Bevezetés
A kommunista szekta erőszakkal és megtévesztéssel terjeszti ki befolyását a világban. Amikor a kommunizmust egy hatalmas országból egy gyengébb országba exportálják, az erőszak a leggyorsabb és leghatékonyabb út. Az a szabad világ által elkövetett hiba, hogy nem ismeri fel a kommunizmus kultusz jellegét, oda vezetett, hogy a kommunista ideológiák terjedését nem veszik elég komolyan, még akkor sem, ha a kínai rezsim grandiózus külföldi propagandájáról van szó. [1]
Ez a fejezet a kommunista ideológia ázsiai, afrikai, dél-amerikai és kelet-európai terjeszkedésére és beszivárgására koncentrál. A Nyugat-Európába és Észak-Amerikába történő beszivárgás módja sokkal összetettebb, ezért azt a következő fejezetben fogjuk kifejteni.
1. A forradalom exportja Ázsiába
A forradalom Szovjetunió általi exportja a valódi oka annak, hogy a Kínai Kommunista Párt képes volt a hatalmat megszerezni. 1919-ben a Szovjetunió létrehozta a harmadik kommunista internacionálét, melynek az volt a célja, hogy az egész világon terjessze a forradalmat. 1920 áprilisában Grigori Voitinsky, a harmadik kommunista internacionálé képviselője, Kínába utazott. Májusban, Sanghajban egy irodát állítottak fel, hogy előkészítsék a KKP megalakulását.
A következő mintegy 30 évben a KKP pusztán a Szovjet Kommunista Párt egy szervezete volt, Mao Ce-tung 160 és 170 jüan közötti havi illetményt kapott az oroszoktól. [2] (Egy munkás átlagos fizetése Sanghajban 20 jüan körül volt abban az időben.)
A KKP hatalomszerzése részben a kommunista párt Amerikai Egyesült Államokba való beszivárgásával volt összefüggésben. Ez az egyik oka, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Harry S. Truman, megszüntette Chiang Kai-shek támogatását, miközben a szovjetek továbbra is támogatták a KKP-t. Truman a második világháború után elhatározta, hogy kivonul Ázsiából. 1948-ban az Amerikai Egyesült Államok hadserege elhagyta Dél-Koreát, és 1950. január 5-én Truman bejelentette, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem szól bele többet Ázsia ügyeibe. Ennek eredményeként a Tajvan és Tchang Kai-Chek számára nyújtott minden katonai támogatás véget ér, még a Kínai Népköztársaság (Kommunista) és a Kínai Köztársaság (Tajvan) közötti háború esetén is.
Egy héttel később Dean Acheson amerikai külügyminiszter megerősítette a Truman-doktrínát [3], és kijelentette, hogy ha a háború törne ki a Koreai-félszigeten, az Amerikai Egyesült Államok nem fog benne részt venni. [4] Ez a beavatkozás ellenes politika lehetőséget biztosított a kommunista párt számára, hogy kiterjessze befolyását Ázsiában. Amikor Észak-Korea betört délre, és az ENSZ csapatokat küldött, az Amerikai Egyesült Államok változtatott a politikáján.
A KKP mindent megtett a forradalom kiterjesztésére. A különböző országokban gerilla-harcosok kiképzésén túl, fegyverek biztosításával, a törvényes kormányok ellen harcoló csapatok küldésével, valamint jelentős pénzügyi támogatással is segítette a lázadókat. 1973-ban a kulturális forradalom tetőzésének idején érték el a KKP külföldi adományai a csúcsot: a nemzeti költségvetés 7%-át.
Qian Yaping, a külügyminisztérium által kiadott titkos dokumentumokhoz hozzáférő kínai akadémikus szerint, „10 000 tonna rizst szállítottak Guineaba, és 15 000 tonna búzát küldtek Albániába 1960-ban. 1950-től 1964 végéig a külföldi segélyek összköltsége 10,8 milliárd jüan volt, a kiadások 1960 és 1964 között érték el a csúcsot, amikor a nagy éhínség zajlott éppen Kínában.” [5]
Az 1958-tól 1962-ig tartó éhínség alatt tízmilliók haltak éhen. A külföldi segélyek kiadásai azonban mégis 2,36 milliárd jüant tettek ki. [6] Ha ezeket a kiadásokat élelmiszer vásárlásra fordították volna, akkor 30 millió embert menthettek volna meg. Azok az emberek mind a KKP „Nagy ugrás” mozgalma miatt haltak meg, ugyanakkor a KKP forradalmi export törekvésének áldozatai is voltak egyben.
A koreai háború
A kommunizmus gonosz kísértete igyekszik meghódítani a világot, hogy elpusztítsa az emberiséget. Az emberek hírnév és jólét utáni éhségét használja ki, hogy félrevezesse őket és terjessze a gonosz ideológiáját. Sztálint, Maót, Kim Il Sungot és Ho Chi Minh-et is ilyen vágyak hajtották.
1949-ben egy Sztálinnal tartott találkozón Mao megígérte, hogy több mint egymilliós sereget és több mint 10 millió munkást küld, hogy segítse Sztálin Európai terjeszkedését, cserébe az Észak-Korea feletti irányításért. [7] 1950. június 25-én, intenzív előkészületek után Észak-Korea behatolt Délre, Szöul pedig három nap alatt elesett. Másfél hónappal később az egész koreai félsziget észak kezében volt.
Mielőtt 1950 márciusában kitört a háború, Mao nagy csapatösszevonásokat hajtott végre a koreai határ közelében, hogy készen álljanak a háborúra. A részletek túlmutatnak ennek a fejezetnek a határain, de röviden a háború Truman megalkuvásos politikájának köszönhetően meghosszabbodott. A KKP „önkéntes hadsereget” küldött a félszigetre egy másik titkolt tervvel: több mint 1 millió Kuomintang katonát akartak likvidálni, akik túlélték a polgárháborút. [8] A koreai háború végére a kínai oldal veszteségei meghaladták az 1 milliót.
A koreai háború eredményeként a félsziget kettészakadt. Mivel a KKP és a Szovjet Kommunista Párt az észak-koreai irányításért harcoltak, észak mindkét oldalról előnyökben részesült. 1966-ban például, amikor Kim Il Sung Kínába látogatott, észrevette, hogy Pekingben éppen egy metró épült. Ekkor azt kérte, hogy egy azonos metró épüljön fel Phenjanban – ingyen.
Mao azonnal úgy döntött, hogy megállítja az építkezést Pekingben és a felszerelést a személyzettel – beleértve a PLA Railway Corp vállalat két részlegét és számos mérnököt, összesen több tízezer embert – Phenjanba küldi. Észak egyetlen fillért sem költött, és egyetlen saját emberét sem használta a munkálatok során, és még azt is megkövetelte, hogy a KKP garantálja a metró biztonságát a háború alatt. Végül a Phenjan-i metró lett a világ legmélyebben fekvő rendszere akkoriban, 90 méter átlagos mélységgel, és 150 méter maximális mélységgel a föld alatt.
A kivitelezés befejezése után Kim Il Sung azt mondta a nyilvánosságnak, hogy azt koreaiak tervezték és építették. Ezenkívül Kim gyakran megkerülte a KKP-t, és közvetlenül a Szovjetunióba utazott pénzért és hadianyagokért. A koreai háború után a KKP tudatosan azzal a céllal hagyott hátra embereket Észak Koreában, hogy Észak Pekinghez való közeledését és Moszkvától való távolodását elősegítsék. Kim vagy megölte, vagy börtönbe záratta a KKP embereit, így a KKP végül minden fronton veszített. [9]
A Szovjet Kommunista Párt összeomlása után a KKP csökkentette Észak Korea támogatását. Az 1990-es években Észak Koreában éheztek az emberek. 2007-ben, a nem kormányoldali Észak Koreai Disszidensek Szövetségének jelentése szerint, Kim uralkodásának 60 évében legalább 3,5 millió ember halt meg az éhínség és az ahhoz kapcsolódó betegségek miatt [10] Ez egy további véres adósság, amely a kommunista forradalom exportjához kapcsolódik.
A vietnámi háború
A vietnami háború kitörése előtt a KKP aktívan támogatta a vietnami kommunista pártot (PCV) Franciaország elleni harcában, amelynek veresége az 1954-es genfi konferenciával ért véget, és amely az észak és dél közötti konfrontáció kezdetét jelentette. Később Franciaország kivonult Vietnámból. Észak Vietnám dél elleni támadása és az Amerikai Egyesült Államok beavatkozása még intenzívebbé tette a vietnámi háborút. Ez volt a legnagyobb globális konfliktus a második világháború vége óta. Az Amerikai Egyesült Államok hadserege 1964-től 1973-ig vett részt a háborúban.
Mao már 1952-ben tanácsadókat küldött a Vietnámi Kommunista Párthoz. A katonai tanácsadók vezetője, Wei Guoqing tábornok volt. A KKP által küldött földreform tanácsadók a földesurak és tehetős parasztok tízezreit tartóztatták le vagy végezték ki Vietnámban, éhínséget és paraszt felkeléseket kiváltva ezzel északon. A KKP és a VKP együttes erővel elnyomta ezeket a felkeléseket, a hadseregben és a pártban pedig a KKP által indított Yan’an korrekciós mozgalomhoz hasonló helyreigazítási mozgalmakat indítottak. (Az 1942-től 1944-ig tartó Yan’an-korrekciós mozgalom volt az első KKP által kezdeményezett ideológiai tömegmozgalom, beleértve a propagandát, a letartóztatásokat, a gondolatreformot és más hasonlókat.)
Annak érdekében, hogy Ázsiában a kommunizmus vezető alakjává váljon, Mao nagyszabású segítséget nyújtott Vietnámnak, annak ellenére, hogy Kínában eközben több tízmillió ember halt éhen. 1962-ben Liu Shaoqi, a KKP alelnöke megpróbált véget vetni Mao őrült politikájának a Népi Gyűlésen, felkészülve arra, hogy helyreállítsa a gazdaság helyzetét és Maót erőteljesen a perifériára szorítsa. Azonban Mao nem volt hajlandó átadni a hatalmat, és Kínát belesodorta a vietnami háborúba, míg Liu, akinek nem volt hatalmi bázisa a hadseregben, kénytelen volt a gazdaság helyreállítására vonatkozó terveit feladni.
1963-ban Mao egymást követően küldte Vietnámba Luo Ruiqing-t és Lin Biao-t. Liu megígérte Ho Chi Minh-nek, hogy a KKP maga viseli a vietnami háború költségeit. Azt mondta, „Saját arcvonalnak tekintheted Kínát, ha háború van.”
A KKP ösztönzésével és támogatásával 1964 júliusában a Vietnámi Kommunista Párt torpedókkal megtámadott a Tonkin-öbölben egy amerikai hadihajót, ez volt a Tonkin-öböli incidens, amely kiváltotta az Amerikai Egyesült Államok részvételét a háborúban. Ezt követően a vietnámi befolyás megszerzéséért a KKP a Szovjetunióval versenyezve ontotta a pénzt, a fegyvereket és a vért.
Chen Xianhui történész azt írta könyvében, a The Truth of the Revolution — The 20th Century Chronicle of China -ban (Az igazság a forradalomról – Kína 20. századi krónikájában): „Mao támogatása Vietnamnak katasztrófát hozott. 5 millió civil halálát okozta, szárazföldi aknák és romok mindenütt, a gazdaság összeomlott. …A KKP által a Vietnámi Kommunista Pártnak nyújtott támogatása magában foglalta a következőket: Fegyverek, lőszer, és egyéb katonai felszerelés, ami lehetővé tette több mint 2 millió katona, tengerész, és a légierő felfegyverzését; több mint 100 gyár és javító üzem; több mint 300 millió méter ruhaanyag; több mint 30 000 gépjármű; több száz kilométernyi vasút; több mint 5 millió tonna élelmiszer; több mint 2 millió tonna üzemanyag; 3000 kilométernyi olajvezeték; több száz millió USA dollár. Ezeken az árukon és pénzbeli támogatásokon felül a KKP 300 000 főt is meghaladó létszámú csapatokat küldött, akik azután észak-vietnámi egyenruhába öltöztetve harcoltak Dél-Vietnám és az USA katonái ellen. Annak érdekében, hogy ezt titokban tartsák, számos háborúban meghalt kínai katonát Vietnámban temettek el.” [11]
1978-ra a KKP által Vietnamnak nyújtott teljes támogatás 20 milliárd dollárt tett ki, míg Kína GDP-je 1965-ben csak 70,4 milliárd jüan volt. (Körülbelül 28,6 milliárd dollár az akkori hivatalos árfolyamon).
1973-ban az Amerikai Egyesült Államok engedett a kommunisták által kezdeményezett amerikai békemozgalom nyomásának, és kivonta csapatait Vietnamból. 1975. április 30-án Észak-Vietnam elfoglalta Saigont és bevette Dél-Vietnamot. A VKP a KKP vezetése alatt, a KKP kampányaihoz hasonló módon, megkezdte az ellenforradalmárok elnyomását. Dél-Vietnamban több mint 2 millió ember kockáztatta az életét, hogy elmeneküljenek az országból, a hidegháború idején ez Ázsia legnagyobb menekülthullámává vált. 1976-ban egész Vietnam a kommunizmus áldozatává vált.
A vörös khmer
A VKP kérte a KKP-t, hogy biztosítson nagyszabású segítséget Vietnámnak a háború alatt, de később mégis ez lett az egyik oka annak, hogy Kína és Vietnám ellenségesen viszonyultak egymáshoz. A forradalom exportálása érdekében a KKP nagy összegű segélyeket nyújtott Vietnámnak, hogy az folytatni tudja a küzdelmet az Amerikai Egyesült Államokkal szemben. Vietnám nem szerette volna, hogy a háború sokáig elhúzódjon, 1969-től ezért csatlakozott az Amerikai Egyesült Államok vezette négyes találkozóhoz (melyből Kínát kizárták).
Az 1970-es években a Lin Biao incidens után Mao-nak sürgősen helyre kellett állítania a presztízsét Kínában. Ezen túlmenően a kínai-szovjet kapcsolatok a Zhenbao-szigeti eset, a két hatalom közötti helyi katonai konfliktus után tovább romlottak. Mao ezért együttműködött az Amerikai Egyesült Államokkal a Szovjetunióval szemben, és felkérte Richard Nixont, az USA elnökét, hogy látogasson el Kínába.
Eközben az Amerikai Egyesült Államok otthon a vietnámi háborút ellenzőkkel szembesülve nem volt hajlandó tovább folytatni a harcot. Vietnam és az Amerikai Egyesült Államok békeszerződést írt alá. Ezután sodródott el Vietnám a KKP-tól és került a Szovjetunió hatókörébe.
Mao nem örült ennek, és úgy döntött, hogy Kambodzsát használja fel arra, hogy nyomást gyakoroljon Vietnámra. A Vietnám és Kambodzsa közti kapcsolat megromlott, és a két ország végül háborúba keveredett egymással.
A KKP 1955-ben kezdte el a Kampuchea Kommunista Párt-ot (leginkább vörös khmerként ismert) támogatni, a khmer vezetői Kínában kaptak kiképzést. Pol Pot-ot, a vörös khmer rezsim legfelsőbb vezetőjét Mao jelölte ki 1965-ben. Mao pénzt és segítséget nyújtott a khmer-nek, és csak 1970-ben 30 000 ember számára elegendő fegyverrel és felszereléssel látta el Pol Pot-ot.
Miután az USA kivonult Indokínából (Vietnám, Kambodzsa és Laosz), a helyi kormányzatok nem tudtak ellenállni a KKP által támogatott kommunistáknak, így Laosz és Kambodzsa is a kezükbe került 1975-ben.
Laosz alul maradt Vietnámmal szemben, míg Kambodzsa a KKP által támogatott vörös khmer irányítása alá került. A KKP tervének megvalósítása érdekében és hogy Vietnámot megleckéztessék, a vörös khmer ismételten betört Dél-Vietnámba, amit a VKP 1975-ben egyesített. Lemészárolták a kambodzsai-vietnámi határon lakókat, és megpróbálták elfoglalni Vietnámban a Mekong deltát. Miközben Vietnam viszonya a KKP-vel rossz volt, addig a Szovjetunióval viszont jó volt a kapcsolata. A szovjetek támogatásával Vietnám 1978 decemberében megtámadta Kambodzsát.
Miután Pol Pot hatalmat szerzett, szélsőséges terrorral kormányzott. Bejelentette a nemzeti valuta eltörlését, kötelezte a városi lakosokat, hogy csatlakozzanak a vidéki kollektív kényszermunka felügyelő csoportokhoz, és lemészárolta az értelmiséget. Alig több mint három év alatt az ország lakosságának több mint egy negyedét ölték meg, vagy haltak meg nem természetes okokból kifolyólag. Mindemellett a Pol Pot a KKP vezetőinek, Zhang Chunqiao-nak és Deng Yingchao-nak a bábja volt.
Miután elkezdődött a háború Vietnám és Kambodzsa között, a kambodzsai emberek a vietnámi hadsereget kezdték támogatni. Mindössze egy hónap alatt összeomlott a vörös khmer, elvesztették a fővárost Phnompen-t, és arra kényszerültek, hogy a hegyekbe menekülve gerillaharcot folytassanak.
1997-ben Pol Pot szeszélyes magatartása a saját táborában zavargásokat okozott. Ta Mok, khmer parancsnok letartóztatta és nyilvános tárgyaláson életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. 1998-ban halt meg egy szívrohamban. 2014-ben a KKP folyamatos akadályozó tevékenységének ellenére a kambodzsai bíróságok rendkívüli kamarái két khmer-vezetőt, Khieu Samphan-t és Nuon Chea-t ítéltek életfogytiglani börtönre.
A Kambodzsa elleni indított vietnami háború a lehető legnagyobb mértékben irritálta Deng Hsziao-pinget. Ez az egyik oka annak, hogy 1979-ben „védekező ellentámadás” háború ürügyével hadat üzent Vietnamnak.
Ázsia többi régiója
A KKP forradalmi exportja súlyos károkat okozott a kínai diaszpórának. Számos kínai-ellenes incidens robbant ki, a diaszpórában több százezer kínait meggyilkoltak, vagy szigorúan korlátozták a munkavállaláshoz vagy oktatáshoz való jogukat.
Egy tipikus példa Indonéziából: az 1950-es és 1960-as években a KKP jelentős pénzügyi és katonai támogatást nyújtott Indonéziának hogy támogassa Indonézia Kommunista Pártját (Partai Komunis Indonézia vagy PKI). A PKI akkoriban a legnagyobb politikai csoport volt, három millió közvetlen taggal. Hozzátéve, hogy a kapcsolódó szervezetek további 22 millió tagot jelentettek szétszórva Indonézia szerte a kormányzatban, a politikai rendszerben és a hadseregben, beleértve sok, az első indonéz elnökhöz, Sukarno-hoz közeli személyt. [12]
Mao nagyon kritikusan értékelte az akkor Moszkvában divatos „revizionizmust”, és erőteljesen ösztönözte a PKI-t, hogy térjen át az erőszakos forradalom útjára. A PKI vezetője, Aidit, Mao csodálója volt, és katonai puccsot készített elő.
1965. szeptember 30-án Suharto jobboldali katonai vezető letörte a puccsot, megszakította a kapcsolatokat Kínával, és nagyszámú PKI-tagot takarított el. A tisztogatás oka Zhou Enlai-hoz kapcsolódik. A kommunista országok nemzetközi találkozójának egyikén Zhou biztosította a Szovjetuniót és más kommunista országok képviselőit, hogy: ”Olyan sok tengerentúli kínai él Délkelet-Ázsiában, hogy a kínai kormány képes lesz exportálni a kommunizmust a diaszpórán keresztül, és így egyik napról a másikra teljesen megdönti Ázsiát ”. Ezek a megjegyzések okozták az indonéziai hatalmas kínaiellenes mozgalmakat. [13]
A burmai (más néven Mianmar) kínai-ellenes mozgalma hasonló volt. 1967-ben, a kulturális forradalom kezdete után, a burmai kínai konzulátus, valamint a Xinhua hírügynökség helyi szervezete erőteljesen előmozdította a kulturális forradalmat a tengerentúli kínaiak körében, arra ösztönözve a diákokat, hogy Mao jelvényeket viseljenek, tanulmányozzák a Kis Vörös Könyvet, és konfrontálódjanak a burmai kormányzattal.
A Ne Win tábornok ellenőrzése alatt álló katonai junta parancsban tiltotta meg a Mao képeit tartalmazó jelvények viselését és Mao írásainak olvasását, valamint bezárta a kínai iskolákat.
1967. június 26-án egy erőszakos kínai-ellenes esemény történt a fővárosban, Yangonban, ahol több tucatnyi embert vertek meg és több száz sérült volt. 1967 júliusában a KKP hivatalos médiája felhívást tett közzé, hogy „határozottan támogassák a mianmari népet a burmai kommunista párt (BKP) vezetése alatt, kezdeményezzenek fegyveres konfliktusokat, és indítsanak egy nagy lázadást Ne Win kormánya ellen”.
Nem sokkal ezután a KKP katonai tanácsadó csoportot küldött, hogy segítse a BKP-t, és több mint 200 aktív katona is csatlakozott hozzájuk. Nagy csoportokban utasították azokat a BKP tagokat is, akik már hosszú ideje Kínában éltek, hogy térjenek vissza Burmába és csatlakozzanak a harcokhoz. Ezt követően nagyszámú kínai vörös gárdista és a BKP erői megtámadták Burmát Yunnanból, legyőzve a burmai kormányerőket, és átvették a Kokang régió irányítását. Több mint 1000 Yunnanból kivezényelt kínai fiatal halt meg a csatatéren. [14]
A kulturális forradalom idején a KKP forradalmi export kísérleteit az erőszak előmozdítása, a katonai kiképzések, a fegyverek és a pénzügyi finanszírozás jelentették. Amikor a KKP abbahagyta a próbálkozást a forradalom exportálására, a kommunista pártok a különböző országokban szétestek, és nem tudtak újra felállni. Indonézia Kommunista Pártja tipikus esete volt ennek.
1961-ben a malajziai kommunista párt (MKP) úgy döntött, hogy felhagy a fegyveres konfliktusokkal és ehelyett inkább a törvényes választásokon keresztül szerez politikai hatalmat. Deng Xiaoping Pekingbe hívta többekkel együtt az MKP vezetőjét, Chin Peng-et, és követelte, hogy folytassák az erőszakos felkelésüket, mert abban az időben a KKP úgy vélte, hogy a vietnámi csatatér körül csúcsra érő forradalom hamarosan végigsöpör egész Délkelet-Ázsián.
Az MKP így további 20 évig folytatta fegyveres harcát és kísérelt meg forradalmakat indítani. [15] A KKP finanszírozta az MKP-t, hogy Thaiföldön, a feketepiacon nézzenek fegyverek után, és 1969 januárjában létrehozta a malajziai forradalmi rádióállomást Yiyang városában, Hunan tartományban, hogy adásokat sugározzanak malajziai, thai, angol és más nyelveken. 16]
A kulturális forradalom után, Lee Kuan Yew, Szingapúr elnöke és Deng Xiaoping találkozóján Lee azt kérte, hogy Deng állítsa le kínában az MKP és az indonéz kommunista párt rádióadását. Abban az időben a KKP-t ellenségek vették körül, el volt szigetelve, és Deng éppen akkoriban nyerte vissza a hatalmat, szüksége volt a nemzetközi támogatásra, így elfogadta a javaslatot. Deng találkozott az MKP vezetőjével, Chin Peng-el, és utasította a kommunista forradalomra agitáló műsorok leállítására. [17]
A fent említett országok mellett a KKP megpróbálta a forradalmat a Fülöp-szigetekre, Nepálba, Indiába, Srí Lankába, Japánba és egyéb országokra is kiterjeszteni. Egyes esetekben katonai kiképzést tartottak, más esetekben pedig propagandát terjesztettek. Néhány ilyen kommunista szervezet később nemzetközileg ismert terrorista csoportokká vált. Ez a helyzet a japán Vörös Hadsereggel, amely monarchiaellenes, forradalmi és erőszakos szlogenjeivel, repülőgép eltérítéssel, a civilek lemészárlásával egy repülőtéren és más különböző terrorista akciók miatt vált hírhedtté.
2. A forradalom exportálása Afrikába és Latin-Amerikába
A kulturális forradalom alatt a KKP gyakran idézete Karl Marx szlogenjét: „A proletariátus csak az egész emberiség felszabadításával szabadíthatja fel magát.” A KKP a világforradalmat hirdeti. Az 1960-as években a volt Szovjetunió egy szűkösebb időszakon ment keresztül, és arra kényszerült, hogy a külső forradalom ideológiai vonalának támogatására fordított összegeket csökkentse. A cél a békés együttélés lett a nyugati kapitalista országokkal, és kevesebb támogatást nyújtottak a harmadik világbeli forradalmi mozgalmaknak.
A KKP ezt a politikát „revizionizmusnak” nevezte. Az 1960-as évek elején a KKP szovjet nagykövete, Wang Jiaxiang hasonló javaslattal állt elő, de Mao kritizálta, hogy túl barátságos az imperialistákkal, a revizionistákkal és a reakciósokkal, illetve nem támogatja eléggé a világforradalom mozgalmát. Tehát Ázsia mellett Mao Ce-tungong versenyezni akart a Szovjetunióval Afrikában és Latin-Amerikában is.
1965 augusztusában a KKP védelmi minisztere, Lin Biao azt írta egy cikkében: „Éljen a népi háború győzelme!” vagyis a világforradalom nagy áradata a küszöbön áll. Mao elmélete szerint „a városokat vidékkel kell körül keríteni” a meghódításukhoz (ahogy a KKP Kínában hatalomra jutott), a cikk Észak-Amerikát és Nyugat-Európát hasonlítja a városokhoz, és Ázsiát, Afrikát és Latin-Amerikát jelöli meg vidéki térségeknek. Ezért a forradalom Ázsiába, Afrikába és Latin-Amerikába történő exportálása a KKP fontos politikai és ideológiai feladatává vált.
Latin Amerika
Cheng Yinghong, a Delaware Állami Egyetem professzora a „Forradalom exportálása a világ többi részébe: a kulturális forradalom Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában kifejtett hatásának feltáró elemzése” című cikkében a következőket írta:
Latin-Amerikában a maoista kommunisták az 1960-as évek közepén Brazíliában, Peruban, Bolíviában, Kolumbiában, Chilében, Venezuelában és Ecuadorban szervezeteket alapítottak. A csatlakozók zöme fiatal és diák volt. Kína támogatásával 1967-ben a latin-amerikai maoisták két gerillacsoportot hoztak létre: A Kolumbia Népi Felszabadító Hadsereget, amely magában foglalt egy női frakciót, amely a Nők Vörös mozgalmát utánozta, és María Cano egységnek nevezte magát, illetve a (Bolivia’s Ñancahuazú Guerrilla) Bolívia nemzeti felszabadító hadsereget. Néhány venezuelai kommunista ugyancsak erőszakos fegyveres akciókat indított el ebben az időszakban.
Emellett a perui kommunista párt vezetőjét, Abimael Guzmán-t Pekingben képezték ki az 1960-as évek végén. A robbanóanyagok és lőfegyverek tanulmányozása mellett még fontosabb volt, hogy magába szívta Mao Ce-tung elméleteit, különösen a „szellem anyaggá válásának” gondolatát, valamint azt, hogy a helyest út mentén valaki eljuthat a „személyzet nélküliségből a személyzetig, és a fegyvertelenségből a fegyverek birtoklásáig,” és a kulturális forradalom egyéb mantráit.
Guzmán volt a perui kommunista párt (Fényes Ösvényként is ismert mozgalom) vezetője, amelyet az Amerikai Egyesült Államok, Kanada, az EU és a Peru kormányai terrorista szervezetként azonosítottak.
1972-ben, amikor Mexikó és a KKP diplomáciai kapcsolatokat hozott létre, az első kínai nagykövet Mexikóban Xiong Xianghui volt. Xiong a KKP hírszerzője volt, akit a kínai polgárháború idején Hu Zongnan (a Kínai Köztársaság hadseregének tábornoka) megfigyelésére küldtek. Az volt a szándékuk a nagykövetté kinevezés mögött, hogy információkat gyűjtsön (az Amerikai Egyesült Államokról is), és befolyásolja a mexikói kormányt. Éppen egy héttel azelőtt, hogy Xiong Xianghui hivatalba lépett, Mexikó bejelentette, hogy letartóztatták a „Kínában képzett gerillák” egy csoportját. Ez további bizonyíték arra, ahogyan a KKP a forradalmat exportálta. [18]
Kuba volt az első ország Latin-Amerikában, aki diplomáciai kapcsolatot létesített a KKP-val. A nemzetközi kommunista mozgalom és a Kuba irányításáért zajló verseny a Szovjetunióval arra késztette a KKP-t, hogy 60 millió dollárra bővítse az 1960-ban Kínába látogató Che Guevara-nak nyújtott kölcsönt. Ez abban az időben történt, amikor kínaiak haltak éhen a „Nagy ugrás” mozgalom miatt. Zhou Enlai azt is elmondta Guevarának, hogy a kölcsön megegyezés szerint törölhető is.
Amikor a kínai-szovjet nézeteltérést követően Fidel Castro a szovjet oldal felé kezdett hajlani, a KKP a havannai nagykövetségen keresztül jelentős mennyiségű röpcédulát küldött a kubai tisztviselőknek és civileknek, abban a reményben, hogy puccsot idézhet elő a Castro-rezsim ellen. [19]
Afrika
Cheng a „Forradalom exportálása a világba” című cikkben azt is elmagyarázza, hogy a KKP hogyan mozdította elő az afrikai országok függetlenedését, és hogyan igyekezett alakítani jövőbeli döntéseiket a függetlenség megszerzése után:
A nyugati média jelentései szerin az 1960-as évek közepe előtt néhány fiatal afrikai forradalmár Algériából, Angolából, Mozambikból, Guineából, Kamerunból és Kongóból Harbin-ban, Nanjing-ban és más kínai városokban részesült továbbképzésben. A Zimbabwei Afrikai Nemzeti Unió (ZANU) egyik tagja leírta egy éves Shanghai-ban kapott képzését. A katonai kiképzés mellett ez főleg politikai tanulmányokból állt, hogyan lehet mozgósítani a vidéki embereket, és hogyan kell gerillaháborút indítani a nép háborúja jelszóval. Egy Ománi gerilla leírta a Kínában 1968-ban kapott képzést. A szervezetet először Pakisztánba küldte, majd egy pakisztáni légitársasággal először Shanghaj-ba, majd Pekingbe utazott.
A Kínában modellként szolgáló iskolák és kommunák meglátogatása után, egy katonai kiképzésre és ideológiai oktatásra kialakított kiképző táborba küldték. …Mao Ce-tung munkássága volt a tanterv legfontosabb eleme. A résztvevőknek számos idézetet kellett memorizálniuk Mao-tól. Az a rész, ami a fegyelemről, és a vidéki tömegekkel való interakcióról szólt, nagyon hasonlított a Népi Felszabadító Hadsereg által használt „Három szabály és nyolc pont” katonai doktrínához. Az afrikai résztvevők szemtanúi lettek a Kínában zajló Kulturális Forradalomnak is. Például egy iskolában tett látogatás alkalmával, amikor a tanár megkérdezte „hogyan kell a gengszter elemeket kezelni,” a diákok teljes összhangban ismételgették „Megölni. Megölni. Megölni.”…A kiképzés végén minden omani résztvevő kapott egy arab fordítást Mao könyvéből. [20]
Az 1960-as években Tanzánia és Zambia támogatása volt a legnagyobb külső forradalmi projektje a KKP-nak Afrikában.
A KKP nagyszámú szakértőt küldött a Shanghai Textilipari Hivatalból, hogy segítsenek felépíteni a Tanzániai Barátság Textilgyárat. A felelős személy erős ideológiai hangot adott ezeknek a támogatási projekteknek. Tanzániába érkezésekor forradalmi gárdát szervezett, felhúzták a Kínai Népköztársaság ötcsillagos zászlaját az építési területen, felállítottak egy emlékművet Mao-nak és az idézeteinek, a Kulturális Forradalom zenéit játszották és Mao idézeteket énekeltek. Az építkezés a Kulturális Forradalom modelljévé vált a tengerentúlon. Szervezett egy propaganda csapatot is, hogy népszerűsítse Mao Ce-tung eszméit, és aktívan terjessze a lázadó nézeteket a tanzániai munkások között. Tanzánia nem örült, hogy a KKP megpróbálta a forradalmat exportálni.
Ezután Mao egy Tanzánia – Zambia vasútvonal megépítése mellett döntött, amely összeköti Kelet-Afrikát Közép- és Dél-Afrikával. A vasútvonal hegyeken, völgyeken, vad folyókon és buja erdőkön vezetett keresztül. Az útvonal mentén számos terület lakatlan volt és csak a vadvilág élt rajta. Az úttestek, hidak és alagutak részben iszap és a homok alapra épültek, ami rendkívül nehézzé tette a munkát, 320 hidat és 22 alagutat építettek fel.
Kína 50 000 munkást küldött, akik közül 66 meghalt, és közel 10 milliárd jüant költött. 1970-től 1976-ig, hat évig tartott a munka befejezése. Azonban Tanzánia és Zambia szegény és korrupt vezetése miatt a vasút csődbe ment. A vasútvonal költsége ma több száz milliárd kínai jüan lenne, vagy USA dollárban számolva több tízmilliárd.
3. A forradalom exportálása Kelet-Európába
Albánia
A KKP nem csak Afrikába és Latin Amerikába exportálta a forradalmat, de hatalmas erőfeszítéseket tett annak érdekében is, hogy befolyást szerezzen Albánia, egy másik kommunista ország felett. Már amikor Nikita Hruscsov titkos beszéde előre jelezte a de-Sztálinizálódás korszakát, Albánia már akkor ideológiailag a KKP-hez igazodott. Mao ennek különösen örült és drága „segélyprogramot” állított össze Albániának.
A Xinhua hírügynökség riportere Wang Hongqi azt írta, „1954-től 1978-ig Kína 75 alkalommal nyújtott pénzügyi támogatást az albániai munkáspártnak; a megállapodásban szereplő összeg több mint 10 milliárd kínai jüan volt.”
Abban az időben Albánia népessége mindössze 2 millió körül volt, ami azt jelenti, hogy négy ezer kínai jüan jutott minden egyes emberre. Másrészről egy kínai átlagos éves keresete abban az időben nem volt több, mint kétszáz jüan. Ebben a peridusban élte meg Kína a „Nagy Ugrás-t” és az annak eredményeképpen kialakult éhínséget, valamint a Mao Kulturális Forradalma által okozott gazdasági összeomlást.
A Nagy Éhínség alatt Kína a rendkívül szűkös devizatartalékait használta fel az élelmiszerek importálásához. 1962-ben Rez Millie, Albánia nagykövete Kínában élelmiszer ellátásban követelte a segélyt. A párt alelnökének parancsára a kínai hajó, mely Kanadában vásárolt búzát szállított volna Kínába, útirányt váltott és egy albániai kikötőben rakta ki a búzát. [21]
Miközben Albánia természetesnek vette a KKP-tól kapott segélyeket elvesztegette azokat. Óriási mennyiségű, Kínából küldött acél, gépberendezés és precíziós műszer vált az elemek martalékává. Az albán hivatalnokok hanyagul annyit mondtak csak: „Nincs nagy jelentősége. Ha tönkremegy vagy eltűnik, Kína egyszerűen ad nekünk még többet.”
Kína segített Albániának textilgyárat építeni, de Albániában nem volt gyapot, így Kínának a külföldi tartalékokat kellett felhasználnia ahhoz, hogy Albániának gyapotot vegyen. Egyik alkalommal Adil Çarçani, Albánia alelnöke azt kérte Di Biao-tól, Kína albániai nagykövetétől, hogy cserélje le a berendezéseket egy trágyagyárban, és azt követelte, hogy a berendezéseket Olaszországból hozzák. Kína ezután megvásárolta a berendezéseket Olaszországban és üzembe helyezte őket Albánia számára.
Az ilyen úgynevezett segély csak a kapzsiságot és a lustaságot ösztönzi a kedvezményezetteknél. 1974 októberben Albánia öt milliárd jüan kölcsönt kért Kínától. Abban az időben a kulturális forradalom a vége felé járt és Kína gazdasága a majdnem teljes összeomlás szélén állt. Végül Kína mégis úgy döntött, hogy egy milliárd jüan kölcsönt nyújt. Azonban Albánia elégedetlen volt és Kína-ellenes mozgalmakat indított az országban, olyan szlogenekkel, mint „Sohasem fogunk fejet hajtani egy idegen ország gazdasági nyomásának hatására.” Továbbá csökkentették a Kínának küldött kőolaj és aszfalt szállítást is.
Szovjet elnyomás Kelet-Európában
Kelet-Európában a szocialista rendszer teljes mértékben a Szovjetunió terméke volt. A második világháború után, a jaltai konferencián történt hatalmi megosztás szerint Kelet-Európa a Szovjetunió kezébe került.
Hruscsov 1956-os titkos beszéde után Lengyelország volt az első ország, ahol tiltakozások törtek ki. A gyári munkások sztrájkokat szerveztek, amelyeket levertek, amiért a kormány bocsánatot kért. Lengyelország ekkor Władysław Gomułkot választotta pártelnökké, aki gyanakvó volt a Szovjetunióval szemben, és kész volt szembeszállni Hruscsovval.
Azután 1956 októberben Magyarországon követeltek demokratikus változásokat. Diákok egy csoportja gyűlt össze Budapesten és ledöntötték Sztálin bronzszobrát. Nem sokkal ezután sokan csatlakoztak a tiltakozáshoz, és összecsaptak a rendőrséggel. A rendőrség tüzet nyitott, és legalább 100 tüntetőt öltek meg.
A Szovjetunió kezdetben hajlandóságot mutatott együttműködni az újonnan létrehozott ellenzéki párttal, Kádár Jánost nevezte meg a párt központi bizottság első titkárának és Nagy Imrét pedig a Minisztertanács elnökévé és miniszterelnöknek nevezte ki. Hatalomra kerülése után Nagy kilépett a Varsói Szerződésből (a szovjetek által vezetett védelmi szövetség) és további lépéseket tett a liberalizáció felé. A Szovjetunió ezt nem akarta tovább tűrni, ezért betört az országba, letartóztatták Nagy Imrét és kivégezték. [22]
A magyar incidenst a csehszlovák Prágai Tavasz követte 1968-ban. Hruscsov titkos beszéde után a csehszlovákiai szabályozásokon elkezdtek lazítani. A következő években viszonylag független civil társadalom alakult ki. Az egyik képviselője Vaclav Havel volt, aki később 1993-ban lett a Cseh Köztársaság elnöke.
Ezt a társadalmi hátteret kihasználva, 1968. január 5-én Alexander Dubček reformista politikus megszerezte a Csehszlovák Kommunista Párt első titkári pozícióját. Megerősítette a reformokat és támogatta a „humánus szocializmus” szlogenjét. Röviddel ezután Dubček nagy léptékben kezdte el rehabilitálni azokat a személyeket, akiket a Sztálini időszak alatt jogtalanul üldöztek. Szabadultak a disszidensek, lazítottak a média ellenőrzésén, ösztönözték az egyetemi szabadságot, a polgárok szabadon utazhattak, a vallások felügyelete csökkent, a korlátozott párton belüli demokrácia meg lett engedve, és így tovább.
A Szovjetunió ezeket a reformokat a szocializmus elárulásának tekintette, és attól tartott, hogy más országok is követni fogják. 1968 márciusától augusztusáig a Szovjetunió vezetői, köztük Leonid Brežnev, öt megbeszélést tartottak Dubčekkel, próbálva rávenni őt a demokratikus reformok elhagyására. Dubček elutasította a kéréseket. Ennek eredményeként 1968 augusztusában több mint 6300 szovjet tank vonult be Csehszlovákiába. A Prágai Tavasz, amely nyolc hónappal korábban kezdődött el, szét lett zúzva. [23]
A magyar incidens és a Prágai Tavasz sorsát tekintve láthatjuk, hogy Kelet-Európában a szocializmus rá lett kényszerítve az emberekre és erőszakos módon volt fenntartva a Szovjetunió által. Amikor a Szovjetunió kicsit felengedett a szocializmus Kelet-Európában azonnal elkezdett hanyatlani.
Klasszikus példa a berlini fal lebontása. 1989. október 6-án több kelet-németországi városban hatalmas tiltakozások és felvonulások voltak, összecsaptak a rendőrséggel is. Akkoriban Mihail Gorbacsov Berlinbe látogatott. Azt mondta a Német Szocialista Egység Párt főtitkárának, Erich Honeckernek, hogy a reform az egyetlen út előre.
Közvetlenül ezután Kelet-Németország feloldotta az utazási korlátozásokat Magyarország és Csehszlovákia felé. Ez nagy tömegek számára tette lehetővé, hogy Nyugat-Németországba szökjön, és így a berlini fal már nem tudta többé útját állni a menekülő polgárok hullámainak. November 9-én a keleti oldal lemondott a felosztottságról. Több tízezer lakos özönlött Nyugat-Berlinbe, és a falat ledöntötték. A kommunista vasfüggöny szimbóluma, amely évtizedek óta állt, eltűnt a történelemben. [24]
Az 1989-es év, amikor a berlini fal leomlott, tele volt fordulatokkal. Lengyelország, Románia, Bulgária, Csehszlovákia és Kelet-Németország mind elérték a szabadságot, megszabadítva magukat a szocialista uralomtól. Ez annak is köszönhető volt, hogy a Szovjetunió feladta a beavatkozás politikáját. 1991-ben a Szovjetunió szétesése a hidegháború végét jelentette.
A Szovjetunió beavatkozása a Közel-Keleten, Dél-Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában nem korlátozódott a néhány fent leírt példára.
Hasonlóképpen az elmúlt évtizedekben a kínai kommunista párt is 110 országot részesített támogatásban. A Párt egyik legfontosabb szempontja a támogatások nyújtásánál a saját ideológiájának terjesztése.
Ennek a fejezetnek a célja egyszerűen az volt, hogy megmutassa az erőszak átültetése létfontosságú módszer a gonosz kísértet számára a kommunizmus nemzetközi elterjesztésére. Minél nagyobb a népesség és a terület mely a kísértet irányítása alatt áll, annál könnyebb az emberiséget elpusztítani.
4. A hidegháború vége
A hidegháború vége sokak számára nagy megkönnyebbülés volt. Úgy gondolták, hogy a szocializmus, a kommunizmus és a hasonló zsarnokságok kora a végéhez érkezett. Azonban ez csak egy másik mód, hogy a kommunizmus győzelemre jusson. Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti szembenállás elvonta az emberek figyelmét a Kínai Kommunista Pártról, és időt hagytak neki arra, hogy még gonoszabb és aljasabb terveket hajtson végre.
1989. június 4-én a Tienanmen-mészárlás jelentette Csiang Cö-min pártvezér felemelkedését. A párt elnyomó és propagandagépezete által támogatott Csiang folytatta a hagyományos kultúra szisztematikus megsemmisítését és a pártkultúra terjesztését. A morális értékek elpusztításával Csiang kitenyésztette a „farkas kölykök” nemzedékét, olyan fiatalokat, akik hagyomány ellenesek és erkölcsi gátlások nélküliek, ami utat teremtett a Fálun Gong nagyszabású üldözéséhez és az emberiség végső elpusztításához.
Bár a kommunisták elvesztették a hatalmat a volt kommunista országokban, sosem feleltek a bíróságon azokért a bűnökért melyeket globális szinten követtek el. Hasonlóképpen Oroszország soha nem tisztult meg a szovjet befolyástól és a titkos rendőrségi apparátust sem számolta fel. Egy korábbi KGB ügynök, aki később Oroszország titkosrendőrségének feje volt, most az ország vezetője. A kommunista ideológiák és azok követői nem csak, hogy aktívak továbbra is, de a hatásuk kiterjed nyugatra és az egész világra is.
Nyugaton az antikommunista aktivisták – az idősebb generáció akiknek mélyebb megértése van a kommunizmusról – fokozatosan kihalnak, miközben a fiatalabb generáció tagjainak nincs elegendő ismerete és akarata, hogy megértse a kommunizmus gonosz, gyilkos és félrevezető természetét. Következésképpen a kommunisták tovább folytathatják radikális és progresszív előrenyomulásukat a meglévő ideológiák és társadalmi struktúrák felszámolására, még akár erőszakos hatalomszerzésre is.
A Vörös tér mindig vörös
Ahogy a korábbi kommunista országok függetlenséget szerettek volna, a Szovjetunióban élő emberek is változásra vágytak. A politika káoszba süllyedt, a gazdaság összeomlott, és Oroszország elszigetelődött a nemzetközi ügyekben. Ezután Borisz Jelcin orosz elnök a Szovjet Kommunista Pártot illegálisnak minősítette és korlátozta a tevékenységét. Az emberekből előtört a hosszú időn át tartogatott megvetés a Párttal szemben, és 1991. december 26-án a Legfelsőbb Tanács elfogadta a Szovjetunió felbomlására vonatkozó törvényt, amely a hatvankilenc éves uralom végét jelentette.
De hogyan adnák meg magukat olyan könnyen a mélyen gyökerező kommunista ideológiák? Jelcin az Orosz Föderáció létrehozásakor elindított egy dekommunizációs kampányt. Lenin szobrát ledöntötték, szovjet könyveket égettek el, a korábbi szovjet vezetés alkalmazottait elbocsájtották, és számos szovjet vonatkozású objektumot ledöntöttek vagy felgyújtottak – azonban ez mind nem érintette a kommunizmus lényegét.
A második világháború utáni náci ellenes mozgalom jóval átfogóbb volt. A náci háborús bűnösök nyilvános tárgyalásaitól kezdve a fasiszta ideológiák kitakarításán át, a „náci” szó összekapcsolódott a szégyenérzettel. Még ma is zajlik a volt nácik utáni hajtóvadászat, hogy az igazságszolgáltatás elé vigyék őket.
Sajnos Oroszországban a kommunisták továbbra is erősek voltak, az alapos tisztogatás hiánya lehetőséget adott számukra a visszatérésre. 1993 októberében – mindössze két évvel azután, hogy a moszkvai polgárok elfoglalták az utcákat függetlenséget és demokráciát követelve – moszkvai polgárok tízezrei vonultak a város terére Lenin és Sztálin nevét kiabálva és korábbi szovjet zászlókat lengetve.
A kommunisták 1993-as felvonulásán a szovjet rendszer visszaállítását követelték. A katonák és a rendőrök jelenléte csak tovább súlyosbította a szembenállást. A kritikus pillanatban a biztonsági szolgálatok és a katonaság vezetése Jelcin támogatása mellett döntött, aki ezután a katonaság tankjait küldte a térre lenyugtatni a krízist. A kommunisták továbbra is fennmaradtak és megalapították az Orosz Kommunista Pártot, ami a legnagyobb politikai párt lett az országban, amíg le nem váltotta a jelenleg kormányzó párt, Vladimir Putyin Egyesült Oroszországa.
Az elmúlt években néhány felmérésben (például a moszkvai RBK TV által 2015 és 2016 között végzettekben), sok válaszadó (kb. 60%) mondta azt, hogy a Szovjetuniót újra létre kellene hozni. 2017 májusában sok orosz megemlékezett a Szovjetunió hatalomra jutásának 100. évfordulójáról. A Szovjetunió idején létrejött Szovjet Kommunista Ifjúsági Liga (Komszomol) eskü-szertartást tartott a moszkvai Vörös téren hozzájuk csatlakozó fiatalok számára Lenin sírja előtt. A rendezvényen az Orosz Kommunista Párt elnöke, Gijády Zyuganov azt állította, hogy a közelmúltban hatvanezer új tag csatlakozott a párthoz, a kommunista párt továbbra is életben van és folyamatosan növekszik.
Egyedül Moszkvában közel nyolcvan műemléke van Leninnek, akinek a teste a Vörös téren van eltemetve, melyek továbbra is vonzzák a turistákat és a követőket. A Vörös tér továbbra is vörös. A KGB-t soha nem fedték fel igazán és a világ nem ítélkezett felette. A kommunizmus még mindig jelen van Oroszországban, és a kommunizmus hívői még mindig sokan vannak.
A Vörös katasztrófa folytatódik
Jelenleg négy ország van kommunista rezsim uralma alatt: Kína, Vietnam, Kuba és Laosz. Bár Észak-Korea elhagyta a marxista-leninista kommunizmust a felszínen, valójában még mindig egy kommunista totalitárius állam. A hidegháború előtt huszonhét kommunista ország létezett. Most tizenhárom ország van, ahol a kommunista párt részt vehet a politikában, miközben jelenleg mintegy százhúsz országban van bejegyzett kommunista párt. Az elmúlt évszázadban azonban a legtöbb országban a kommunista befolyás a kormányokban elhalványult.
Az 1980-as évekre több mint ötven kommunista párt volt Latin-Amerikában, összesen 1 millió taggal ( ebből a Kubai Kommunista Párt nagyjából a fele volt). Az 1980-as évek elején az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között heves verseny folyt a latin-amerikai és ázsiai krízis pontokon. Kelet-Európa és a Szovjetunió összeomlásával a kommunizmus fokozatosan gyengült. A hatalmukat erőszakos úton érvényesíteni kívánó kommunista pártok, mint a (Fényes Ösvény néven ismert) Perui kommunista Párt, egyre kevesebben lettek.
Ezeknek az országoknak a többsége azonban még mindig a szocializmus különböző változatainak irányítása alatt áll. Ahelyett, hogy kommunistának hívnák, a politikai pártok olyan neveket vettek fel, mint a Demokratikus Szocialista Párt, a Népi Szocialista Párt és hasonlók. Megközelítőleg tíz kommunista párt távolította el Közép-Amerikában a „kommunista párt” kifejezést a nevéből, de folytatta tovább a kommunista és szocialista ideológiák népszerűsítését, így még inkább megtévesztőbbé váltak a működésükben.
Latin-Amerikában és a Karib-térségben a harminchárom független országból a többségnek van kommunista pártja, melyet elfogadnak törvényes politikai szereplőként. Venezuelában, Chilében, Uruguayban és egyéb helyeken a kommunista párt és az uralkodó párt gyakran koalíciós kormányokat alkotnak, míg más országokban a kommunista pártok ellenzéki szerepet töltenek be.
Nyugaton és néhány egyéb országban a kommunizmus nem élt erőszakos módszerekkel, mint ahogy azt Keleten tették. Azonban felforgatás révén finoman beszivárogott a társadalomba, és elérte céljait, hogy elpusztítsa az emberek erkölcsi értékeit, megsemmisítse az Isten által rájuk hagyományozott kultúrát, és terjessze a kommunista és szocialista ideológiákat.
A kísértet valójában átvette az irányítást az egész világ felett. A végső cél, az emberiség megsemmisítésének eléréséig egyetlen lépés maradt hátra.
Jegyzetek:
[1] Chongyi Feng, „How the Chinese Communist Party Exerts Its Influencein Australia“, abgerufen am 12. September 2018
[2] Jung Chang, Jon Halliday, „Mao: The Unknown Story“ (Anchor Books, 2006)
[3] Harry S. Truman, „Statement on Formosa“ vom 5. Januar 1950, abgerufenam 12. September 2018
[4] „US Enters the Korean Conflict“, abgerufen am 12. September 2018
[5] Qian Yaping, „60 Years of China’s Foreign Aid: Up to 7 Percent of theNational Fiscal Expenditure“, abgerufen am 12. September 2018
[6] Ebd., Extracted from the Annual National Expenditure Reports.
[7] Chen Xianhui, „The Truth of the Revolution: 20th Century Chronologyof China“, Kapitel 38,
[8] Ebd.
[9] Ebd., Chapter 52.
[10] „Leaking Moment: Escaping North Korea, Dying in China“, Voice ofAmerica
[11] Chen Xianhui, „The Truth of the Revolution — The 20th Century Chronicleof China“
[12] Song Zheng, „The 9.30 Coup in Indonesia in 1965“, China In Perspective,abgerufen am 12. September 2018
[13] Ebd.
[14] „Talking History Discussing Present: China’s Shock Wave in Myanmar“,Voice of America Chinese, abgerufen am 12. September 2018
[15] Cheng Yinghong, „Exporting Revolution to the World – An Early Explorationof the Impact of the Cultural Revolution in Asia, Africa and Latin America“, Modern China Studies, 2006, vol.3. , abgerufen am 12. September 2018
[16] Chen Yinan, „MCP Radio Station in China“, Magazin Yan Huang Era, 2015, Vol.8.
[17] Cheng Yinghong, „Exporting Revolution to the World – An Early Exploration of the Impact of the Cultural Revolution in Asia, Africa and Latin America“, Modern China Studies, 2006, Vol.3., , abgerufen am 12. September 2018
[18] Hanshan, „Xiong Xianghui and the CCP’s history of exporting revolution to Latin America“, Radio Free Asia. abgerufen am 12. September 2018
[19] Chen Xianhui, The Truth of the Revolution — 20th Century Chronology of China, Chapter 52,
[20] Cheng Yinghong, „Exporting Revolution to the World: An Exploratory Analysis of the Influence of the Cultural Revolution in Asia, Africa, and Latin America“, 向世界输出革命——文革在亚非拉的影响初探.html, abgerufen am 12. September 2018
[21] Cheng Yinghong, „Exporting Revolution to the World: An Exploratory Analysis of the Influence of the Cultural Revolution in Asia, Africa, and Latin America“, 向世界输出革命——文革在亚非拉的影响初探.html, abgerufen am 12. September 2018
[22] Wang Hongqi, „China’s Aid to Albania“, Magazin Yan Huang Era
[23] Chen Quide, „The Evolution of Contemporary Constitutionalism“, Kapitel 60, The Observer, 2007
[24] Chen Quide, „The Evolution of Contemporary Constitutionalism“, Kapitel 67, The Observer, 2007
