Bevezetés
A Föld az emberiség életkörnyezete, amely biztosítja számukra a táplálékot, a nyersanyagokat és a fejlődés feltételeit. Ez teszi lehetővé évezredek óta az emberek számára a boldogulást.
Az emberiség szoros kölcsönhatásban él a természeti környezettel. A hagyományos kínai és a nyugati kultúra egyaránt hangsúlyozza az ember és a természet közötti jóindulatú szimbiózist. Ahogy az ókori kínai filozófus, Dong Zhongshu írja „A tavaszi és az őszi évkönyvek dús harmata” című művében: „A Földön minden az ember javára teremtetett”. [1] Ez azt jelenti, hogy a Teremtő szándéka az volt, hogy az emberiség számára kedvező életfeltételeket biztosítson, és hogy a Földön mindent felhasználhasson. Ugyanakkor az embereknek követniük kell életük során az Ég és a Föld alapelveit, ezért mindent mértékkel kell használniuk, és aktívan meg kell őrizniük és védeniük a természeti környezetet, amelyben az embereknek élniük kell.
A hagyományos nyugati kultúra szerint a Teremtő az emberi lények számára természetes környezetet biztosít, és arra kéri őket, hogy ápolják azt. Ezért az embereknek meg kell becsülniük a természeti környezetet, és bölcsen kell használniuk azt. A hagyományos kínai kultúra filozófiájában mindenütt egyensúly uralkodik, és az ember kerüli a környezet károsítását. Az arany középút konfuciánus doktrínája kimondja, hogy: „Minden teremtett dolog a törvények ugyanazon rendszere szerint jön létre, és mindegyik a maga rendjében és rendszerében fejlődik anélkül, hogy megsértené egymást; hogy a természet konfliktus és zűrzavar nélkül megtalálja az útját.” [2]
Az ókori Kínában az emberek nagyra értékelték és védték a környezetet. A Nagy Yu idejéből származó történelmi beszámolók így szólnak: „A tavasz három hónapja alatt az emberek nem vittek fejszét az erdőbe, hogy az erdő virágozzon. A nyár három hónapjában az emberek nem vetettek hálót a folyókba, hogy a halak szaporodni tudjanak.” [3]
Zengzi, egy konfuciánus tudós ezt írta: „A fát csak a megfelelő évszakban szabad kivágni, és az állatokat csak a megfelelő időben szabad levágni”. [4] Ez megmutatja a hagyományos kínai felfogást, amely szerint mindenben mértékletességre, valamint a természeti környezet tiszteletben tartására és védelmére törekedtek.
Az ipari forradalom után az ipar által okozott szennyezés súlyos ökológiai károkat okozott, és a nyugati társadalmak kezdtek tudatára ébredni ennek a problémának. A környezetvédelmi törvények és szabványok bevezetése után a környezetszennyezés hatékonyan csökkent, és a környezet jelentősen helyreállt. Ezzel párhuzamosan rendkívül megnőtt a közvélemény környezettudatossága, és széles körben felismerték, hogy a környezetvédelem szükséges és megfelelő cél.
Különbséget kell tennünk több gondolat között: környezetvédelem, környezetvédelmi mozgalmak és ökologizmus. A környezetvédelem, ahogy a neve is mutatja, a környezet védelmét célozza. Az emberi civilizáció kezdete óta az emberek megértették ennek szükségességét, és ennek semmi köze nem volt semmilyen konkrét politikai ideológiához.
A környezetvédelmi mozgalom a környezetvédelmi kérdések társadalmi és politikai mozgalma. Elsődleges célja a környezetvédelmi politika, a közgondolkodás és a cselekvés megváltoztatása tömegmozgalmak, a média befolyásolása és politikai agitáció révén. Az ökologizmus [vagy zöldpolitika] olyan filozófia és ideológia, amely abszolutizálja a környezetvédelem valamint az emberi társadalom és a természeti ökológia harmonikus kölcsönhatásának eszméjét. A környezetvédelem és az ökologizmus indítékai tehát nem ugyanazok. Ahogyan a kommunizmusban – a kommunisták kiválóak a tömegmozgalmak eltérítésében és a maguk javára történő manipulálásában. Így azt tapasztaljuk, hogy a modern környezetvédelem kezdete óta a kommunisták szisztematikusan eltérítették ezt a mozgalmat.
A mai ökologizmus hátterében meghúzódó probléma rendkívül összetett: a mozgalom szenzációhajhász retorikával próbálja kihasználni az emberek környezetvédelem iránti őszinte vágyát egy globális politikai mozgalom létrehozására. Sok résztvevő jó szándékú, van igazságérzetük, és őszintén törődnek az emberiség jövőjével.
Amit azonban sokan nem vesznek észre, az az, hogy a kommunisták hogyan használják az ökologizmust arra, hogy erkölcsileg felsőbbrendűnek mutassák magukat, és hogy a saját programjukat előmozdítsák. Ily módon a környezetvédelem erősen átpolitizálódik, szélsőségessé válik, sőt álvallássá alakul át – de a hagyományos erkölcsi alapok nélkül. A félrevezető propaganda és a különböző kötelező politikai kényszerintézkedések uralkodóvá váltak, és az ökologizmust egyfajta „kommunizmus light”-ra változtatták át. Ez a cikk arra összpontosít, hogy az ökologizmus mint ideológia hogyan társult a kommunizmushoz, és hogyan térítették el, manipulálták, és hogyan kapcsolódtak be a környezetvédelmi mozgalmak a kommunizmus céljainak szolgálatába, valamint arról, hogy ez milyen következményekkel jár, ha ez ellenőrizetlenül folytatódik.
1. Az ökologizmus [vagy zöldpolitika] kommunista gyökerei
A kommunizmus számos területen bonyolult előkészületeket tett az emberiség elpusztítására. Az Európából kiinduló kommunizmus erőszakos forradalmakat indított el, és a két keleti nagyhatalomban – Oroszországban és Kínában – magához ragadta a hatalmat. A kommunista tábor és a nyugati világ elhúzódó konfrontációba kezdett a hidegháború alatt. A Szovjetunió és a kelet-európai blokk összeomlása után a kommunisták kezdtek befolyást szerezni mind a keleti, mind a nyugati társadalmakban, és most egy szigorúan ellenőrzött világkormányt próbálnak létrehozni.
E cél elérése érdekében a kommunizmusnak olyan „ellenséget” kell létrehoznia vagy felhasználnia, amely az egész emberiséget fenyegeti. Így lehet világszerte megfélemlíteni a lakosságot, hogy feladja mind az egyéni szabadságát, mind az állami szuverenitását. A közelgő ökológiai és környezeti katasztrófák miatti globális pánik keltése szinte elkerülhetetlen útnak tűnik e cél eléréséhez.
Az ökologizmus három fázisa
A környezetvédelmi mozgalom születése és fejlődése elválaszthatatlanul összefügg a kommunizmussal. Pontosabban a fejlődés három szakaszon ment keresztül. [5] Az első szakasz az elméleti kidolgozás szakasza, amely Marx és Engels „Kommunista kiáltványának” 1848-as megjelenésével kezdődött és az 1970-es első „Föld Napjáig” tartott.
E szakasz elején Marx és tanítványai nem a környezetvédelmet tekintették elméleti diskurzusuk középpontjának, de a marxista ateizmus és materializmus természetesen egybeesett az ökologizmus fő irányával. Marx kijelentette, hogy a kapitalizmus szemben áll a természettel (azaz a környezettel). Marx tanítványai fejlesztették ki az „ökoszisztéma” kifejezést, és csendben beágyazták az ökölogizmust néhány olyan téma közé, ahol az tovább fejlődhetett.
E szakasz utolsó tíz évében, 1960 és 1970 között két bestseller jelent meg az Egyesült Államokban: a „Néma tavasz” (1962) és a „Népesedési bomba” (1968). Az ökologizmus a „környezetvédelem” álcája alatt lépett be a közéletbe.
A második szakasz kezdetének legfontosabb eseménye az első „Föld napja” volt, amelyre 1970-ben került sor. Nem sokkal később, 1972-ben az Egyesült Nemzetek Szervezete Stockholmban tartotta meg az első környezetvédelmi konferenciát. Ekkorra számos szervezet alakult meg gyors ütemben, és tevékenységük egyre bővült. Az Egyesült Államokban és Európában a tudományos kutatás, a törvényhozás, a közgyűlések stb. leple alatt propagandával, tiltakozásokkal és aktivizmussal gyakoroltak nyomást a kormányokra.
Globális szinten az 1960-as évek ellenkultúrája szinte a kommunista elemek katonai parádéjaként működött Nyugaton. A polgárjogi és háborúellenes mozgalmak bevonásával léptek a színpadra, majd gyorsan áttértek az antikapitalista harc más formáira, beleértve a nők felszabadító mozgalmát, a homoszexuális mozgalmat és így tovább.
Az 1970-es évek után, miután a vietnami háborúellenes mozgalom lecsengett, a kommunista eszmék hozzákezdtek az intézményesülés folyamatához, az úgynevezett „hosszú meneteléshez az intézményeken keresztül”. Ennek során a feminizmust és a környezetvédelmet választották ki maguknak – ez a környezetvédő ideológia és mozgalom felemelkedésének valódi oka.
Az 1970-es években az ökologizmus zászlaját vivő egyik fő erő a hippik voltak, akik az ellenkultúra gerincét alkották. Valójában a kommunizmus éppen azon volt, hogy a hidegháborús kudarc után az ökologizmus zászlaja alatt újracsomagolja magát – azzal a szándékkal, hogy egy más néven globális kommunizmust vezessen be.
A harmadik szakasz nem sokkal a hidegháború vége előtt kezdődött. 1988-ban az Egyesült Nemzetek Szervezete létrehozta az Éghajlatváltozási Kormányközi Testületet (IPCC), és a globális felmelegedés fogalma kezdett bekerülni a politikai színtérre. A Szovjetunió 1990-es összeomlásának előestéjén Moszkvában nemzetközi környezetvédelmi konferenciát tartottak. Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára beszédében egy nemzetközi környezetvédelmi megfigyelőrendszer létrehozása mellett foglalt állást. Aláírt egy paktumot az „egyedülálló környezeti övezetek” védelméről, támogatását fejezte ki az ENSZ környezetvédelmi programjai iránt, és utókonferenciát hívott össze (amelyre 1992 júniusában került sor Brazíliában). [6]
Szinte minden nyugati környezetvédő elfogadta ezeket a javaslatokat. Ebben a szakaszban a globális felmelegedés a környezetvédők számára az emberiség fő ellenségévé vált. A környezetvédelmet a környezetszennyezési politika ürügyeként felhasználó propaganda hirtelen felerősödött, és a környezetvédelmi törvények és rendeletek száma és hatálya gyorsan megnőtt.
Az ökologizmus lett a fő eszköz szerte a világon a polgárok szabadságának korlátozására, a nemzetek szuverenitásának elvételére, valamint a nyugati szabad társadalmak korlátozására és az ellenük való küzdelemre. Az eredmény az lett, hogy a hidegháború vége után a Szovjetunió volt kommunistái, valamint a nyugati kommunisták és szimpatizánsaik újrakezdték az egészet, és csatlakoztak a környezetvédelmi mozgalomhoz. A környezettudatosság olyan erőként jelent meg a világ színpadán, amely egyre inkább kommunista színezetűvé vált.
Ökologizmus és a marxizmus: közös gyökerek
A keleti és nyugati ortodox vallásokban hívő emberek felfogása szerint az embert Isten az Ő képmására teremtette. Ezért az emberi életnek magasabb értéke, célja és méltósága van, mint a földi élet más formáinak. Hasonlóképpen a természetet is Isten teremtette. Az embernek kötelessége gondoskodni a természetről; ugyanakkor a természet az emberért van – nem pedig fordítva.
Az ateisták és a materialisták szemében azonban az emberi életnek nincs ilyen különleges minősége. Engels azt írta egyik cikkében: ” Az élet a fehérjetestek létezésének módja„. [7] Ebből a szempontból az emberi élet nem más, mint a fehérjék egyedi konfigurációja, amely semmiben sem különbözik az állatoktól vagy a növényektől. Ezért logikus, hogy az embert megfoszthatják a szabadságától, sőt az életétől is a természetvédelem nevében.
1862-ben Justus von Liebig német kémikus, Marx kollégája, a szerves kémiáról szóló könyvében bírálta a brit farmereket, amiért műtrágyaként importált madárürüléket használtak. A brit mezőgazdaság hasznot húzott a madárürülékből, amely hatékony trágya, és a terméshozamok jelentősen megnőttek. A 19. század közepére a britek számos kiváló minőségű élelmiszerforrással rendelkeztek. A madárürülék-üzletből különböző országok üzletemberei, a brit farmerek és a brit lakosság is profitáltak.
Miért akarta Justus von Liebig elítélni ezt az eljárást? Erkölcsi felháborodásának négy oka volt. Először is, a madárürülék begyűjtésének folyamata károsította a természetet; másodszor, a kereskedők alacsony bérekkel kizsákmányolták a munkásokat; harmadszor, a magas élelmiszertermés ösztönözte a népesség növekedését, ami viszont több élelmet igényelt, és meghaladta a természet kínálatát; negyedszer, a több ember és állat több trágyát és szemetet jelentett. [8]
Miközben Karl Marx a Das Kapital című művét írta, alaposan tanulmányozta Justus von Liebig munkásságát. Dicsérte, hogy „természettudományos szempontból dolgozta ki a modern mezőgazdaság negatív, azaz romboló oldalát”. [9] Justus von Liebighez hasonlóan Marx is ördögi körnek tekintett minden olyan törekvést, amely a természeti erőforrások kiaknázása révén próbál gazdagságot teremteni, és arra a következtetésre jutott, hogy „a racionális mezőgazdaság összeegyeztethetetlen a kapitalista tömegtermeléssel”. [10]
Miután Lenin és bolsevik pártja puccsot hajtott végre Oroszországban, gyorsan elfogadták a „földrendeletet” és az „erdőrendeletet”, hogy államosítsák a földet, az erdőket, a vizeket, az ásványkincseket, az állatokat és a növényeket, és megakadályozzák, hogy a lakosság mindezt engedély nélkül használja. [11]
Brian Sussman amerikai meteorológus és író „Eco-Tyranny: How the Left’s Green Agenda Will Dismantle America” (Öko-zsarnokság: hogyan fogja a zöld baloldali program elpusztítani Amerikát) című könyvében azt írja, hogy Marx és Lenin elképzelései nagyon is egybevágnának a mai ökoaktivistákéval. Véleményük szerint senkinek sincs joga a természeti erőforrásokból hasznot húzni: „Akár az erdők, a bálnák, a csigák vagy az éghajlat megmentéséről van szó, mindez arra a mélyen gyökerező meggyőződésre vezethető vissza, hogy az ilyen profitra való törekvés erkölcstelen, és ha nem ellenőrzik, akkor végső soron elpusztítja a bolygót.”[12]
Számos filozófus, politikus, tudós, társadalmi aktivista és médiaszemélyiség vesz részt ebben a globális környezetvédelmi mozgalomban. Ebben a szövegben nincs elég hely ahhoz, hogy gondolataikat, beszédeiket és tetteiket teljes egészében felsoroljuk. Egy személyt azonban meg kell említeni: Maurice Strong, az ENSZ Környezetvédelmi Programjának alapítója. A kanadai Strong 1972-ben megszervezte az ENSZ emberi környezetről szóló konferenciáját, majd 1992-ben az ENSZ környezetvédelmi és fejlesztési konferenciáját („1992-es riói konferencia”). Maurice Strong, Anna Louise Strong, a Kínában letelepedett, jól ismert kommunista-barát újságíró unokaöccse. Maurice Strong, akire nagy hatással volt nagynénje, úgy jellemezte magát, mint „ideológiailag szocialista, módszertanilag kapitalista”. [13]
Maurice Strong fontos helyet foglalt el a globális környezetvédelmi mozgalomban. „A legradikálisabb ökológiai gondolkodású utcai tüntető nézeteit osztja, de ahelyett, hogy egy globális konferencián egy rendőrségi barikád előtt üvöltözne, odabent ő a főtitkár, aki a kalapáccsal hadonászik.” [14]
Az Egyesült Nemzetek Környezetvédelmi Ügynökségének Strong által vezetett nézetei szinte azonosnak tűnnek a marxizmus nézeteivel: „A föld magántulajdona a gazdagság felhalmozásának alapvető eszköze, és így hozzájárul a társadalmi igazságtalansághoz. A földhasználat állami ellenőrzése ezért alapvető fontosságú.” [15] Visszavonulása után Maurice Strong Pekingben telepedett le, és 2015-ben halt meg.
Natalie Grant Wraga, a Szovjetunió már elhunyt szakértője alapos tanulmányt készített a témáról, és a következőket írta: „A környezetvédelem ürügyül szolgálhat számos olyan intézkedés meghozatalához, amelyek célja a fejlett országok ipari bázisának aláásása. Az életszínvonal csökkentésével és a kommunista értékek meghonosításával elégedetlenséget is lehet kelteni.” [16] Valójában az ökologizmus nem csak az egykori kommunista blokkból származik. Tovább megy, és a kommunizmus azon általános céljához kapcsolódik, hogy aláássák a szabadság ügyét az egész világon.
Ökológiai marxizmus
A 19-20. század fordulóján Ray Lankester és Arthur Tansley brit tudósok kidolgozták az ökológia és az ökoszisztéma fogalmát. Mindketten fábiánus szocialisták voltak, ami a marxizmus egyik változata. Lankester zoológus volt, és viszonylag fiatalon összebarátkozott az idősödő Marxszal. Marx életének utolsó éveiben Lankester gyakran járt az otthonában, és azon kevesek egyike volt, akik részt vettek a temetésén. Lankester egyszer azt írta Marxnak, hogy „a legnagyobb örömmel és haszonnal” tanulmányozza a Das Kapital-t, Marx 1867-es szövegét. [17]
Ebben az időben Arthur Tansley volt az ökológia és a botanika legfontosabb alakja Angliában, és a „Brit Ökológiai Társaság” első elnökeként az „ökoszisztéma” kifejezés feltalálója. A Londoni Egyetemen folytatott tanulmányai során Tansley-re nagy hatással volt Lankester. [18]
Úgy tűnik, hogy az ökológiai eszmék és a marxizmus közötti eredeti kapcsolatok ebben az összefüggésben jöttek létre Lankester, Tansley és a marxizmus között – az ökológia és az ökologizmus természetesen nem ugyanaz. Az ökológia az élőlények és a környezet közötti kapcsolatról szól, míg az ökologizmus az ökológiai katasztrófákkal foglalkozik. Az ökológia azonban szorosan kapcsolódik az ökologizmushoz, mivel elméleti alapot biztosít az ökológiai katasztrófák meghatározásához. Az ökológiai marxizmus, amely az ökológiából származik, egy újabb lépés ezektől az elképzelésektől.
Az ökológiai marxizmus a kapitalizmus gazdasági válságáról szóló marxista érveket kiegészíti az ökológiai válság fogalmával. A burzsoázia és a proletariátus közötti feltételezett konfliktust megpróbálja kibővíteni a termelés és a környezet közötti sajátos konfliktussal. Ez a kettős válság vagy kettős konfliktus elmélete. A marxista elmélet szerint a kapitalizmus alapvető konfliktusa a termelőerők és a termelési viszonyok között van, amit elsődleges konfliktusnak nevezünk. A másodlagos konfliktus a termelési környezet (az ökoszisztéma) valamint a termelő erők és a termelés egymáshoz való viszonya között áll fenn. Ebben az elméletben az elsődleges konfliktus a gazdasági válsághoz, míg a másodlagos konfliktus az ökológiai válsághoz vezet. [19]
A kapitalizmus több évtizedes fejlődése bebizonyította a marxizmus számára, hogy téves volt az a jóslat, miszerint a kapitalizmus a gazdasági válság miatt összeomlik. Éppen ellenkezőleg, a kapitalizmus továbbra is virágzik. Válaszul az ökológiai katasztrófa eszméje a kommunizmus eszközévé vált – mivel a baloldali tudósok felfedezték, hogy a marxizmus az ökologizmus elméleti alapja lehet. Ez radikalizálta a környezetvédelmi mozgalmat és annak világnézetét.
Ökológiai szocializmus
Ahogy a neve is mutatja, az ökoszocializmus olyan ideológia, amely az ökológiát és a szocializmust ötvözi. A kritikusok „görögdinnyének” nevezték el – kívülről zöld, belülről vörös -, mert az ökológiai szempontokat jellemzően szocialista követelésekkel egészítették ki, mint például a „társadalmi igazságosság”, a szocialista ideológia új utakon való előmozdítására tett nyilvánvaló kísérletként.
Az ökológiai szocializmust jól szemlélteti az Ökoszocialista Kiáltvány, amelyet Joel Kovel és Michael Lowy adtak ki 2001-ben. Kovel kudarcot vallott abban a kampányában, hogy induljon az Egyesült Államok elnöki posztjáért a Zöld Pártban. Lowy a Trockista Negyedik Internacionálé tagja. A kiáltvány azt állítja, hogy a kapitalizmus nem tudja megoldani az ökológiai válságot, és azt az ökológiai szocializmus fogja felváltani. Az ökológiai szocializmust nem a szocializmus egyik ágának tekintik, hanem az új korszak szocializmusának új elnevezéseként. [20]
2002-ben Kovel könyvet jelentetett meg „The Enemy of Nature : the End of Capitalism or the End of the World ?” (A természet ellensége: a kapitalizmus vége vagy a világ vége) címmel. Ez a könyv részletezi az ökológiai szocializmus elméletét, élesen bírálja a kapitalizmust, és radikálisan új irányokat javasol a jelenlegi helyzet megváltoztatására. [21]
Zöld politika: A zöld az új vörös
Amikor az ökologizmus belépett a politika birodalmába, megszületett a zöld politika vagy ökopolitika. A világ számos országában működő zöld pártok a zöld politika eredményei, amely jellemzően túlmutat a környezetvédelmen, és olyan területeket foglal magában, mint a társadalmi igazságosság, a feminizmus, a háborúellenes aktivizmus vagy pacifizmus. A Global Greens (Globális Zöldek) szervezet például a zöldekhez kapcsolódó nemzetközi szövetség; és a 2001-es alapszabályát nagymértékben befolyásolta a marxista ideológia, beleértve az emberek és az állatok közötti feltételezett egyenlőség erős hangsúlyozását. [22]
Az ökologizmust általában a szocializmus és a kommunizmus vezérli. Az oroszországi és kelet-európai kommunista rendszerek bukása után a kommunista pártok és a megmaradt kommunista erők sok korábbi tagja olvadt bele zöld pártokba vagy alapított zöld pártokat, ami a zöld pártok baloldali ideológiájához vezetett – innen a Zöld Baloldal kifejezés.
A Szovjetunió Kommunista Pártjának összeomlása után a volt szovjet vezető, Gorbacsov megpróbált visszatérni a politikába, de nem járt sikerrel. Ezután környezetvédő lett, és megalapította a „Green Cross International” szervezetet. Gorbacsov természetesen a kommunista tényezőket is beépítette környezetvédelmi tevékenységébe. A környezeti válság megállítása érdekében gyakran szorgalmazta egy világkormány létrehozását is. [23]
Nyugaton számos kommunista párt közvetlenül részt vesz a környezetvédelmi mozgalmakban. Jack Mundey, az ausztrál „green ban” mozgalom egyik alapítója az Ausztrál Kommunista Párt tagja. Felesége az Ausztrál Kommunista Párt országos elnöke. [24]
Öko-terrorizmus
A baloldali hatások miatt az ökologizmus kezdettől fogva viszonylag radikális volt. Számos radikális ága van, beleértve a mélyökológiát, az ökofeminizmust, a szociális ökológiát, a bioregionalizmust és hasonlókat. Néhány ilyen ág rendkívül radikális. A legismertebbek közé tartoznak az olyan csoportok, mint az „Earth First!” és az „Earth Liberation Front” (kb. „Első a Föld!” és „Föld Felszabadítási Front”, más néven ELF). Közvetlen akciókat hajtanak végre vállalkozások ellen (robbanóanyagokat és gyújtogatásokat alkalmaznak), hogy leállítsák a környezetre károsnak tartott tevékenységeket – ezeket öko-terrorizmusnak is nevezik.
A „Earth First!” egyesületet 1979-ben alapították, mottója: „Nincs kompromisszum a Földanya védelmében”. Ez a csoport közvetlenül lép fel olyan célpontok ellen, mint az erdőirtás, a gátépítés és más projektek. A csoport egyik jól ismert taktikája a „fa megszállás”, amikor a résztvevők a fák alá ülnek vagy fára másznak, hogy megakadályozzák a fakitermelést. A „Earth First!” akciói sok új tagot vonzottak, köztük baloldaliakat, anarchistákat és másokat, akik lázadni akarnak a többségi társadalom ellen.
1992-ben néhány radikálisabb tag megalakította a Föld Felszabadítási Front nevű ágat, és gyújtogatásokat alkalmaztak taktikaként. 2000 vége felé Long Islanden kilenc luxusvilla égett le egyik napról a másikra. A fő indoklás az volt, hogy ezek a villák egy természetes erdőben épültek. A gyújtogatás után a Föld Felszabadítási Front kihirdette a „Ha te megépíted, mi felgyújtjuk!” szlogent.
2005-ben az FBI bejelentette, hogy az Egyesült Államokban a Föld Felszabadítási Front jelenti a legnagyobb terrorfenyegetést. A feltételezések szerint több mint 1200 bűncselekményben vettek részt, amelyek több tízmillió dollár vagyoni kárt okoztak. [25] Akcióik már régen túllépték a normális politikai tiltakozás vagy a véleménynyilvánítás szabadságának határait. A kommunista ideológia kihasználta a gyűlöletet, hogy egyes környezetvédőkből ökoterroristákat csináljon, akik nem különböznek más terroristáktól.
Greenpeace: Nem egy békés történet
Az 1971-ben alapított Greenpeace a világ legnagyobb környezetvédelmi szervezete – negyven országban van irodája és több mint 350 millió dolláros bevétellel rendelkezik. A Greenpeace az egyik legradikálisabb környezetvédelmi szervezet.
A Greenpeace társalapítója, Paul Watson, aki 1977-ben távozott a szervezetből, a következőket mondta: „David McTaggart [a korábbi elnök] sikerének titka a Greenpeace sikerének titka. Nem számít, hogy mi igaz, csak az számít, hogy az emberek mit hisznek igaznak. […] Az vagy, amit a média mond rólad. [A Greenpeace] mítosszá és mítoszteremtő gépezetté vált.” [26]
Patrick Moore, a Greenpeace másik társalapítója is elkötelezett volt a környezetvédelem mellett. Később lemondott posztjáról, mert látta, hogy a szervezet „radikálisan balra tolódik”. [27] Szélsőséges szervezetté fejlődött, amelynek politikai programja volt, például ellenségesen lépett fel minden ipari termeléssel szemben. Ez is egy olyan munkatervet tükröz, amely inkább a politikán, mint tudományos alapokon nyugszik. [28]
A Greenpeace-hez hasonló radikális környezetvédelmi szervezetek stratégiája az, hogy minden szükséges eszközt felhasználnak céljaik eléréséhez. Ebből a szempontból a radikális környezetvédelem nagyon összhangban van a kommunizmussal. 2007-ben a Greenpeace hat tagja betört egy brit széntüzelésű erőműbe, hogy megzavarja a működését. Mintegy 30 000 font vagyoni kár miatt perelték be őket. Elismerték, hogy megpróbálták leállítani az erőművet, de azt állították, hogy a még nagyobb károk (az üvegházhatású gázok okozta környezeti válság) elkerülése érdekében tették ezt. A bíróság végül egyetértett azzal, hogy tetteik ártalmatlanok voltak.
A hagyományos marxizmus-leninizmus egy lehetséges utópia ígéretét használja fel a gyilkosságok, gyújtogatások és rablások legitimálására. Hasonlóképpen, az ökologizmus zászlaja alatt a kommunisták környezeti válságra figyelmeztetnek, hogy legitimálják az erőszakos és illegális taktikákat.
A fenti példában a Greenpeace tagjai sikeresen meggyőzték az esküdtszéket, hogy bűnös céljaikat törvényesnek fogadják el. Ez azt mutatja, hogy a társadalomban az emberek nagy csoportját félre lehet vezetni, hogy hamis és helytelen érveket fogadjanak el. Mindez az egyetemes értékek elhagyásának a része és a társadalom erkölcsi hanyatlásának jele.
2. A klímaváltozásról szóló konszenzus mítosza
Az éghajlatváltozás forró téma a mai társadalomban. A kérdéssel kapcsolatos nyilvános vita szokatlanul aktív, a média, a nyilvánosság és a politikusok véleménye eltér egymástól. A leggyakrabban hangoztatott érv az, hogy az üvegházhatású gázok emberi kibocsátása vezetett a globális felmelegedéshez, amelyet a veszélyes időjárási események okozójának tartanak. Ennek az elméletnek a támogatói azt állítják, hogy erre a következtetésre tudományos konszenzus alapján jutottak, vagy már tudományosan igazolták. Egyes környezetvédők számára azok, akik elutasítják ezt a következtetést, nemcsak tudományellenesnek, hanem antihumanistának is számítanak.
Az erőművet megrongáló fenti Greenpeace-tagokat azért mentették fel, mert egy híres szakértő, aki ezt a „konszenzust” képviselte, tanúskodott mellettük. Azt állította, hogy az erőmű által naponta kibocsátott üvegházhatású gázok mennyisége akár négyszáz faj kipusztulásához is vezethet, és így tovább.
Valóban konszenzusra jutott a tudományos közösség? Richard Lindzen, a Massachusetts Institute of Technology nyugalmazott meteorológus professzora egy cikkében kifejtette véleményét, miszerint a klímatudományok valójában még nem tekinthetőek megalapozottnak. [30]
Steven Koonin, az amerikai energiaügyi miniszter korábbi tudományos államtitkára, jelenleg a New York-i Egyetem professzora „A klímatudomány nem rendezett” című cikkében azt írta: „Nagyon messze vagyunk a jó klímapolitika kialakításához szükséges ismeretektől”. Egy másik esszéjében Koonin emlékeztette az olvasókat: „A nyilvánosság nagyrészt nincs tisztában az éghajlatkutatással kapcsolatos heves vitákkal. [31] A kutatólaboratóriumok munkatársainak nemrégiben tartott országos találkozóján több mint 100 aktív kormányzati és egyetemi kutatót figyeltem meg, akik egymást arra kérik, hogy válasszák el az emberi hatásokat az éghajlat természetes változékonyságától. Nem árnyalatokról volt szó, hanem [az éghajlattal kapcsolatos] megértésünk alapvető aspektusairól, például a globális tengerszint-emelkedés felismeréséről és – váratlan – csökkenéséről az elmúlt két évtizedben.” [32]
Általánosságban elmondható, hogy a Föld felszíni hőmérséklete 1880 óta összességében emelkedett, és az ember által a légkörbe kibocsátott szén-dioxid és más üvegházhatású gázok hőtermelő hatással vannak a világra. Ezekben az alapvető kérdésekben a tudósok véleménye nem különbözik egymástól. A legfontosabb kérdések azonban, amelyeket a tudósok hevesen vitatnak, a következők: A felmelegedés elsősorban az emberi tevékenységeknek vagy a természeti tényezőknek köszönhető? Mennyire melegszik fel a világ a 21. század végére? Az emberiség képes megjósolni, hogyan fog változni az éghajlat a jövőben? A globális felmelegedés katasztrófát okoz?
Más szempontból azonban úgy tűnik, hogy a tudományos közösség egyfajta konszenzusra jutott, vagy bizonyos mértékig megszilárdította az éghajlatváltozás tudományát, mivel az úgynevezett konszenzussal szemben állók hangja ritkán jelenik meg a médiában vagy a tudományos folyóiratokban.
Michael Griffin fizikus, a NASA korábbi igazgatója a National Public Radio-nak adott 2007-es interjújában a következőket mondta: „Nincs kétségem afelől, hogy a globális felmelegedés irányába mutató tendencia létezik. Nem vagyok biztos benne, hogy indokolt azt mondani, hogy ez egy olyan probléma, amellyel meg kell küzdenünk. Ha azt feltételezzük, hogy ez probléma, akkor azt feltételezzük, hogy a Föld éghajlatának mai állapota az optimális éghajlat, a legjobb éghajlat, ami van vagy valaha is volt, és hogy lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy ez ne változzon.”
„Először is, nem hiszem, hogy az embereknek hatalmában áll gondoskodni arról, hogy az éghajlat ne változzon, amint azt a történelem több millió éve bizonyítja, másodszor pedig, azt hiszem, megkérdezném, hogy mely embereknek – hol és mikor – kellene megadni azt a kiváltságot, hogy eldönthessék, hogy ez a bizonyos éghajlat, ami nekünk ma itt van, a legjobb éghajlat az összes többi ember számára a jelen pillanatban. Szerintem ez egy elég arrogáns álláspont, amit az emberek képviselni akarnak.” [33]
Bár Griffin megpróbálta kifejezni azt az alázatot, amelyet az embereknek a tudomány iránt kellene tanúsítaniuk, azonnal heves kritikát kapott a médiától és néhány klímatudóstól, akik még tudatlannak is nevezték a kijelentéseit. Másnap hatalmas nyomás alatt bocsánatkérésre kényszerült. [34]
Néhány hónappal később, egy másik interjúban Griffin így nyilatkozott: „Személy szerint úgy gondolom, hogy az embereket annyira elárasztotta az éghajlatváltozásról szóló vita, hogy szinte már nem is legitim, hogy technikai kérdésként gondoljunk rá. Szinte vallási státuszt kapott, ami szerintem nem szerencsés.” A „tudományos konszenzusról” a Griffin által alkotott nézetet figyelembe véve láthatjuk, hogy az éghajlatváltozással kapcsolatos úgynevezett konszenzus valójában nem volt része a tudományos folyamatnak. Ő úgy vélte, hogy a tudományos fejlődés egy vita eredménye: „Te kifejleszted az elméleteidet, publikálod az adataidat, kidolgozod a koncepciódat, és mások megcáfolják, vagy legalábbis megpróbálják megcáfolni. A tudományos konszenzus így alakul ki.” [35] A tudományos vita elfojtásának minden módja és eszköze sérti a tudomány szellemét.
Lennart Bengtsson professzor, a brit Királyi Meteorológiai Társaság tagja és a Középtávú Időjárás-előrejelzések Európai Központjának korábbi igazgatója, szakterületén betöltött kiemelkedő hírneve és pozíciója miatt csatlakozott a Global Warming Policy Foundation (GWPF) agytröszthöz. Ennek következtében erős ellenőrzésnek és nyomásnak volt kitéve a kollégái részéről világszerte. Két héttel később le kellett mondania.
Bengtsson a lemondó levelében a következőket írta: „Az elmúlt napokban olyan hatalmas nyomás nehezedett rám a világ minden tájáról, hogy az már szinte elviselhetetlenné vált számomra. Ha ez így folytatódik, nem leszek képes a szokásos munkámat elvégezni, és még az egészségem és a biztonságom miatt is aggódni fogok. […] A kollégák visszavonják támogatásukat, más kollégák visszalépnek a közös publikációtól stb. […] Soha nem számítottam volna ilyesmire [McCarthy szenátor idejében] egy olyan érintetlen, békés közösségben, mint a meteorológia. Úgy tűnik, ez az utóbbi években megváltozott.” [36]
Bengtsson megfigyelése helyes volt: ez az „utóbbi évek átalakulása” annak az eredménye, hogy a kommunista ideológia és harci taktika birtokba vette a meteorológia területét.
Valójában az éghajlatváltozással kapcsolatos állítólagos tudományos konszenzus dogmává változtatta az éghajlatváltozás elméletét. Az éghajlatváltozás a kortárs ökologizmus egyik legfontosabb alaptétele is – szent és sérthetetlen. Azok a tudósok, a média és a környezetvédelmi aktivisták, akik elfogadják ezt a tantételt, együtt dolgoznak a közelgő katasztrófától való félelem terjesztésén. Ez a doktrína a környezetvédő mozgalom fontos eszköze a nyilvánosság megrémítésére – a politikai menetrend betartására. E dogma kialakításának és megszilárdításának folyamatán keresztül láthatóvá válnak a kommunista politikai harc technikái, beleértve a megtévesztést, a megfélemlítést, a nyilvános megalázást, a bekiabálást (felháborodás kultúrája) és a nyílt konfliktust.
A klímatudomány „konszenzusának” rövid története
1988-ban megalakult az „Éghajlatváltozási Kormányközi Testület” (IPCC, „Intergovernmental Panel on Climate Change”). Az egyik fontos feladata az volt, hogy körülbelül ötévente értékelje a rendelkezésre álló tudományos kutatásokat, és kötelező érvényű nyilatkozatot adjon ki az éghajlatváltozásról. Ennek célja az volt, hogy tudományos konszenzust teremtsen az éghajlati kérdésekben, és tudományos alapot teremtsen a politikai munkához. [37] Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület jelentése gyakran több ezer első szerző, társszerző és bíráló listáját tartalmazza. Ezért az IPCC-jelentések következtetéseit gyakran a világ legjobb több ezer tudósának konszenzusaként említik.
1992-ben az Egyesült Nemzetek éghajlatváltozási keretegyezménye (UNFCCC) kimondta, hogy célja az üvegházhatású gázok légköri koncentrációjának olyan szinten történő stabilizálása, amely megakadályozza az éghajlati rendszerbe való veszélyes antropogén beavatkozását. Meg kell jegyezni, hogy így már feltételezték, hogy az éghajlatváltozás ember okozta és hogy veszélyes. Később az Éghajlatváltozási Kormányközi Testületet bízták meg az éghajlatra gyakorolt emberi hatások, valamint az éghajlatváltozás veszélyes környezeti és társadalmi-gazdasági következményeinek meghatározásával. [38]
Ha az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye eleve feltételezi, hogy a veszélyes éghajlatváltozásért az ember a felelős, akkor ez korlátozta annak irányát, hogy az IPCC-nek mit kell kiderítenie. Ha az éghajlatváltozás nem lenne veszélyes vagy nem kizárólag az ipar okozná, akkor nem lenne szükség politikai irányításra, és nem lenne oka az IPCC létezésének. Az ilyen összeférhetetlenségek az IPCC vizsgálatainak fókuszát is korlátozták. [39]
- A bizonytalansági tényezőkre vonatkozó kijelentések eltávolítása az IPCC jelentésekből
Nem sokkal azelőtt, hogy az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület 1995-ben közzétette második értékelő jelentését, Dr. Frederick Seitz, a világhírű fizikus, a Nemzeti Tudományos Akadémia korábbi elnöke és a New York-i Rockefeller Egyetem elnöke megkapta a jelentés egy példányát. Seitz később felfedezte, hogy a jelentés tartalmát a tudományos felülvizsgálat után és a nyomtatásba kerülés előtt nagymértékben megváltoztatták. Az emberi tevékenység okozta éghajlatváltozással kapcsolatos minden bizonytalanságot eltávolítottak belőle.
Seitz cikke a Wall Street Journalban így szólt: „Az amerikai tudományos közösség tagjaként eltöltött több mint 60 évem alatt soha nem voltam tanúja a szakértői értékelési folyamat megdöbbentőbb torzításának, mint az IPCC-jelentéshez vezető eseményeknél.” [40]
Néhány a törölt kijelentések közül: [41]
„A fenti tanulmányok egyike sem szolgáltatott egyértelmű bizonyítékot arra, hogy a megfigyelt [éghajlati] változások konkrét okának tulajdoníthatjuk az üvegházhatású gázok növekedését.”
„A mai napig egyetlen tanulmány sem tulajdonította egyértelműen az [eddig megfigyelt éghajlatváltozást] egészben vagy részben antropogén [ember által előidézett] okoknak.”
„A jelentős éghajlatváltozás pozitív észlelésére vonatkozó állítások valószínűleg mindaddig ellentmondásosak maradnak, amíg az éghajlati rendszer általános természetes változékonyságának bizonytalanságai nem csökkennek.”
Bár az IPCC később azt állította, hogy minden változtatást a szerzők hagytak jóvá, a változtatások azt mutatják, hogy az IPCC jelentését a politika befolyásolta. Az értékelő jelentés nem tartalmaz saját kutatási eredményeket, hanem többnyire a meglévő kutatásokat foglalja össze. Mivel a meglévő kutatások sokféle nézetet mutatnak, az IPCC egyszerűen elhatárolódott az ellentétes nézetektől. Így tudott az általa elképzelt „konszenzusra” jutni.
2000 áprilisában az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület harmadik értékelő jelentésének tervezete kimondta: „Az ember érzékelhetően befolyásolja a globális éghajlatot”. Az ugyanezen év októberében közzétett változatban ez állt: „Valószínű, hogy az antropogén eredetű üvegházhatású gázok növekvő koncentrációja jelentősen hozzájárult az elmúlt 50 év felmelegedéséhez”. A végső, hivatalos következtetésben még határozottabban fogalmaztak: „Az elmúlt 50 évben megfigyelt felmelegedés nagy része valószínűleg az üvegházhatású gázok koncentrációjának növekedése miatt következett be”.
Amikor Tim Highamet, az ENSZ Környezetvédelmi Programjának szóvivőjét a retorikai változtatások mögött álló tudományos eredményekről kérdezték, a válasza őszinte volt: „Nem volt új tudományos eredmény, de a tudósok világos és határozott üzenetet akartak küldeni a politikai döntéshozóknak”. [42]
Más szóval az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye házi feladatot adott az IPCC-nek, és világossá tette a kívánt választ. Az IPCC ezt követően a kérésnek megfelelően szállított.
- Az IPCC jelentése túlértékelte a „katasztrófakonszenzust”
Paul Reiter, a franciaországi Pasteur Intézet professzora a malária és más rovarok által terjesztett betegségek vezető szakértője. Nem értett egyet az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület jelentésével, és kénytelen volt azzal fenyegetőzni, hogy pert indít az IPCC ellen – hogy töröljék a nevét annak a kétezer vezető tudósnak a listájáról, akik állítólag jóváhagyták a jelentést. Azt mondta, hogy az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) „úgy állítja be, mintha az összes vezető tudós egyetértene, de ez nem igaz”. [43]
Az Egyesült Államok szenátusa előtt 2006. április 25-én tett vallomásában Reiter a következőket mondta: „A vita bosszantó aspektusa, hogy ezt a hamis „tudományt” a nyilvános fórumokon befolyásos „szakértői” testületek támogatják. Különösen az Éghajlatváltozási Kormányközi Testületre (IPCC) utalok. Ez az ENSZ-székhelyű szervezet ötévente közzéteszi a világ legjobb tudósainak konszenzusát az éghajlatváltozás minden aspektusáról. Eltekintve attól a kétes eljárástól, amely alapján ezeket a tudósokat kiválasztják, egy ilyen konszenzus a politika, nem pedig a tudomány tárgya.” [44]
A környezetvédők azt az elképzelést hirdetik, hogy a rovarok által terjesztett betegségeknek, például a maláriának, pusztító hatásai lesznek, ha az éghajlat tovább melegszik, ami az éghajlatváltozással foglalkozó kormányközi munkacsoport egyik kulcsfontosságú érve is. Amint azt a Bloomberg 2007. november 27-én közölte: „A globális felmelegedés miatt több millió ember lesz kitéve a malária és a dengue-láz veszélyének – áll az ENSZ jelentésében, amely az éghajlatváltozás által jelentett egészségügyi veszélyek sürgős felülvizsgálatára szólít fel.” [45] Reiter azonban nem ismeri el ezt az leegyszerűsített összefüggést a globális felmelegedés és a fertőző betegségek terjedése között.
Rámutatott, hogy a malária nem csak a trópusi területeken fordul elő. Az 1920-as években az egykori Szovjetunióban hatalmas maláriajárvány tört ki, egy másik pedig az északi sarkkör közelében fekvő Arhangelszk városában, ahol harmincezer maláriás megbetegedés volt, tízezer halálesettel. [46] A Nature 2011-es jelentése szerint a tudósok megállapították, hogy a malária szúnyogok általi terjedése lelassul a hőmérséklet emelkedésével. [47] Ez megerősíti Reiter véleményét.
Egy másik tudós kilépése az IPCC-ből szintén azt mutatja, hogy az IPCC az úgynevezett „katasztrófakonszenzust” az üzleti kultúrája részeként alkalmazta. Christopher Landsea, az Amerikai Óceán- és Légkörkutató Hivatal hurrikánkutatója és az IPCC negyedik értékelő jelentésének egyik vezető szerzője 2005 januárjában kilépett az IPCC-ből. Nyílt levelében azt írta: „Én személy szerint nem tudok továbbra is jóhiszeműen hozzájárulni egy olyan folyamathoz, amelyet véleményem szerint előítéletek motiválnak és tudományosan megalapozatlan”. Felszólította az IPCC-t, hogy erősítse meg, hogy a jelentést a tudomány, nem pedig a szenzációhajhászás vezérelte. [48]
Landsea nem ért egyet az IPCC-jelentés vezető szerzőjével a hurrikánok és az éghajlatváltozás közötti kapcsolatról. Az IPCC vezető szerzője (aki nem a hurrikánkutatás szakértője) ragaszkodott ahhoz, hogy az éghajlatváltozás során történő felmelegedés súlyosabb hurrikánokhoz vezet – anélkül, hogy állítását szilárd tényekkel alátámasztotta volna. Landsea rámutatott, hogy a korábbi tanulmányok kimutatták, hogy a történelmi feljegyzések nem tudják megerősíteni ezt az összefüggést; elméletileg, még ha van is összefüggés, az jelentéktelen és elhanyagolható.
David Deming, az Oklahomai Egyetem geológusa és geofizikusa jégmagok tanulmányozásával összegyűjtötte az elmúlt 150 év történelmi hőmérsékleti adatait Észak-Amerikára vonatkozóan, és kutatási cikkét a Science című folyóiratban tette közzé. Az éghajlati konszenzus hívei akkoriban Deminget a konszenzus képviselőjének tekintették. Egy amerikai szenátusi meghallgatáson Deming elmondta, hogy az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület egyik vezető szerzője küldött neki egy e-mailt, amelyben azt írta: „Meg kell szabadulnunk a középkori meleg periódustól”. [49] A középkori meleg időszak az észak-atlanti régió felmelegedésére utal, körülbelül Kr. u. 950 és 1150 között – ennek az időszaknak a törlése a történelmi klímaváltozás görbéjéből megerősítené azt az állítást, hogy a mai felmelegedés példátlan.
Sok ilyen eset van. A Red Hot Lies, How Global Warming Alarmists Use Threats, Fraud, and Deception to Keep You Misinformed (kb. Vörös meleg/friss hazugságok, Hogyan használnak a globális felmelegedéssel riogató fenyegetéseket, csalásokat és megtévesztéseket, hogy félretájékoztassák Önt) című könyvében Christopher C. Horner, a Competitive Enterprise Institute vezető amerikai kutatója számos olyan eredeti IPCC-szerzőt sorolt fel, akik ellenzik az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület következtetéseit és annak átpolitizált tevékenységét. [50] Ésszerű kérdéseket tettek fel az alapul szolgáló adatokkal kapcsolatban, és megkérdőjelezték az IPCC úgynevezett „konszenzusát”. A jelenlegi tudományos és médiakörnyezetben azonban a hangjukat háttérbe szorították.
A dogma megalapozása a tudományos közösségben
Az éghajlatváltozással kapcsolatos feltételezett „konszenzus” létrehozása és megerősítése fontos lépés az ökologizmus felhasználásában a nyilvánosság manipulálására, a katasztrófa érzésének növelésére és az emberi értékek eltorzítására. Ha ez sikerül, akkor ez valójában egy globális szuperkormány – azaz a kommunizmus – létrehozásához fog vezetni. A folyamat elsősorban a tudományos közösségben zajlott, de a média, a kormányzat és a tudományos intézmények együttműködése is segítette.
Amint egy tudós – függetlenül akadémiai rangjától – nyilvánosan kifejezi kétségeit a „konszenzus” dogmájával kapcsolatban, azonnal hatalmas nyomás alá kerül kollégái és akadémiai intézményei részéről. Ez arra kényszeríti, hogy engedelmeskedjen. A kommunista totalitárius társadalomban élt emberek hasonló tapasztalatokat szereztek. Az egyetlen különbség az, hogy megkérdőjelezték a kommunista párt dogmáit.
David Bellamy jól ismert brit környezetvédelmi aktivista a Royal Society of Wildlife Trusts elnöke. Amikor azonban nyilvánosan kijelentette, hogy nem hisz a globális felmelegedés elméletével kapcsolatos „konszenzus” dogmájában, a szervezet nyilatkozatban fejezte ki elégedetlenségét. [51] Ezt követőent lemondott az elnöki tisztségéről, és a környezetvédők, akik korábban tisztelték őt, azt kezdték el találgatni, hogy elment az esze, vagy hogy a nagy olajtársaságoktól kap pénzt.” [52]
Henk Tennekest, a Holland Királyi Meteorológiai Társaság korábbi igazgatóját elbocsátották, mert nem támogatta az éghajlatváltozás dogmáját. Hasonlóképpen, a Meteorológiai Világszervezet igazgatóját, Aksel Winn-Nielsent megrágalmazták az IPCC tisztviselői, hogy „az ipar eszköze”. Miután Alfonso Sutera és Antonios olasz kutatók megkérdőjelezték az antropogén globális felmelegedés elméletét, megszüntették a kutatási támogatásukat. [53]
Patrick J. Michaels, az Amerikai Állami Klímakutatók Szövetségének korábbi elnöke és a Virginiai Egyetem éghajlatkutatója, „Climate of Extremes: Global Warming Science They Don’t Want You To Know” (A szélsőségek klímája: A globális felmelegedés tudománya, amit nem akarnak, hogy megismerj) című könyvében számos példát sorol fel arra, hogy a környezetvédők elnyomják a tudományos ellenvéleményeket, amíg el nem érik a feltételezett „konszenzust”. Mivel ragaszkodott ahhoz, hogy a klímaváltozás nem vezet katasztrófához, álláspontja összeegyeztethetetlen volt a „konszenzus” dogmájával. Egy nap a kormányzó közölte vele, hogy állami klimatológusként nem nyilatkozhat a globális felmelegedés kérdéséről. Végül úgy döntött, hogy lemond.
Egy másik állami klimatológus, George Taylor az Oregoni Állami Egyetemről ugyanezzel a problémával szembesült. Végül ő is kénytelen volt lemondani. Dr. David Legatesnek, aki a Delaware-i Egyetem Éghajlati Tanulmányok Központjának korábbi igazgatója és Delaware állam klimatológusa volt, a kormányzó azt mondta, hogy állami klimatológusként nem nyilatkozhat a globális felmelegedés kérdéséről. Washington állam klimatológiai asszisztensét, Mark Albrightot azért rúgták ki, mert e-mailt küldött egy újságírónak és a polgároknak, hogy a kérdésre válaszolva részleges adatok kiválasztása helyett teljes adatokat közöljön a Cascade-hegységben lehullott hóról (amelyek felmelegedést mutattak), a főnöke figyelmeztetése ellenére. [54]
A vita középpontjában itt a klimatológusok szakterülete áll, nevezetesen az éghajlati tudományos kérdések, és nem az állampolitikai kérdések. A kommunista országokban gyakori a kutatásba való durva politikai beavatkozás. A nyugati országokban a környezetvédelmi politikával korlátozzák az akadémiai szabadságot.
Az olyan tudományos kutatások, amelyek kétségbe vonják a „konszenzus” dogmáját, ritkán jelennek meg a tudományos folyóiratokban. Ez a jelenség az 1990-es években kezdődött. Michaels 1990-ben a Channel 4 „The Greenhouse Conspiracy” (Az üvegház összeesküvés) című dokumentumfilmjében azt mondta, hogy ha valakinek a nézete politikailag elfogadhatatlan, akkor problémái lesznek. Munkáját több tudományos folyóirat is elutasította. Amikor megkérdezte egy folyóirat szerkesztőjét, hogy miért, azt a választ kapta, hogy az ő munkájának magasabb szintű értékelésnek kell megfelelnie, mint másokénak.
Az 1990-es Éghajlatváltozási Kormányközi Testület jelentése szerint az akkori felfogás szerint a globális felmelegedés mértéke összhangban van a természetes éghajlatváltozással. Ezért, bár Michaels álláspontja különbözött sok másétól, nem lehetett különösebben eretneknek tekinteni. A hamis „konszenzus” elérésének célja azonban már meg volt határozva, és ennek mindenkinek meg kellett felelnie.
A kormányzati finanszírozás csökkentése nagyban hozzájárult az állítólagos „konszenzus” kialakításához és megszilárdításához. Az a feltevés, hogy az ember okozta a globális felmelegedést és a katasztrófákat, lehetővé tette, hogy az éghajlatkutatás tanácsadó szerepet játsszon a politika alakításában. Ennek eredményeképpen az ezt a hipotézist támogató kutatások természetesen nagy mennyiségű kutatási finanszírozást kapnak, és nagyszámú tudományos cikket publikálnak. Ezzel szemben az erőltetett „konszenzus” megakadályozza a tudósokat abban, hogy más irányokba vizsgálódjanak és kutassanak.
Dr. William Gray, neves professzor az amerikai hurrikánkutatás úttörője volt. Kritizálta az éghajlatelmélet dogmáit, majd hirtelen azt tapasztalta, hogy a kutatási támogatásra benyújtott kérelmeit többször is elutasították. Ennek oka az volt, hogy az általa javasolt kutatás nem tartozott a kiemelt területek közé. [55]
2008 márciusában számos tudós, aki kételkedett az éghajlati kérdésekkel kapcsolatos „konszenzus” dogmában, egy zártkörű tudományos rendezvényt tartott New Yorkban. Ezek a tudósok arról számoltak be, hogy különböző akadályokba ütköztek kutatásaik tudományos folyóiratokban való publikálása során. Joseph D’Aleo meteorológus, az Amerikai Meteorológiai Társaság időjáráselemzési és előrejelzési bizottságának korábbi elnöke elmondta, hogy néhány kollégája nem mert részt venni az ülésen, mert félt, hogy kirúgják. Úgy vélte, hogy a klimatológia, a meteorológia és a kapcsolódó tudományok tudósainak „nagy valószínűséggel van egy csendes többsége”, akik nem támogatják a „konszenzusos” álláspontot. [56]
Judith Curry professzor, a Georgia Institute of Technology Föld- és Légköri Tudományok Iskolájának korábbi dékánja egy 2015-ös szenátusi vallomásában arról számolt be, hogy egy NASA tudós azt mondta neki: „A NASA-val kapcsolatban álló tudósok egy kis megbeszélésén voltam. A felsővezetőnk arról tájékoztatott, hogy a NASA főnöke azt mondta neki, hogy ne próbáljunk meg olyan tanulmányokat publikálni, amelyek ellentmondanak a globális felmelegedéssel kapcsolatos jelenlegi állításoknak. Ellenkező esetben neki (a NASA vezetőjének) fájna a feje, mert aggódnia kellene a „nem kívánt” nyilvánosság ellensúlyozása miatt”.[57]
Curry így folytatta a nyilatkozatában: „Az a klímatudós, aki az éghajlati vitában a bizonytalanságokról vagy a kétségek mértékéről nyilatkozik, tagadónak vagy „hivatásos szkeptikusnak” minősül, akinek indítékait ideológiai vagy az olajipar finanszírozása által motiváltnak tekintik. Saját tapasztalatom, hogy az IPCC által a bizonytalanságok jellemzésének kérdéséről folytatott nyilvános vita során „éghajlati eretneknek” bélyegeztek meg, aki saját kollégái ellen fordult. […] Az éghajlatkutatókra óriási nyomás nehezedik, hogy ragaszkodjanak az úgynevezett „konszenzushoz”. Ez a nyomás nemcsak a politikusoktól, hanem a finanszírozó ügynökségektől, az egyetemektől és a szakmai társaságoktól, valamint maguktól a tudósoktól is érkezik, akik a szószólók és zöld aktivisták. Ennek a „konszenzusnak” a megerősítése erősen érinti a monetáris politika érdekeit, a presztízst és a hatóságok hatalmát.” [58]
Dr. Curry tagja az Amerikai Meteorológiai Társaságnak és a Nemzeti Kutatási Tanács Éghajlatkutatási Bizottságának. Tudományos sikerei ellenére úgy döntött, hogy korán nyugdíjba vonul. Nem volt hajlandó továbbra is ilyen nyomás alatt élni. Mivel az elmúlt években megkérdőjelezte az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) „konszenzusát”, a média, valamint más tudósok és egy szenátor is „tudományellenesnek”, „rágalmazónak” és így tovább bélyegezte meg. A kongresszus egyik tagja még levelet is küldött a Georgia Institute of Technology dékánjának, hogy megkérdőjelezze Curry nézeteit és indítékait. [59] A korai nyugdíjazásának másik oka az volt, hogy úgy érezte, nem tudja megmondani a diákoknak és a fiatal tudósoknak, hogyan „lépjenek fel az éghajlati tudományok őrületével szemben”. [60]
Roger Pielke Jr, a Coloradói Egyetem professzora Curryvel dolgozott együtt az éghajlatváltozással kapcsolatos kérdésekben. Eredetileg az egyetem Cooperative Institute for Research in Environmental Sciences (CIRES) nevű intézetében dolgozott. Bár az IPCC „konszenzusának” legtöbb következtetésével egyetértett, hasonló nyomás nehezedett rá, amikor rámutatott, hogy az adatok nem támasztják alá azt az állítást, hogy az éghajlatváltozás hatással lenne az olyan szélsőséges időjárási eseményekre, mint a hurrikánok, tornádók és aszályok. Végül a Coloradói Egyetem Sportirányítási Központjába költözött át. [61]
Dr. Pielke rámutatott, hogy Curry tapasztalatai azt mutatják, hogy „a megbízatás nem garancia a tudományos szabadságra”. [62] Nem csoda, hogy Joanne Simpson, az Amerikai Mérnökakadémia akadémikusa és a NASA kiváló egykori légkörkutatója szkeptikusan nyilatkozott a nyugdíjba vonulás után a „konszenzusról”: „Mivel már nem tartozom semmilyen szervezethez, és nem kapok semmilyen támogatást, elég őszintén beszélhetek.”. Azt mondta: „Tudósként továbbra is szkeptikus vagyok”. [63]
Jegyzetek
[1] Dong Zhongshu, Luxuriant Dew of the Spring and Autumn Annals, Images for the regulation of dress, 14. 董仲舒：《春秋繁露·服制象》，第十四，https://ctext.org/chun-qiu-fan-lu/fu-zhi-xiang/zh. La ligne en question apparaît selon les deux exemples suivants en chinois «天之生物也，以养人» et «天地之生萬物也以養人.»
[2] Confucius, The Universal Order or Conduct of Life, a Confucian Catechism, “Being a Translation of One of the Four Confucian Books, Hitherto Known as the Doctrine of the Mean” (The Shanghai Mercury, Limited, 1906), 68. https://bit.ly/2T74Dsb
[3] Le livre perdu de Zhou. Da Jujie.《逸周書·大聚解》, https://ctext.org/lost-book-of-zhou/da-ju/zh. [En chinois] [4] The Classic of Rights. Zhai Yi.《禮記·祭儀》，https://ctext.org/text.pl?node=61379&if=gb&show=parallel. [En chinois] [5] Rupert Darwall, The Age of Global Warming: A History (London: Quartet Books Limited, 2013), Chapter 1.
[6] Wes Vernon, “The Marxist Roots of the Global Warming Scare,” Renew America, June 16, 2008, https://web.archive.org/web/20100724052619/http://www.renewamerica.com:80/columns/vernon/080616.
[7] Frederick Engels, “Notes et Fragments” Dialectique de la Nature, 1883, consulté le 18 Decembre 2018, https://www.marxists.org/archive/marx/works/1883/don/ch07g.htm.
https://www.marxists.org/francais/engels/works/1883/00/engels_dialectique_nature.pdf
[8] Brian Sussman, Eco-Tyranny: How the Left’s Green Agenda Will Dismantle America (Washington, D.C.: WND Books, 2012), 8–9.
[9] Ibid., 10.
[10] Ibid., 11.
[11] Ibid., 14–15.
[12] Ibid., 11.
[13] Grace Baumgarten, Cannot Be Silenced (WestBow Press, 2016), Available: http://j.mp/2HgHJ0q
[14] Wes Vernon, “The Marxist Roots of the Global Warming Scare,” Renew America, June 16, 2008, https://web.archive.org/web/20100724052619/http://www.renewamerica.com:80/columns/vernon/080616.
[15] Sussman, Eco-Tyranny, 35.
[16] Vernon, “The Marxist Roots.”
[17] Lewis S. Feuer, “The Friendship of Edwin Ray Lankester and Karl Marx: The Last Episde in Marx’s Intellectual Evolution,” Journal of the History of Ideas 40 (4): 633–648.
[18] John Bellamy Foster, “Marx’s Ecology in Historical Perspective,” International Socialism Journal 96, Winter 2002, http://pubs.socialistreviewindex.org.uk/isj96/foster.htm.
[19] James O’Connor, “Capitalism, Nature, Socialism: A Theoretical Introduction,” Capitalism, Nature, Socialism 1, no. 1 (1988): 11–38, http://www.vedegylet.hu/okopolitika/O%27Connor%20-%20Capitalism,%20Nature,%20Socialim.pdf.
[20] Joel Kovel et Michael Löwy, Septembre 2001, Manifeste écosocialiste international, http://www.europe-solidaire.org/spip.php?article7891.
[21] Joel Kovel, The Enemy of Nature: the End of Capitalism or the End of the World?, (London: Zed Books, 2002).
[22] Kevin Andrews, “The Ideological Drive Behind the Greens,” ABC News, Novembre 11, 2010, http://www.abc.net.au/news/2010-11-12/the_ideological_drive_behind_the_greens/41010.
[23] Mikhail Gorbachev, “We Have a Real Emergency,” The New York Times, December 9, 2009, http://www.nytimes.com/2009/12/10/opinion/10iht-edgorbachev.html, and “What Role for the G-20?” The New York Times, April 27, 2009, http://www.nytimes.com/2009/04/28/opinion/28iht-edgorbachev.html.
[24] “Jack Mundey,” Sydney’s Aldermen, http://www.sydneyaldermen.com.au/alderman/jack-mundey/.
[25] Noel Moand, “A Spark That Ignited a Flame: The Evolution of the Earth Liberation Front,” in Igniting a Revolution: Voices in Defense of the Earth, eds. Steven Best and Anthony J. Nocella, II (Oakland, Calif.: AK Press, 2006), 47.
[26] Leslie Spencer, Jan Bollwerk, and Richard C. Morais, “The Not So Peaceful World of Greenpeace,” Forbes, November 1991, https://www.heartland.org/_template-assets/documents/publications/the_not_so_peaceful_world_of_greenpeace.pdf.
[27] Ted Thornhill, “Humans Are NOT to Blame for Global Warming, Says Greenpeace Co-founder, as He Insists There Is ‘No Scientific Proof’ Climate Change Is Manmade,” Daily Mail, February 27, 2014, http://www.dailymail.co.uk/sciencetech/article-2569215/Humans-not-blame-global-warming-says-Greenpeace-founder-Patrick-Moore.html#ixzz2vgo2btWJ.
[28] Patrick Moore, “Why I Left Greenpeace,” The Wall Street Journal, April 22, 2008, https://www.wsj.com/articles/SB120882720657033391.
[29] John Vidal, “Not Guilty: The Greenpeace Activists Who Used Climate Change as a Legal Defence,” The Guardian, Sept 10, 2008, https://www.theguardian.com/environment/2008/sep/11/activists.kingsnorthclimatecamp.
[30] Richard Lindzen, “The Climate Science Isn’t Settled,” The Wall Street Journal, November 30, 2009, https://www.wsj.com/articles/SB10001424052748703939404574567423917025400.
[31] Steven E. Koonin, “Climate Science Is Not Settled,” The Wall Street Journal, September 19, 2014, https://www.wsj.com/articles/climate-science-is-not-settled-1411143565.
[32] Steven Koonin, “A ‘Red Team’ Exercise Would Strengthen Climate Science,” The Wall Street Journal, April 20, 2017, https://www.wsj.com/articles/a-red-team-exercise-would-strengthen-climate-science-1492728579.
[33] “NASA Administrator Not Sure Global Warming a Problem,” Space Daily, May 30, 2007, http://www.spacedaily.com/reports/NASA_Administrator_Michael_Griffin_Not_Sure_Global_Warming_A_Problem_999.html
[34] Alicia Chang, “NASA Chief Regrets Remarks on Global Warming,” NBC News, June 5, 2007, http://www.nbcnews.com/id/19058588/ns/us_news-environment/t/nasa-chief-regrets-remarks-global-warming/.
[35] Rebecca Wright, Sandra Johnson, Steven J. Dick, eds., NASA at 50: Interviews with NASA’s Senior Leadership (Washington, D.C.: National Aeronautics and Space Administration, 2009), 18.
[36] “Lennart Bengtsson Resigns: GWPF Voices Shock and Concern at the Extent of Intolerance Within the Climate Science Community,” The Global Warming Policy Foundation, May 5, 2014, http://www.thegwpf.org/lennart-bengtsson-resigns-gwpf-voices-shock-and-concern-at-the-extent-of-intolerance-within-the-climate-science-community/.
[37] Judith Curry, “Climate Change: No Consensus on Consensus,” CAB Reviews Vol 8, No 001, 2013, 1–9.
[38] Judith A. Curry, “Statement to the Committee on Science, Space and Technology of the United States House of Representatives,” Hearing on Climate Science: Assumptions, Policy Implications and the Scientific Method, March 29, 2017, https://docs.house.gov/meetings/SY/SY00/20170329/105796/HHRG-115-SY00-Wstate-CurryJ-20170329.pdf.
[39] Ibid.
[40] Frederick Seitz, “Major Deception on Global Warming,” The Wall Street Journal, June 12, 1996, https://www.wsj.com/articles/SB834512411338954000.
[41] Ibid.
[42] Larry Bell, “The New York Times’ Global Warming Hysteria Ignores 17 Years of Flat Global Temperatures,” Forbes, August 21, 2013, https://www.forbes.com/sites/larrybell/2013/08/21/the-new-york-times-global-warming-hysteria-ignores-17-years-of-flat-global-temperatures/.
[43] Christopher C. Horner, Red Hot Lies: How Global Warming Alarmists Use Threats, Fraud, and Deception to Keep You Misinformed (New York: Simon and Schuster, 2008), 319; quote attributed to Brendan O’Neill, “Apocalypse My Arse,” Spiked Online, March 9, 2007, https://www.spiked-online.com/2007/03/09/apocalypse-my-arse/, accessed January 19, 2019.
[44] Paul Reiter, “Malaria in the Debate on Climate Change and Mosquito-Borne Disease,” Hearing Before the Subcommittee on Global Climate Change and Impacts of the Committee on Commerce, Science, and Transportation, United States Senate, April 25, 2006, https://www.commerce.senate.gov/pdf/reiter-042606.pdf.
[45] Ibid.
[46] Ibid.
[47] Zoë Corbyn, “Global Warming Wilts Malaria,” Nature, December 21, 2011, https://www.nature.com/news/global-warming-wilts-malaria-1.9695.
[48] James Tylor, “Climate Scientist Quits IPCC, Blasts Politicized ‘Preconceived Agendas,’” The Heartland Institute, April 1, 2005, https://www.heartland.org/news-opinion/news/climate-scientist-quits-ipcc-blasts-politicized-preconceived-agendas?source=policybot.
[49] Horner, Red Hot Lies, 108; David Deming, “Statement to the U.S. Senate Committee on Environment and Public Works,” Full Committee Hearing on Climate Change and the Media, December 6, 2006, https://www.youtube.com/watch?v=u1rj00BoItw.
[50] Horner, Red Hot Lies, 329.
[51] Jonathan Leake, “Wildlife Groups Axe Bellamy as Global Warming ‘Heretic,’” Times Online, May 15, 2005, https://web.archive.org/web/20080906161240/http://www.timesonline.co.uk/tol/news/uk/article522744.ece.
[52] Christopher C. Horner, Red Hot Lies, 110–111.
[53] Ibid.
[54] Patrick J. Michaels and Robert C. Balling Jr., Climate of Extremes: Global Warming Science They Don’t Want You to Know (Washington, D.C.: Cato Institute, 2009), X–XIII.
[55] Christopher C. Horner, Red Hot Lies, 73.
[56] “Climate Skeptics Reveal ‘Horror Stories’ of Scientific Suppression,” U.S. Senate Committee on Environment and Public Works Press Releases, March 6, 2008, https://www.epw.senate.gov/public/index.cfm/press-releases-all?ID=865dbe39-802a-23ad-4949-ee9098538277.
[57] Judith A. Curry, “Statement to the Subcommittee on Space, Science and Competitiveness of the United States Senate,” Hearing on “Data or Dogma? Promoting Open Inquiry in the Debate over the Magnitude of Human Impact on Climate Change,” December 8, 2015, https://curryja.files.wordpress.com/2015/12/curry-senate-testimony-2015.pdf.
[58] Ibid.
[59] Ibid.
[60] Scott Waldman, “Judith Curry Retires, Citing ‘Craziness’ of Climate Science,” E&E News, January 4, 2017, https://www.eenews.net/stories/1060047798.
[61] Rich Lowry, “A Shameful Climate Witch Hunt,” National Review Online, February 27, 2015, https://www.nationalreview.com/2015/02/shameful-climate-witch-hunt-rich-lowry/.
[62] Waldman, “Judith Curry Retires”
[63] “U. S. Senate Minority Report: More Than 650 International Scientists Dissent Over Man-Made Global Warming Claims. Scientists Continue to Debunk ‘Consensus’ in 2008,” U.S. Senate Environment and Public Works Committee Minority Staff Report (Inhofe), Dec 11, 2008, https://www.epw.senate.gov/public/_cache/files/8/3/83947f5d-d84a-4a84-ad5d-6e2d71db52d9/01AFD79733D77F24A71FEF9DAFCCB056.senateminorityreport2.pdf.
