baloldali álláspontot erősítő tényezőkről számolnak be, ahelyett, hogy átfogóan bemutatnák az esemény körülményeit. Végezetül a média hajlamos nagyobb hangot adni azoknak, akik hajlamosak a baloldali ideológiára, vagy akiknek a nyilatkozatai összhangban vannak a baloldali ideológiával, miközben más szervezeteket és személyeket kizárnak vagy elhallgattatnak.

Tim GrosecloseA Measure of Media Bias” (A média elfogultságának mértéke) című könyvében azt írja: „Minden elkövetés bűnéhez […] úgy véljük, hogy több száz, talán több ezer mulasztási bűn tartozik – olyan esetek, amikor egy újságíró olyan tényeket vagy történeteket választott ki, amelyek feltehetően csak a politikai spektrum egyik oldalát említették”. [32]

Ideológiai útiterv felállítása.

Az 1960-as években a médiakutatók kidolgozták azt a tekintélyelvű elméletet, amely szerint a média feladata, hogy meghatározza, mely témák alkalmasak a megvitatásra. Bernard Cohn tömören fogalmazott: „A sajtó talán nem mindig sikeres abban, hogy megmondja az embereknek, mit gondoljanak, de figyelemre méltóan sikeres abban, hogy megmondja az olvasóinak, miről gondolkodjanak.” [33]

Vagyis a sajtó a történetek száma és az események követése alapján meg tudja határozni az események fontosságát, míg az azonos vagy nagyobb jelentőségű témákról csak összefoglalóan vagy egyáltalán nem tudósítanak.

A transzneműek jogainak kérdése például a lakosságnak csak egy nagyon kis részét érinti, mégis központi vitatémává vált, és példája annak, hogy a média hogyan határozza meg sikeresen a napirendet. Továbbá a „globális felmelegedés” narratívájának dominanciája, amely a közbeszéd egyik fő témájává vált, a média és más erők hosszú távú, célzott kölcsönhatásának eredménye.

Keretezés

Sok olyan probléma van, amely túl nagy ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk. A média a keretezés módszerét használja egy eseményről való tudósításhoz. A „szexuális felszabadítás” és az 1960-as évektől kezdve az állami jóléti rendszer a család felbomlásához, a szegénység súlyosbodásához és a bűnözés növekedéséhez vezetett. A baloldaliak azonban a médiát és Hollywoodot arra használják, hogy az erős és független egyedülálló anya képét ábrázolják, elfedve ezzel a jelenség mögött meghúzódó valódi társadalmi problémákat. Egyesek a „fehér felsőbbrendűséget” bírálják, és a kisebbségek rossz anyagi és társadalmi helyzetét a szisztematikus megkülönböztetésnek tulajdonítják. Az ilyen történetek és beszámolók gyakorisága nagyrészt a média és bizonyos politikai erők közötti hallgatólagos megállapodás eredménye.

A keretezés módszere elsősorban abban a jelenségben nyilvánul meg, hogy a történet fontosabb, mint a tények. Az objektív tudósítás során a szerző a tényeket egy hírben összefoglalja. A riporterek és szerkesztők azonban gyakran elfogultan vélekednek egy-egy témáról. Amikor tudósítanak, a tényeket úgy hajlítják el, hogy azok megfeleljenek a történetüknek, amíg azok megerősítik a saját előítéleteiket.

A politikai korrektség felhasználása az öncenzúra kikényszerítésére

A politikai korrektség áthatja a médiát. Akár szerepel a lap iránymutatásaiban, akár hallgatólagosan, sok médiumnak vannak politikai korrektségre vonatkozó iránymutatásai, amelyek befolyásolják, hogy miről és hogyan lehet vagy nem lehet beszámolni. Néhány európai országban a „gyűlölet-bűncselekményekre” vonatkozó jogszabályok miatt sok helyi média már nem mer beszámolni a migránsok által elkövetett bűncselekményekről, pedig ezek a bűncselekmények komoly társadalmi problémává váltak, és veszélyeztetik ezekben az országokban a belső biztonságot. Az amerikai médiumok öncenzúrát is gyakorolnak, amikor bűncselekményekről számolnak be, és gyakran nem említik az elkövetők bevándorlási státuszát.

Konzervatív források címkézése befolyásuk semlegesítése érdekében

Ahhoz, hogy a kiegyensúlyozott tudósítás látszatát keltse, a liberális médiának nincs más választása, mint hogy a konzervatívok vagy konzervatív agytrösztök véleményéről is beszámoljon. A média azonban, amikor ezeket a forrásokat idézi, jellemzően olyan címkéket használ, mint „konzervatív”, „jobboldali” vagy „vallási jobboldali”, ezzel finoman azt sugallva, hogy ezek a vélemények elfogultak vagy megbízhatatlanok, pusztán azért, mert konzervatívok. Másrészt, amikor liberálisokat vagy liberális agytrösztöket idéznek, a média általában csak semleges címeket használ, mint például „tudós” vagy „szakértő”, azt sugallva, hogy ezek a vélemények pártatlanok, objektívek, racionálisak és megbízhatóak.

A politikai korrektség lexikonának létrehozása

A nyugati média a baloldali politikai csoportokkal és akadémikusokkal együtt létrehozta a politikailag korrekt nyelvezet hatalmas rendszerét. Ezt a nyelvet a média olyan intenzíven használja, hogy mélyen gyökeret vert a köztudatban, és tudatalatti szinten befolyásolja a közvéleményt.

Ha a média egyszer baloldali nézeteket vall, az a társadalom minden területén megnyilvánul. A New York Times 2008. októberi, „Liberális nézetek dominálnak a reflektorfényben” című beszámolója ezzel a mondattal kezdődik: „Ebben a választási szezonban a New York-i színházlátogatók körülbelül egy tucat nyíltan politikai színdarabot láthatnak Irakról, a washingtoni korrupcióról, a feminizmusról vagy a bevándorlásról; amit nem fognak látni, azok a konzervatív nézőpontú darabok.” [34]

A média politikai színezete a választások demokratikus folyamatáról szóló tudósításokban is tükröződik. A liberális jelöltek pozitív visszhangot kapnak, míg a hagyományos nézeteket valló jelöltek több kritikát kapnak. Az ilyen riportok és „szakértői” elemzések nagy hatással vannak a választókra. Timothy Groseclose, az oklahomai George Mason Egyetem közgazdászprofesszora megállapította, hogy Washingtonban a riporterek 93 százaléka a demokratákra szavazott, a republikánusokra csak hét százalékuk. Groseclose számításai szerint a demokrata jelöltek egy átlagos választáson körülbelül nyolc-tíz százalékpontot nyernek a média elfogultságának köszönhetően. Például, ha nem lett volna ez a média elfogultság, John McCain a számítások szerint 56-42 százalékkal győzte volna le Barack Obamát a választáson, ahelyett, hogy 46-53 százalékban veszített. [35]

5. A filmipar: avantgárd kontra hagyomány

Hollywoodnak óriási befolyása van az egész világon. Bár az amerikai filmek a világszerte gyártott filmek kevesebb, mint tíz százalékát teszik ki, a hollywoodi filmek az 1930-as évek óta a globális moziforgalom 70 százalékát adják. Tagadhatatlan, hogy a hollywoodi filmek uralják a nemzetközi filmipart. [36] Az amerikai kultúra nemzetközi szimbólumaként Hollywood segített az amerikai értékek terjesztésében és megerősítésében világszerte – de mára egy eszközzé vált, hogy az egész emberiséget kiszolgáltassa a torz és tradícióellenes értékeknek.

Ma már a legtöbb amerikai számára nehéz elképzelni, hogy az 1930-as és 1940-es években a családoknak nem kellett félniük a filmek gyermekekre gyakorolt negatív hatásától. Akkoriban a filmipar szigorú erkölcsi szabályokat követett.

1934-ben a filmipar az egyházak erőteljes támogatásával bevezette a beszélő, szinkronizált és némafilmek készítését szabályozó kódexet, más néven a Hays-kódexet. Az első alapelv az volt, hogy nem szabad olyan felvételt készíteni, amely csökkenti azok erkölcsi normáit, akik látják. A közönséget soha nem szabad arra késztetni, hogy azonosuljon a bűnnel, a rosszal, a gonosszal vagy a vétkezéssel. A Hays-kódex szexről szóló elve a család és a házasság szentségének tiszteletben tartása volt: a mozgóképek nem utalhattak arra, hogy a szexuális kapcsolatok alacsony formái elfogadható normák. A házasságtörést, bár néha a cselekmény alapanyagaként szükséges volt, nem volt szabad indokoltnak vagy vonzónak ábrázolni, vagy kifejezetten ilyenként kezelni.

Az 1950-es évek óta azonban a „szexuális felszabadulás” kulturális és erkölcsi sokkot okozott. A televíziózás térhódítása az amerikai háztartásokban hatalmas piaci nyomást és óriási rivalizálást teremtett a filmgyártók között. Hollywood egyre inkább figyelmen kívül hagyta a „Hays-kódexet”, és elmulasztotta az önfegyelem gyakorlását. Például az azonos című regényből adaptált „Lolita” (1962) című film egy férfi és kiskorú mostohalánya házasságtörő kapcsolatát írja le.

A „Lolita” Oscar-díjat és Golden Globe-ot nyert, és bár a film akkoriban negatív és pozitív kritikákat is kapott, a „Lolita” ma már több mint 93 százalékos tetszést aratott a Rotten Tomatoes, egy amerikai film- és televíziós magazin 41 kritikája között. Ez tükrözi a társadalmi erkölcsben a közelmúltban bekövetkezett mélyreható változást.

A hagyományos kultúra elleni mozgalmak az 1960-as évek végén a hagyományos erkölcs és rend összeomlását jelentették a hollywoodi produkciókban is. Számos ikonikus, a lázadás témáját bemutató film tükrözi az amerikai filmiparra gyakorolt ördögi és egyre növekvő hatást.

Amint arra ez a könyv többször is rámutat, a bűnözői magatartás nemes vagy igazságos fényben való feltüntetése a kommunizmus egyik legfontosabb taktikája. A „Bonnie és Clyde” egy 1967-es krimi, amely az azonos nevű, a világválság idején élt rablók valós története alapján készült. A nagy gazdasági világválság idején sok család vált hajléktalanná, miután a bankok kilakoltatták őket az otthonaikból. A film főszereplői jogos dühüket fejezik ki e jelenséggel szemben, és még a bankrablás és gyilkosság elkövetése közben is a társadalmi igazságtalanság elleni harc bajnokaiként jelennek meg.

A filmet a hollywoodi vizuális erőszak egyik első ábrázolásaként tartják számon, és burkoltan egy Robin Hood-stílusú igazságszolgáltatásra utal e bűncselekmények esetében. A bűnözőpárost egy jóképű férfi és egy gyönyörű nő játszotta, és ezt a két karaktert úgy ábrázolják, mint akik eredendő igazságérzettel rendelkeznek. A rendőrséget eközben a törvény és a rend védelmezői helyett hozzá nem értő bérenceknek mutatják be. Bonnie és Clyde rendőrségi akció során bekövetkezett halála mély hatással volt a serdülő közönség tagjaira. Mindkettőjüket mártíroknak tekintették, mintha valami nagy ügy érdekében áldozták volna fel magukat.

A filmben ábrázolt bűnözés és erőszak sokkolták az amerikai társadalom fősodrát, de nagy visszhangra találtak a lázadó diákok körében. A Bonnie és Clyde szerepét alakító színész és színésznő megjelent a Time magazin. A fiatalok másolni kezdték az öltözködési stílusukat, nyelvezetüket valamint a hagyományok és a szokások megvetését. Néhányan még a pár halálának módját is igyekeztek utánozni. [37] Egy diákszervezet radikális vezetője írt egy cikket, amelyben Bonnie-t és Clyde-ot olyan feltételezett hősökhöz hasonlította, mint Che Guevara kubai gerillavezér és Nguyễn Văn Trỗi, a vietkong terroristája. [38] Az egyik radikális diákszervezet azt állította: „Nem potenciális Bonnie és Clyde-ok vagyunk, hanem Bonnie-k és Clyde-ok”. [39]

A bűnözés dicsőítése mellett a Bonnie és Clyde példátlan mértékű erőszakot és szexualitást mutatott be. A film azonban így is kivívta a kritikusok elismerését, tíz Oscar-jelölést kapott és két kategóriában meg is nyerte. Hollywood eltért hagyományos elveitől.

Az 1967-es „The Graduate” (Diploma előtt) szintén az akkori diákok belső szorongásait és konfliktusait tükrözte. A film egy magányos egyetemistát mutat be, aki életének válaszútján áll. Apja generációjának hagyományos értékeit unalmasnak és képmutatónak ábrázolja. Ahelyett, hogy csatlakozna az amerikai mainstream társadalomhoz, elfogadja egy idősebb férjes asszony közeledését, és beleszeret a lányába is, aki felfedezi a viszonyt. A lány egy másik fiatalemberrel való esküvői szertartására a főhős megérkezik a templomba – és a fiatal nővel megszökik. A „The Graduate” a fiatalkori lázadás, a féktelen libidó, a vérfertőzés és más témák kusza, a kor lázadó fiataljainak zavaros, hagyományellenes miliőjét tükrözi. A film óriási sikert aratott, és a bemutatásakor és az azt követő években is magas jegybevételeket ért el. Hét Oscar-jelöléssel és egy Oscar-díjjal a „The Graduate” egész Hollywoodban elismerést szerzett.

Az olyan filmek, mint a „Bonnie és Clyde” illetve a „Diploma előtt” az „Új Hollywood” korszakát hozták el. 1968 végén a „Hays-kódexet” felváltotta egy modern filmminősítési rendszer. Ez azt jelentette, hogy mindenféle tartalmú filmet le lehetett vetíteni, feltéve, hogy minősítéssel voltak ellátva. Ez jelentősen meglazította a szórakoztatóipar erkölcsi önfegyelmét, és összemosta a jó és a rossz mércéjét. Ily módon a művészek és a média munkatársai elválasztották az erkölcsöt alkotásaiktól, szabad utat engedve a gonosz tartalomnak.

A degenerált szórakoztatás olcsó, izgalmas és könnyen elérhető stimulációval kötötte le a közönséget. Eközben a gyártók engedtek a kapzsiságuknak, hiszen óriási kereskedelmi nyereségre tettek szert.

A film egyedülálló médium, amely képes magával ragadó atmoszférát és valósághű karaktereket teremteni, és a nézőkkel elfogadtatni a rendező nézőpontját. A sikeres filmek olyan mélyen el tudják meríteni nézőiket a film világában, hogy kevés dolog tudja visszahívni őket a valóságba. Hatalmas szerepet játszanak a közönség érzelmeinek és világképének alakításában – rossz szándékú emberek kezében a hagyományokkal való szakításra késztethetik az embereket.

Egy híres filmproducer egyszer azt mondta: „A dokumentumfilmek megtérítik a már megtérteket. A fikciós filmek megtérítik a meg nem térteket.” [40] Más szóval, a dokumentumfilmek megerősítik a nézők már meglévő értékeit, míg a fikciós filmek érdekes történetekkel próbálják új értékekkel inspirálni a tudatlan közönséget. A „Bonnie és Clyde” producere és férfi főszereplője a szocializmus elkötelezett híve. Az 1981-es „Vörösök” című történelmi drámájáért Oscar- és Golden Globe-díjat kapott. A hidegháború csúcspontján a „Vörösök” a radikális kommunistáról alkotott sztereotípiát egy könnyed és barátságos személyiséggé változtatták. [41]

Egy másik Oscar-díjra jelölt filmjében, a „Bulworth”-ben egy szocialista elnökjelöltet alakított. Az ő alakításán keresztül azt az üzenetet közvetítette a közönségnek, hogy az amerikai politikában az osztály, nem pedig a faji hovatartozás a központi kérdés. [42] Ez a film olyan sikeres volt, hogy sokan sürgették, hogy a való életben is induljon az Egyesült Államok elnöki posztjáért.

E filmek közül sok azonnali hatást gyakorolt. Amikor a premier alatt véget ért a Bonnie és Clyde című film, a hátsó sorokból a rendőrök elleni szidalmak hangzottak el. [43] A minősítési rendszer bevezetése után az első R-besorolású film, az „Easy Rider” azonnali siker lett, és hozzájárult a kábítószer-fogyasztás népszerűségéhez. A film két hosszú hajú, kokaint áruló hippi motoros élményeit mutatta be, akik a rockzenének, a hallucinogén drogoknak, a hippikommunáknak és a bordélyházaknak hódolnak. A film készítése során valódi drogokat használtak. Az antiszociális, a hagyományos értékektől mentes életmód sok fiatal álma lett, és a drogok az ellenkultúra szimbólumává váltak. A rendező bevallotta: „A kokain probléma az Egyesült Államokban valóban az én hibám. Az Easy Rider előtt nem volt kokain az utcán. Az Easy Rider után mindenhol ott volt.” [44]

A filmminősítési rendszer bevezetése óta Hollywood tömegesen kezdett olyan filmeket gyártani, amelyek pozitív fényben tüntetik fel az olyan romlott viselkedésformákat, mint a szexuális szabadosság, az erőszak, az illegális kábítószerek és a szervezett bűnözés. Egy kutatás szerint az 1968 és 2005 között készült hollywoodi filmek 58 százalékát az R kategóriás filmek tették ki. [45]

Victor B. Cline amerikai kutató 37 olyan filmet elemzett, amelyeket az 1970-es években Salt Lake Cityben mutattak be. Megállapította, hogy a filmek 57 százaléka hősiesnek vagy a körülmények által indokoltnak mutatta be a becstelenséget, 38 százalékuk pedig úgy ábrázolta a bűnözést, mint ami kifizetődő vagy izgalmas, negatív következmények nélküli időtöltés. A filmek 59 százalékában a hősök megöltek legalább egy embert. A hősnők 72 százalékát valamilyen mértékben szexuálisan megengedőnek ábrázolták. Valójában csak egy film mutatott be normális szexuális kapcsolatot egy férfi és egy nő között, akik törvényesen házasok voltak egymással. A filmek mindössze 22 százalékában voltak a főszereplők olyan kapcsolatban, amely egészségesnek és ésszerűen kielégítő házasságnak tekinthető. [46]

A filmekben megjelenő erőszak és szexualitás kritikájával szemben gyakran hangoztatott érv, hogy ezek a dolgok a való életben is léteznének, és a filmek csak a valóságot tükrözik, és nincsenek negatív hatásai. A fenti adatokból azonban látható, hogy ez bizonyíthatóan hamis. Ráadásul a hollywoodi baloldaliak által készített számtalan film természetesen az ő értékrendjüket tükrözi, és így megváltoztatta a társadalom értékrendjét. Michael Medved filmkritikus, egykori hollywoodi forgatókönyvíró szerint a progresszív hollywoodi társadalmi forradalmárok a család legitimitásának támadásával, a szexuális perverzió népszerűsítésével és a csúfság dicsőítésével alakítják a társadalom értékrendjét. [47]

Mások azzal érvelnek, hogy az erkölcsileg elfajzott tartalmak bősége a filmiparban pusztán a piaci mechanizmusoknak köszönhető. De bármi legyen is a hajtóerő, az ördögi célokat ijesztő hatással érik el. Megdöbbentő, hogy a mozgóképipart milyen sebességgel és erővel használták fel a közerkölcs lerombolására. Egyes filmek a bestiákat vagy a szörnyeket ünneplik. A hollywoodi mainstream helyesli és dicséri azokat, amelyekben az emberek szörnyeteggé változnak, vagy akár bestialitásban vesznek részt. Az emberiség tehát eljutott arra a pontra, hogy a szörnyeket ünnepli. Ez egy valódi kifejeződése annak, hogy a gonosz átvette az irányítást a világ felett.

Ezek a hagyományellenes filmek felületesen tárnak fel összetett társadalmi kérdéseket és reflektálnak rájuk. De ez valójában csak alibiként szolgál. A gondosan megteremtett atmoszféra egy olyan világba helyezi a nézőt, ahol az erkölcsi normák csak mellékesek. A hagyományos társadalom által elutasított rosszat tehát mindig lehet valamilyen módon racionalizálni, szimpatikusan kezelni, vagy akár pozitívumként bemutatni. A végső üzenet, amely a közönség agyába vésődik, az, hogy nincs egyértelmű különbség a helyes és helytelen, a jó és a rossz között. A hagyományokat unalmasnak és nyomasztónak, az erkölcsöt pedig relatívnak ábrázolják.

6. Televízió: Agymosás minden háztartásban

A televízió a hétköznapi élet mindenütt jelenlévő részévé vált. A gyakori tévénézés anélkül változtatja meg az ember világnézetét, hogy észrevenné. A Media Research Center kutatása megerősítette ezt. Minél többet néz valaki tévét, annál kevésbé követi az olyan hagyományos erényeket, mint a becsületesség, a megbízhatóság és a tisztesség. A szexuális erkölcsiséggel kapcsolatos kérdésekben, mint például a házasságon kívüli szex, az abortusz és a homoszexualitás, lazábbá válik a hozzáállása. [48]

A kutatás két embercsoportot hasonlított össze: az alkalmi tévénézőket, akik azt mondták, hogy hisznek Istenben, és a rendszeres tévénézőket, akik szintén hisznek Istenben. Bár az Istenben hívők két csoportjának aránya közel azonos volt (85 százalék, illetve 88 százalék), a tanulmány szerint minél többet nézett valaki televíziót, annál kevésbé volt valószínű, hogy az illető értékeli a vallási elveket. Például, amikor egy kérdőíven azt kérdezték, hogy az embereknek minden körülmények között Isten tanításai és alapelvei szerint kell-e élniük, vagy az embereknek a személyes erkölcsüket és értékrendjüket Isten tanításaival kell ötvözniük, azok, akik többet néztek televíziót, inkább az utóbbit választották.

Ezekből az adatokból általánosságban arra lehet következtetni, hogy a televízió különösen fogékonnyá teszi az embereket az erkölcsi relativizmusra.

Az 1950-es évek óta a televízió a mindennapi élet szerves részévé vált. Nemcsak a tévésorozatok és a filmek érnek el hasonló hatást az emberek értékrendjének alakításában, hanem a beszélgetőa műsorok (talk show), a vígjátéksorozatok (sitcomok), sőt még a dokumentumfilmek is, amelyek mindenféle torz eszméket sulykolnak a közönségükbe a mindennapos állandó ismétlés révén.

A talk show-k példája jól illusztrálja ezt: A televíziós stúdiók különösen érdekeltek abban, hogy olyan vendégeket hívjanak meg, akiknek a véleménye vagy viselkedése ellentétes a hagyományos értékekkel, illetőleg akiknek az élete tele van konfliktusokkal; vagy „szakértőket” hívnak meg, hogy megvitassanak néhány vitatott erkölcsi kérdést. A vendégeket arra bíztatják, hogy „bátran” tárják fel a személyes életük „mély” vagy „összetett” kérdéseit. A házigazda, a szakértők vagy a helyi közönség különböző „lehetőségeket” ad a problémák megoldására. A program népszerűségének biztosítása érdekében általában nem születik erkölcsi ítélet. Ily módon számos televíziós műsor olyan hellyé válik, ahol korrupt és torz magatartásformák és nézőpontok kerülnek bemutatásra. Az emberek fokozatosan elfogadják, hogy azok az értékek, amelyeket védelmezni szoktak, bizonyos körülmények között nem érvényesek – ami valójában az egyetemes elvek létezését tagadja.

Sok televíziós műsor, még a főműsoridőben is, tele van aljas és ízléstelen tartalommal. Egyes műsorvezetők, beleértve a női műsorvezetőket is, büszkék arra, hogy káromkodnak. Miközben a közönség egy nyugalmi állapotban van, a műsorformátumok egész sora programozza az embereket vulgáris ízlésű és kultúra- vagy hagyományellenes tartalmú szórakoztatással. Idővel az emberek már egyáltalán nem lesznek felháborodva. Kezdik értékelni az ilyen anyagokat, ezáltal erodálják az erkölcsi gondolkodásukat.

A szórakoztató műsorokat arra használják, hogy a televízió ismételt sugárzása révén normalizálják a deviáns értékeket és magatartásformákat, amelyek valójában ritkán fordulnak elő az emberek mindennapi életében.

Ben Shapiro példaként a „The One With the Birth” című epizód egyik jelenetét hozta fel, a népszerű amerikai sorozatból, a „Friends”-ből (Jóbarátok). Az egyik főszereplő, Ross leszbikus exfelesége gyermeket vár tőle. Ross érthető módon aggódik, hogy gyermeke leszbikus családban fog felnőni. Miközben Ross aggódik, egy másik főszereplő, Phoebe így szól hozzá: Tudod, miközben felnőttem apám elhagyott, anyám meghalt, a mostohaapám börtönbe került, szóval alig akadt annyi szülő körülöttem, hogy egy egészet össze tudtam volna rakni belőlük. És itt van ez a kisbaba, akinek három teljes értékű szülője van, akik annyira törődnek vele, hogy azon veszekednek, ki szeresse a legjobban. És még meg sem született. Ez a legszerencsésebb baba a világon.”

Ross azonnal megkönnyebbül és megnyugszik ettől a nézőponttól. Ahogy Shapiro írja, az epizód „a terhes leszbikusokat és a háromszülős otthonokat nemcsak normálisnak, hanem csodálatra méltónak is mutatja be”. [49]

A modern orvostudomány felfedezte, hogy az emberi agyhoz öt különböző típusú agyhullám tartozik. Ezek közül kettő olyan agyhullám, amelyek éber tudatállapotban jelentkeznek: az alfa (α)-hullámok és a béta (β)-hullámok. Amikor az emberek munkával vannak elfoglalva, a domináns agyhullámaik a β-hullámok. Ennek eredményeképpen az emberek fokozott elemzőképességet mutatnak, és hajlamosak a logikus gondolkodásra. Egy vitában részt vevő személy túlnyomórészt β-agyhullámokat mutatna. Más szóval, abban az állapotban, ahol a β-hullámok dominálnak, az emberek éberebbek és kevésbé hiszékenyek. Amikor azonban az emberek „készenléti” állapotban vannak, és az α-hullámok dominálnak, az érzelmeik átveszik az irányítást, és az analitikus készségeik gyengülnek. Amikor az emberek tévét néznek, nincsenek felkészülve a komoly gondolkodásra, hanem el vannak lazulva és befolyásolhatóak. Ilyen körülmények között az embereket tudat alatt meggyőzik a televíziós programban képviselt témák és nézetek.

A kutatások azt mutatják, hogy a médiaműsorok közel kétharmada – beleértve a gyermekműsorokat is – tartalmaz erőszakos jeleneteket. A televíziós műsorokban és filmekben félrevezető szexuális tartalmak is előfordulnak. Az iskolai szexuális felvilágosítás után a fiatalok a médiát nevezik meg a második legfontosabb forrásnak a szexuális tevékenységről való tájékozódás szempontjából.

Számos tanulmány egyértelműen bizonyítja, hogy a média erőszakos tartalma érzéketlenné teszi a fiatalokat az erőszakkal szemben, és növeli annak kockázatát, hogy életük későbbi szakaszában ők maguk is erőszakos cselekményeket kövessenek el. A média nagyon rossz hatással van a fiatalokra, növeli az erőszakra való hajlamot, a szexuális aktivitást és a tinédzserterhesség tendenciáját. Azok a lányok, akik gyakran néznek szexuális tevékenységet bemutató műsorokat, hároméves megfigyelési időszak alatt kétszer nagyobb valószínűséggel estek teherbe, mint azok a lányok, akik ritkán néznek ilyen műsorokat. A média is növeli a szexuális zaklatás és a veszélyes viselkedés kockázatát. [50]

A pornográf és szexuális tartalmak áradata közvetlenül támadja a társadalmi értékeket és hagyományokat. Ahogy egy szakértő megjegyezte: „A média annyira meggyőző és tele van szexszel, hogy bármelyik gyermeknek nehéz ellenállnia, még egy kritikusnak is. […] A médiát tartom az igazi szexuális nevelőinknek.” [51] A média befolyása miatt a házasságon kívüli szexet, a házasságtörést és más viselkedésformákat a normális életmód természetes részének tekintik – mindaddig, amíg minden fél beleegyezik az ilyen viselkedések elfogadhatók.

A „Primetime Propaganda” című könyvében Shapiro közel száz befolyásos amerikai tévésorozatot vizsgál meg, és úgy találta, hogy idővel ezek a műsorok egyre többet mutatnak a következőkből:

  • A liberalizmus elfogadása
  • Az ateizmus népszerűsítése és a hit megvetése
  • A szex és az erőszak népszerűsítése
  • A feminizmus népszerűsítése
  • A homoszexualitás és a transzszexuális személyek elfogadása
  • Az erkölcs elutasítása
  • A férj és feleség vagy szülő és gyermek közötti hagyományos kapcsolatok elutasítása
  • A baloldali álláspontok erőteljes támogatása
  • A kíméletlen és könyörtelen antihősök főszereplővé tétele.

Ezeknek a programoknak a fejlődése az erkölcsi értékek hanyatlásának a folyamata. Ez a fajta antitradicionális életmód nagyban befolyásolta a közvélemény, különösen a fiatalok gondolkodásmódját. [52]

Számos úgynevezett zenei TV-műsor fenntartás nélkül népszerűsíti a soft-core pornót, sőt a perverz szexuális viselkedést is a fiatal közönség számára. [53] A filmminősítési rendszer bevezetése óta számos pornográf filmet lehet értékesíteni, amennyiben „X” besorolást kapnak. Az új technológiák fejlődésével ezek az illetlen programok az underground használatból kikerültek ki az általános fogyasztásba. Eljutottak a videotékákba, és ma már a fizetős televíziós csatornákon és a szállodákban is elérhetőek.

A televíziós műsorok már nagyon fiatal korban elkezdik szennyezni az embereket. A rajzfilmek csúnya karaktereket vagy nagy mennyiségű erőszakot ábrázolnak. Más gyermekműsorok tele vannak a progresszivizmus és a liberalizmus rejtett üzeneteivel, például a homoszexualitás tanításával a „kulturális sokszínűség” nevében. Olyan kijelentéseket használnak, mint „Az egész világon csak egy olyan ember van, mint te”, hogy ösztönözzék a meg nem érdemelt önbecsülést és minden ember elfogadásának koncepcióját, az erkölcstelen viselkedéstől függetlenül. [54]

Bizonyára kevés hollywoodi producernek volt valamiféle hivatalos programja arra, hogy a korrupt ideológiákkal szórakoztassa a nézőit. De ha maguk a producerek is egyetértenek a progresszivitás és a liberalizmus dolgaival, akkor ezek a korrupt eszmék elkerülhetetlenül bekerülnek a műsorokba is. A valódi terv ördögi, és a média képviselői, akik túl messzire távolodnak az istenitől, a gonosz strómanjaivá válnak.

7. A média: a totális háború egyik fő színtere

A kommunista harc filozófiája nem válogat az eszközökben a politikai céljai eléréséhez és nem tartja tiszteletben az erkölcsöt. A 2016-os amerikai elnökválasztási kampányban Donald Trump jelölt ellenezte a „politikai korrektséget”, és kijelentette, hogy támogatja az Egyesült Államok szélsőbalról jobbra tolását célzó intézkedéseket: visszatérés a hagyományos értékekhez, jogállamiság, adócsökkentés a gazdaság fellendítése érdekében, az emberek Isten iránti tiszteletének és alázatának megújítása, és így tovább. Szókimondása pánikba ejtette a liberálisokat. A mainstream médiával felfegyverkezve megkezdték általános támadásukat Trump ellen.

Az elnökválasztási kampány során a baloldali média különböző módszereket alkalmazott Trump szándékos démonizálására és becsmérlésére. Ugyanakkor a támogatóit háttérbe szorították azáltal, hogy rasszistáknak, szexistáknak, bevándorlásellenes idegengyűlölőknek és tanulatlan fehér embereknek nevezték őket. Más szóval a média a közvélemény manipulálásával próbálta befolyásolni a választási eredményeket. Néhány médiától eltekintve a sajtóorgánumok csaknem 95 százaléka ismétlődően azt jósolta, hogy Trump biztosan veszíteni fog. Trump minden várakozás ellenére legyőzte riválisát, és az Egyesült Államok 45. elnökévé választották.

Normális körülmények között, bármilyen intenzív volt is a választási kampány, a választás végeztével a különböző pártok és csoportok visszatérnek a szokásos napi üzletmenethez. Ennél is fontosabb, hogy a média fenntartja a tisztességesség elvét, a nemzeti érdekeket helyezi előtérbe, és betartja a médiasemlegesség elvét. A 2016-os amerikai elnökválasztás után azonban megfigyelhető volt, hogy a média fenntartotta a kampánylázat, még a közmegítélése romlásának kockázata árán is.

A média nagy része szándékosan figyelmen kívül hagyta a Trump-kormányzat eredményeit, például a rekordszintre szárnyaló tőzsdét, az amerikai diplomáciai eredményeket és az Iszlám Állam majdnem teljes felszámolását. Az Egyesült Államokban a munkanélküliségi ráta 18 éve a legalacsonyabb szintet érte el, és az amerikai gazdaság fellendülőben van. Ráadásul a média mindent megtesz azért, hogy alaptalan vádakkal megbénítsa a Trump-kormányzatot. Például kitaláltak egy összeesküvés-elméletet a Trump és Oroszország közötti összejátszásról, de még egy nagyszabású különleges vizsgálat sem talált bizonyítékot erre. Egy kongresszusi jelentés egyértelműen kijelentette, hogy nem volt összejátszás Trump és Oroszország között. [55]

A Trump elleni támadás érdekében a média számos álhírt gyártott. 2017 decemberében egy nagy hírcsatornának még két vezető újságírót is fel kellett függesztenie négy hétre fizetés nélkül. Azért kellett abbahagyniuk a munkát, mert hamis jelentéseket gyártottak, amelyek szerint Trump utasította a volt nemzetbiztonsági tanácsadóját, Michael Flynnt, hogy vegye fel a kapcsolatot Oroszországgal. [56] Végül a két újságíró kénytelen volt elhagyni a televíziót. Ennek a csapatnak korábban már több figyelemre méltó teljesítménye is volt, négy Peabody-díjat és 17 Emmy-díjat nyertek. Az álhíreik azonban tönkretették a hírnevüket.

Amikor Trump elnök elítélte a hírhedt MS-13-Gang bandát, különösen azokat a tagjait, akik illegális bevándorlóként érkeztek az Egyesült Államokba, azt mondta: „Ők nem emberek. Ők állatok, és nekünk nagyon-nagyon keménynek kell lennünk.” Az amerikai média azonban azonnal kiragadta a kijelentést a szövegkörnyezetéből, és azt állította, hogy Trump azt mondta, hogy az illegális bevándorlók állatok.

2018 júniusában egy síró hondurasi lányról készült fotó terjedt el a médiában és az interneten. Ezt a kislányt és édesanyját a határőrök állították meg, amikor megpróbáltak belépni az Egyesült Államokba. A média azt állította, hogy a kislányt erőszakkal elválasztották az édesanyjától, és kihasználták az alkalmat, hogy bírálják Trump határpolitikáját és az illegális bevándorlással szembeni zéró tolerancia politikáját. Később a Time magazin a kislány fotóját Trump fotójával kombinálta a magazin címlapján, és a „Welcome to America” főcímet adta hozzá, hogy kigúnyolja Trumpot. A kislány apja azonban később azt nyilatkozta a médiának, hogy a határőrök nem választották el a kislányt az édesanyjától. [57]

A Media Research Center tanulmányai szerint az elmúlt két évben a három nagy amerikai médiahálózat (ABC, CBS és NBC) esti hírműsorainak középpontjában Trump állt, az összes esti hírműsoridő egyharmadát kitéve. 2017-ben a Trumpról szóló tudósítások 90 százaléka negatív volt, míg a pozitív tudósítások mindössze tíz százalékot tettek ki (a semleges tudósításokat nem számítva). 2018-ban a negatív tudósítások aránya 91 százalékot ért el (a semleges riportokat nem számítva). A jelentés megállapította: „Kétségtelen, hogy még soha egyetlen elnök sem volt ilyen hosszú időn keresztül olyan ellenséges fogadtatás áldozata, mint Trump”. [58]

Az amerikai közvélemény azonban egyre jobban odafigyel az álhírekre. A Monmouth University 2018. áprilisi felmérése szerint a tavalyi 63 százalékról 77 százalékra emelkedett azon amerikaiak aránya, akik szerint „a főbb médiumok álhíreket közölnek”. [59] 2016-ban a Gallup felmérése szerint az amerikaiak médiába vetett bizalma új mélypontra süllyedt. Ugyanakkor az emberek mindössze 32 százaléka bízik még mindig nagyon vagy legalább nagyobb mértékben a médiában, ami nyolc százalékponttal kevesebb, mint egy évvel korábban. [60] Nem csoda, hogy egy nagy médiavállalat tulajdonosa azt panaszolta, hogy „az álhírek korunk rákos daganatai”. [61]

Az amerikai elnökválasztás eredményéből ítélve az amerikaiak fele Trumpot támogatja, de a média hozzáállása egyoldalúan ellene irányul. Ilyen kivételes körülmények között Trumpot azért támadják és démonizálják, mert határozottan elkötelezett a hagyományok helyreállítása mellett – eszméi nem létezhetnek együtt a baloldal hagyományellenes ideológiájával. Ha a média Trump elleni támadásai miatt a közvélemény elveszítené benne a bizalmát, akkor elérnék a valódi céljukat: megakadályozni, hogy a társadalom visszatérjen a hagyományokhoz.

Ennél is aggasztóbb azonban, hogy számos médium katalizátorává vált a radikális retorika felerősítésének, az ellenségeskedés és a gyűlölet szításának, a lakosság polarizálásának, és ezáltal a társadalomban lévő szakadékok további szélesítésének. Lemondtak az alapvető etikai értékekről, és figyelmen kívül hagyják a következményeket, egészen addig a pontig, hogy még önmagukat is elpusztítják az ellenség megsemmisítése érdekében. Az országot a káosz és a rendkívüli veszély állapotába taszították.

Következtetés: A média felelősségének helyreállítása

A múlt században a kommunizmus kísértete csak részben szivárgott be és irányította a világ különböző régióit. Mára már régóta uralja világunkat – az emberi világ minden területe ki van már téve a megtévesztésnek. A médiának az emberiségre gyakorolt ​​hatalmas befolyását hatékonyan használták fel az emberi erkölcs aláásására, az agymosásra, az emberek megtévesztésére és megrontására, ami arra készteti őket, hogy tudtukon kívül eltérjenek a hagyományoktól.

A nyugati országokban számos liberális médiaszervezet az igazság elrejtésének és az emberek megtévesztésének eszközévé vált. Sokan elhagyták a szakmai etika alapelveit. Ehelyett gátlástalanul támadnak, rágalmaznak és visszaélnek a hatalmukkal, tekintet nélkül arra, hogy milyen hatással van a hírnevükre vagy a társadalomra.

A kísértet azért volt sikeres, mert kihasználta az emberi gyengeségeket: a hírnév és a profit hajszolását, a tudatlanságot, a lustaságot, az önzést, a rosszul alkalmazott együttérzést, a versengést és hasonlókat. Egyes újságírók önérzetesen lázadnak a hagyományos értékek ellen – azzal az ürüggyel, hogy ismerik az igazságot. Néhányan alkalmazkodnak a már erkölcsileg is alacsony „közigényhez”, hogy nézőket szerezzenek. Egyesek karrierjük érdekében alacsonyabb normákhoz igazodnak. Egyesek féltékenységből és elutasításból hamis híreket gyártanak. Néhányan tudatlanságból és lustaságból hisznek az álhíreknek. Egyesek mások kedvességét és szimpátiáját használják fel arra, hogy kampányoljanak az állítólagos társadalmi igazságosságért, és így az egész társadalmat balra tolják. Gátlástalan taktikákhoz folyamodnak politikai és gazdasági céljaik elérése érdekében.

Eredetileg a média küldetése nemes. Az a forrás, amelyen keresztül az emberek tájékoztatást kapnak a nyilvános eseményekről, és fontos szerepet játszanak a társadalom egészséges fejlődésének fenntartásában is. Az objektivitás és a pártatlanság a média alapvető etikai követelménye, és elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberek megbízzanak benne. A médiában azonban ma káosz uralkodik, ami súlyosan befolyásolja a médiába vetett bizalmat. A média visszatérése küldetéséhez és a hírújságírói becsület helyreállítása a szakmában dolgozók felelőssége.

A média visszatérése a küldetéséhez azt jelenti, hogy a médiának az igazságot kell keresnie. A média tudósításainak átfogóan kell közvetítenie az igazságot és az őszinteségen kell alapulniuk. A társadalmi jelenségekről szóló tudósítások során sok médium részigazságokat közöl, amelyek gyakran félrevezetőek, és nagyobb kárt okozhatnak, mint az egyenes hazugságok.

A média küldetésének egyik aspektusa a jóság népszerűsítése. Ez a jóság azonban nem a szimpátiával való visszaélésben vagy a politikai korrektségben nyilvánul meg. A célnak az emberiség hosszú távú jólétének kell lennie. Az emberiség számára a kiút nem a rövid távú gazdasági haszonszerzés, vagy a kommunista utópia gyártása. Követni az istenségek által kijelölt hagyományos utat, emelni az erkölcsi normákat és visszatérni az eredeti helyére: magának az életnek az igazi és csodálatos eredetéhez.

A média akkor jó, ha segíthet a társadalomnak az erkölcs értékelésében és fenntartásában, mert a jó és a rossz egyaránt jelen van az emberi társadalomban. A média felelőssége az igazság és az erény terjesztése, valamint a gonosz leleplezése és megfékezése.

Visszatérve küldetéséhez, a médiának nagyobb figyelmet kell fordítania az emberiség jövőjét befolyásoló nagy eseményekre. A múlt században a szabad világ és a kommunista tábor nagy összecsapása zajlott. Noha ideológiai konfrontációnak tűnt, valójában élet-halál harcról van szó az igazságosság és a gonoszság között. A kommunizmus ugyanis tönkreteszi azt az erkölcsöt, amely az emberiség civilizációját összetartja. A kommunista rendszerek összeomlása után Kelet-Európában a kommunizmus kísértete még mindig ott van – legyőzhetetlenül.

Kínában, egy ősi kultúrával rendelkező országban a Kommunista Párt 1999 óta üldözi a Fálun Gong spirituális gyakorlatot, amely az őszinteség, a jószívűség és a türelem egyetemes elveit vallja. Ez az üldözés emberek millióit érinti a világ legnépesebb országában; csaknem két évtizede tart, és olyan brutalitással hajtják végre, amely páratlan. Ez egy hit legnagyobb üldözése a jelenkori történelemben.

A Fálun Gong üldözése az emberi civilizáció alapvető értékeinek üldözése és a hit szabadsága elleni szörnyű támadás. Ha összehasonlítjuk a ténylegesen zajló események nagyságrendjét és súlyosságát a nyugati médiában való kezelésükkel, akkor a tudósítás aránytalanul gyenge. A legtöbb mainstream média a Kínai Kommunista Párt politikai befolyásának áldozatául esett, öncenzúrát gyakorolt, vagy hallgatott erről az aggasztó témáról. Néhányan még segítettek is a Kínai Kommunista Pártnak a hazugságait terjeszteni.

Ugyanakkor megjelent egy olyan irányzat, amely a hagyományokhoz való visszatérést és a kommunizmus ellenzését szorgalmazta. Kínában már több mint 300 millió ember lépett ki a Kínai Kommunista Pártból és alszervezeteiből a „Tuidang” („kilépés a pártból”) mozgalom keretében. Még egy ilyen nagy jelenségről, amely Kína és a világ jövője szempontjából is nagy jelentőséggel bír, alig esik szó a nyugati médiában.

Mivel a világ nagy változásokon megy keresztül, az igazság és a hagyományos értékek fontosabbak, mint valaha. Olyan médiára van szükségünk, amely különbséget tesz a jó és a rossz között, helyesen viselkedik, és segít megőrizni a közerkölcsöt. Minden médiaszakember feladata, hogy az egyének, vállalatok és politikai pártok érdekein túlmutatva megmutassa az embereknek a valóságot.

A médiaipar erkölcsi hanyatlása miatt ma már elengedhetetlen, hogy az olvasók és a nézők tudatosan különbséget tegyenek a jó és a rossz között, és racionálisan megkérdőjelezzék a média által közzétett információkat. Az embereknek a dolgokat a hagyományos erkölcs szerint kell megítélniük, a társadalmi jelenségeket az egyetemes értékek szemszögéből kell szemlélniük, és ezzel arra kell ösztönözniük a médiát, hogy teljesítse történelmi kötelezettségét. Ez egyúttal az emberiség számára a kulcs ahhoz, hogy elhárítsa a kommunista kísértet befolyását, és kikövezze az utat egy jobb jövő felé.

Jegyzetek:

[1] Thomas Jefferson, The Works, vol. 5 (Correspondence 1786–1789), quoted in Online Library of Liberty, accessed on October 2, 2018, http://oll.libertyfund.org/quote/302.
[2] Joseph Pulitzer, “Why Schools of Journalism?” The New Republic, October 9, 1930, 283.
[3] “Rules of the Communist League,” The Communist League, Marx/Engels Internet Archive, accessed October 4, 2018, https://www.marxists.org/archive/marx/works/1847/communist-league/index.htm.
[4] Lin Biao, “Speech at the Enlarged Meeting of the Politburo,” Collection of Documents From China’s Cultural Revolution (May 18, 1966). [In Chinese] [5] Hu Qiaomu, “Newspapers Are Textbooks,” The Collected Works of Hu Qiaomu, Vol. III, (Beijing, People’s Daily Publishing House, 1994), p. 303. [In Chinese] [6] Han Mei, “UK Declassifies Files Saying 10,000 Were Killed at Tiananmen; Bodies Stored Underground in Heaps,” Sound of Hope Radio, December 20, 2017, http://www.soundofhope.org/gb/2017/12/20/n1378413.html. [In Chinese] [7] “Self-Immolation Hoax on Tiananmen Square,” Minghui.org, http://en.minghui.org/cc/88/.
[8] “General Overview: Intensify the Fostering of a Mechanism for Innovation, Construct a High-Grade Propaganda Cultural Team,” Xinhua News Network, September 28, 2011, http://cpc.people.com.cn/GB/64107/64110/15777918.html. [In Chinese] [9] Matthew Vadum, “Journalistic Treachery,” Canada Free Press, July 1, 2015, https://canadafreepress.com/article/journalistic-treachery.
[10] Marco Carynnyk, “The New York Times and the Great Famine,” The Ukrainian Weekly No. 37, Vol. LI (September 11, 1983), accessed October 5, 2018, http://www.ukrweekly.com/old/archive/1983/378320.shtml.
[11] Robert Conquest, The Harvest of Sorrow: Soviet Collectivization and the Terror-famine (Oxford: Oxford University Press, 1986), 319.
[12] Quoted in Arnold Beichman, “Pulitzer-Winning Lies,” The Weekly Standard, June 12, 2003, https://www.weeklystandard.com/arnold-beichman/pulitzer-winning-lies.
[13] Ronald Radosh, Red Star over Hollywood: The Film Colony’s Long Romance with the Left (San Francisco: Encounter Books, 2005), 80.
[14] Ibid., 105.
[15] Edgar Snow, Random Notes on Red China, Translation by Xi Boquan, (Nanjing: Jiangsu People’s Publishing House, 1991), p. 1.
[16] Ruth Price, The Lives of Agnes Smedley (Oxford: Oxford University Press, 2004), 5–9.
[17] Lymari Morales, “Majority in U.S. Continues to Distrust the Media, Perceive Bias,” Gallup, September 22, 2011, https://news.gallup.com/poll/149624/majority-continue-distrust-media-perceive-bias.aspx.
[18] Tim Groseclose, Left Turn: How Liberal Media Bias Distorts the American Mind (New York: St. Martin’s Press, 2011).
[19] Ibid., “The Second-Order Problem of an Unbalanced Newsroom,” Chapter 10.
[20] Lydia Saad, “U.S. Conservatives Outnumber Liberals by Narrowing Margin,” Gallup, January 3, 2017, https://news.gallup.com/poll/201152/conservative-liberal-gap-continues-narrow-tuesday.aspx.
[21] Chris Cillizza, “Just 7 Percent of Journalists Are Republicans. That’s Far Fewer than Even a Decade Ago,” The Washington Post, May 6, 2014, https://www.washingtonpost.com/news/the-fix/wp/2014/05/06/just-7-percent-of-journalists-are-republicans-thats-far-less-than-even-a-decade-ago/?noredirect=on&utm_term=.3d0109901e1e.
[22] “2016 General Election Editorial Endorsements by Major Newspapers,” The American Presidency Project, http://www.presidency.ucsb.edu/data/2016_newspaper_endorsements.php.
[23] Ben Shapiro, “The Clique: How Television Stays Liberal,” Primetime Propaganda: The True Hollywood Story of How the Left Took Over Your TV (New York: Broadside Books, 2012).
[24] Ibid., “Making the Right Cry: How Television Drama Glorifies Liberalism.”
[25] Ibid., “The Clique: How Television Stays Liberal”
[26] Quoted in Jim A. Kuypers, Partisan Journalism: A History of Media Bias in the United States (Lanham: Rowman & Littlefield, 2014), 8.
[27] S. Robert Lichter, et. al., The Media Elite (Castle Rock, Colo.: Adler Publishing Co., 1986).
[28] Kuypers, Partisan Journalism, 2.
[29] Jim A. Kuypers, Press Bias and Politics: How the Media Frame Controversial Issues (Santa Barbara, Calif.: Greenwood Publishing Group, 2002).
[30] Quoted in Kuypers, Partisan Journalism, 4.
[31] Newt Gingrich, “China’s Embrace of Marxism Is Bad News for Its People,” Fox News, June 2, 2018, http://www.foxnews.com/opinion/2018/06/02/newt-gingrich-chinas-embrace-marxism-is-bad-news-for-its-people.html.
[32] Tim Groseclose and Jeff Milyo, “A Measure of Media Bias,” The Quarterly Journal of Economics, Vol. 120, No. 4 (November, 2005), 1205.
[33] Quoted in Maxwell E. McCombs and Donald L. Shaw, “The Agenda-Setting Function of Mass Media,” The Public Opinion Quarterly, Vol. 36, No. 2 (Summer, 1972), 177.
[34] Patricia Cohen, “Liberal Views Dominate Footlights,” New York Times, October 14, 2008, https://www.nytimes.com/2008/10/15/theater/15thea.html.
[35] Groseclose, Preface, Left Turn.
[36] Jonathan Derek Silver, Hollywood’s Dominance of the Movie Industry: How Did It Arise and How Has It Been Maintained?, doctoral dissertation, the Queensland University of Technology (2007), Section 1.4, https://eprints.qut.edu.au/16687/1/Jonathan_Derek_Silver_Thesis.pdf
[37] John Belton, American Cinema / American Culture, 2nd Edition (McGraw-Hill Publishing Company, 2005), Chapter 14.
[38] Todd Gitlin, The Whole World Is Watching: Mass Media in the Making and Unmaking of the New Left (Berkeley: University of California Press, 2003), 199.
[39] Steven J. Ross, Hollywood Left and Right: How Movie Stars Shaped American Politics (Oxford University Press, 2011), 322.
[40] Ibid., 338.
[41] Ibid., 338–39.
[42] Ibid., 352.
[43] Gitlin, The Whole World Is Watching, 199.
[44] Peter Biskind, Easy Riders, Raging Bulls: How the Sex-Drugs-and-Rock ‘N’ Roll Generation Saved Hollywood (New York: Simon and Schuster, 1999), 74.
[45] Ashley Haygood, The Climb of Controversial Film Content, master’s thesis in Communication at Liberty University, May 2007, accessed October 5, 2018, https://digitalcommons.liberty.edu/cgi/viewcontent.cgi?&httpsredir=1&article=1007&context=masters&sei-re.
[46] Victor B. Cline, “How the Mass Media Effects Our Values and Behavior,” Issues in Religion and Psychotherapy, Vol 1, No. 1. (October 1, 1975), https://scholarsarchive.byu.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1004&context=irp.
[47] Michael Medved, Hollywood vs. America (New York: Harper Perennial, 1993), 3.
[48] “The Media Assault on American Values,” Media Research Center, accessed October 2, 2018, https://www.mrc.org/special-reports/media-assault-american-values.
[49] Shapiro, “Prologue: How Conservatives Lost the Television War,” Primetime Propaganda.
[50] “The Impact of Media Use and Screen Time on Children, Adolescents, and Families,” American College of Pediatricians, November 2016, https://www.acpeds.org/wordpress/wp-content/uploads/11.9.16-The-Impact-of-Media-Use-and-Screen-Time-on-Children-updated-with-ref-64.pdf.
[51] Congressional Record, Volume 141, Number 146 (September 19, 1995), https://www.gpo.gov/fdsys/pkg/CREC-1995-09-19/html/CREC-1995-09-19-pt1-PgS13810.htm.
[52] Shapiro, Primetime Propaganda.
[53] Libby Copeland, “MTV’s Provocative ‘Undressed’: Is It Rotten to the (Soft) Core?,” Los Angeles Times, February 12, 2001, http://articles.latimes.com/2001/feb/12/entertainment/ca-24264.
[54] Shapiro, “Robbing the Cradle: How Television Liberals Recruit Kids,” Primetime Propaganda.
[55] Erin Kelly, “Speaker Paul Ryan: ‘No Evidence of Collusion’ between Trump Campaign and Russians,” USA Today, June 7, 2018, https://www.usatoday.com/story/news/politics/2018/06/07/paul-ryan-no-evidence-collusion-between-trump-campaign-russians/681343002/.
[56] Julia Manchester, “Trump: ABC Should Have Fired ‘Fraudster’ Brian Ross,” The Hill, December 8, 2017, http://thehill.com/homenews/administration/364061-trump-abc-should-have-fired-fraudster-brian-ross.
[57] Samantha Schmidt and Kristine Phillips, “The Crying Honduran Girl on the Cover of Time Was Not Separated from Her Mother,” Washington Post, June 22, 2018, https://www.washingtonpost.com/news/morning-mix/wp/2018/06/22/the-crying-honduran-girl-on-the-cover-of-time-was-not-separated-from-her-mother-father-says/?noredirect=on&utm_term=.bd08dbdaf5bc.
[58] Rich Noyes, “TV vs. Trump in 2018: Lots of Russia, and 91% Negative Coverage (Again!),” NewsBusters, March 6, 2018, https://www.newsbusters.org/blogs/nb/rich-noyes/2018/03/06/tv-vs-trump-2018-lots-russia-and-91-negative-coverage.
[59] “‘Fake News’ Threat to Media; Editorial Decisions, Outside Actors at Fault,” Monmouth University Polling Institute, April 2, 2018, https://www.monmouth.edu/polling-institute/reports/monmouthpoll_us_040218/.
[60] Art Swift, “Americans’ Trust in Mass Media Sinks to New Low, Politics,” Gallup, September 14, 2016, https://news.gallup.com/poll/195542/americans-trust-mass-media-sinks-new-low.aspx.
[61] Polina Marinova, “New L.A. Times Owner Tells Readers: ‘Fake News Is the Cancer of Our Times,’” Fortune, June 18, 2018, http://fortune/2018/06/18/los-angeles-times-owner/

Forrás: https://www.specterofcommunism.org/

A SOROZAT TÖBBI RÉSZE