Bevezetés
Az oktatás fontos szerepet játszik az egyén jólétének és önmegvalósításának elősegítésében, a társadalmi stabilitás megőrzésében és a nemzet jövőjének biztosításában. Az emberi történelem egyetlen nagy civilizációja sem vette félvállról az oktatást.
A nevelés célja az emberiség erkölcsi normáinak fenntartása és az istenektől kapott kultúrájának a megőrzése. Ez az az eszköz, amellyel átadásra kerülnek az ismeretek és a szakmai tudás, valamint ez biztosítja az emberek közötti szocializációt.
Hagyományosan a képzett emberek tisztelik a mennyet, hisznek az isteni világban, és igyekeznek követni a jóság erényét. Széleskörű ismeretekkel rendelkeznek a hagyományos kultúráról, és egy vagy akár több szakmában is jártasak. Elkötelezettek a hivatásuk iránt, barátságosan és jóindulatúan viselkednek. Ők szolgálnak a társadalom pilléreként, ők a nemzet legjobbjai és a civilizáció őrzői. Kivételes jellemük és viselkedésük révén isteni kegyelemben és áldásban részesülnek.
Az emberiség elpusztítása érdekében a kommunizmus kísértete meg akarja szakítani a kapcsolatot az emberek és Isten között. A hagyományos oktatás lerombolása ebben elengedhetetlen lépés. Ennek érdekében a kommunizmus különböző stratégiákat dolgozott ki az oktatás megtámadására és aláásására keleten és nyugaton egyaránt.
A mélyen gyökerező kulturális hagyományoknak otthont adó keleti országokban a megtévesztés önmagában nem volt elegendő a lakosság agymosásához. A kommunizmus ezért módszeresen lemészárolta a hagyományos elitet, hogy megakadályozza az általuk hordozott kultúra és örökség átadását a következő generációknak. Ezzel egy időben a lakosság többi részét is szüntelen propagandával bombázták.
A nyugati kultúra történelme és gyökerei viszont ehhez képest viszonylag egyszerűbbek, és termékeny talajt biztosítanak a kommunizmus számára, hogy a nyugati oktatás aláásásával és szabotálásával fokozatosan megfertőzze a társadalmat. Valójában a nyugati fiatalok romlottsága sokkal súlyosabb, mint a kínaiaké.
A 2016-os amerikai elnökválasztás során a konzervatív jelöltek mainstream média általi régóta tartó rágalmazása, valamint a szavazás előtt végzett félrevezető közvélemény-kutatási eredmények következtében sokakat megdöbbentett – különösen a politikusok és a fiatal diákok körében – a tényleges választási eredmény kihirdetése.
Donald Trump győzelme után abszurd jelenségek mutatkoztak meg az amerikai egyetemeken. Néhány diák olyan szorongást, kimerültséget vagy érzelmi traumát érzett a választás miatt, hogy az órák törlését és a vizsgák elhalasztását követelték. A diákokat érő stressz és a szorongásuk enyhítése érdekében néhány neves iskola különböző terápiás tevékenységeket szervezett. Ezek közé tartozott a gyurmával vagy építőkockákkal való játék, a képek színezése és a buborékos játékok. Néhányan még macskákat és kutyákat is biztosítottak a diákok számára, hogy megvigasztalják őket. Számos egyetem pszichológiai tanácsadást kínált a hallgatóknak, támogató csoportokat szervezett, és olyan szolgáltatásokat hozott létre, mint a „választások utáni rekreáció” vagy a „választások utáni segítség és támogatás”.” [1]
Az az abszurditás, hogy egy normális demokratikus folyamatot rosszabbnak tartanak, mint egy természeti katasztrófát vagy terrortámadást, az amerikai oktatási rendszer teljes kudarcát mutatja. A diákok, akiknek érettnek és racionálisnak kellene lenniük, intoleránssá és infantilissá váltak, amikor változásokkal és viszontagságokkal szembesültek.
Az amerikai oktatás teljes összeomlása az egyik legaggasztóbb fejlemény, amelyet az ország az elmúlt évtizedekben látott. Ez megmutatja a kommunizmus küldetésének sikerét a nyugati társadalomba való beszivárgásban és annak megrontásában.
Ez a fejezet az USA példáján keresztül mutatja be, hogy a kommunizmus hogyan szabotálja az oktatást a szabad társadalmakban. Az olvasók ugyanezt a logikát alkalmazhatják annak felmérésére, hogyan alkalmazzák ezeket a mechanizmusokat a saját országukban.
Az amerikai oktatásba való kommunista beszivárgás legalább öt területen nyilvánul meg:
- A kommunista ideológia közvetlen népszerűsítése a fiatalok körében. A kommunista ideológia fokozatosan átvette a hatalmat a nyugati tudományok felett, beszivárgott a fontos hagyományos tudományterületekre, és új tudományokat hozott létre, amelyek csak az ideológiai befolyásnak köszönhetően jöttek létre. Az irodalmat, a történelmet, a filozófiát, a társadalomtudományokat, az antropológiát, a jogot, a multimédiát és más területeket elárasztották a marxista elmélet különböző elemei. A „politikai korrektség” lett a szabad gondolkodás cenzúrázásának irányelve az egyetemeken.
- A fiatal generáció csak nagyon redukált formában ismeri meg a hagyományos kultúrát. A hagyományos kultúrát, az ortodox gondolkodást, a valódi történelmet és a klasszikus irodalmat sokféleképpen rágalmazzák és marginalizálják.
- A tanulmányi színvonal csökkentése az általános iskolától kezdődően. Mivel a tanítás színvonala fokozatosan csökkent, az új generáció tanulói kevésbé képzettek és matematikai készségeik alacsonyabbak. Kevesebb ismerettel rendelkeznek, és kritikus gondolkodásra való képességük korlátozott. Ezeknek a diákoknak nehéz logikusan és világosan kezelniük az élet és a társadalom kulcskérdéseit, és még nehezebb átlátniuk a kommunizmus téveszméin.
- A fiatal tanulók indoktrinálása hamis fogalmakkal. Ahogy ezek a gyerekek idősebbé válnak, a beléjük ivódott fogalmak olyan erősek lesznek, hogy szinte lehetetlen számukra önmaguktól felismerni és korrigálni ezeket.
- Ösztönözik a diákok egoizmusát, kapzsiságát és hedonizmusát. Ez magában foglalja a tekintély és a hagyományok elutasítását, az egójuk és jogosultságérzetük felfújását, az eltérő vélemények megértésére és tolerálására való képességük korlátozását, valamint a pszichológiai fejlődésük elhanyagolását.
A kommunizmus szinte mind az öt területen elérte céljait. Az amerikai egyetemeken a baloldali ideológia a vezető irányzat. A másként gondolkodó tudósokat vagy háttérbe szorították, vagy megtiltották nekik, hogy kifejtsék hagyományos nézeteiket.
Az egyetemeken eltöltött évek intenzív indoktrinációja arra készteti a diplomásokat, hogy a liberalizmust és a progresszivizmust részesítsék előnyben. Valószínűleg az ateizmust, az evolúció elméletet és a materializmust is könnyen elfogadják. Szűklátókörű „hópehely generációvá” (angolul: Generation Snowflake) válnak, akiknél hiányzik a józan ész, és hedonista életmódot folytatnak anélkül, hogy felelősséget vállalnának a tetteikért. Hiányos a tudásuk, szűklátókörű világnézettel rendelkeznek, nagyon keveset vagy semmit sem tudnak Amerika vagy a világ történelméről, és így a kommunista megtévesztés fő célpontjává váltak.
A világ szemében az Egyesült Államok még mindig vezető nemzet az oktatásban. Az Egyesült Államok több mint egy évszázada politikai, gazdasági és katonai szuperhatalom. Az oktatásra fordított források messze meghaladják a legtöbb más országét. A második világháború után az amerikai demokrácia és jólét a világ minden tájáról vonzotta a tehetséges embereket. STEM diplomás programjaik és műszaki iskoláik egyedülállóak.
De belülről válság van kibontakozóban. A külföldi hallgatók aránya a STEM-programokban messze meghaladja az amerikai hallgatókét, és a különbség évről évre nő. [2] Ez az Egyesült Államokban az általános, közép- és felsőfokú oktatás pusztulását tükrözi. A diákokat szándékosan lebutítják és tönkreteszik. A következmények a szemünk előtt vannak, és csak egyre fokozódnak.
Az 5. fejezetben bemutatott, az 1980-as évek elején disszidált KGB-ügynök, Jurij Bezmenov elmondta, hogy a kommunista ideológiai beszivárgás Amerikában a siker küszöbén áll:
„Még ha el is kezdenénk, ebben a percben, az amerikaiak új generációjának kinevelését, akkor is tizenöt-húsz évbe telik, mire az ideológiailag megváltoztatott valóságérzékelés visszaáll a normális kerékvágásba…..” [3]
Több mint három évtized telt el azóta, hogy Bezmenov interjút adott. Ebben az időszakban, amikor a Szovjetunió és más kelet-európai szocialista rezsimek megbuktak, a kommunizmus beszivárgása és felforgató tevékenysége Nyugaton tovább folytatódott. A nyugati kommunista elemek elsődleges célpontja az oktatás lett. Minden szinten átvették az intézmények irányítását, kiforgatott oktatási elméleteiket kiterjesztették a pedagógia és a gyermeknevelés világára is.
Hangsúlyozni kell, hogy a világon többé-kevésbé minden ember – különösen azok, akik az 1960-as évek után részesültek felsőoktatásban – ki volt téve a kommunista hatásoknak. A leginkább érintettek a humán- és társadalomtudományok. Csak néhány személy népszerűsítette szándékosan a kommunista ideológiát, az ezeken a területeken érintett emberek többsége a tudta nélkül esett át agymosáson. A továbbiakban megmutatjuk, hogy mi a kommunizmus célja, hogy az olvasó felismerhesse azt és elhatárolódhasson tőle.
1. A kommunizmus kísértete a nyugati egyetemeken
Erőteljes baloldali tendencia az egyetemi karokon
Az amerikai egyetemek alkalmazottainak jelentős része politikailag baloldali beállítottságú. Ez az egyik fő oka annak, hogy a diákok a szocialista vagy kommunista ideológiához csatlakoznak, vagy olyan radikális ideológiák hatása alá kerülnek, mint a feminizmus és a környezetvédelem (erről később lesz szó ebben a könyvben).
Egy 2007-es, a „The Social and Political Views of American Professors” című tanulmány szerint a megkérdezett 1417 főállású oktató 44,1 százaléka liberálisnak, 46,1 százaléka mérsékeltnek és mindössze 9,2 százaléka tartotta magát konzervatívnak. A közösségi főiskolákon a konzervatívok aránya valamivel magasabb (19 százalék), a liberálisoké pedig valamivel alacsonyabb (37,1 százalék) volt. Az egyetemeken az oktatók 61 százaléka volt liberális, míg a konzervatívok mindössze 3,9 százalékot tettek ki. A tanulmány azt is megállapította, hogy a nyugdíjkorhatárhoz közeledő oktatók inkább baloldali liberális beállítottságúak, mint az új oktatók. Az 50-64 éves korosztályban 17,2 százalék vallotta magát baloldali aktivistának. A tanulmány azt is megállapította, hogy az egyetemi oktatók többsége támogatja a homoszexualitást és az „abortuszjogokat”. [4]
A 2007 után készült tanulmányok is megerősítik a baloldali tendenciát a négyéves képzést adó amerikai egyetemek professzorainak körében. Az Econ Journal Watch című folyóiratban közzétett 2016-os tanulmány negyven vezető amerikai egyetem történelem- és társadalomtudományi tanszékén dolgozó professzorainak választói névjegyzékben lévő regisztrációs státuszát vizsgálta. A megkérdezett 7243 professzor közül 3623 demokrata és 314 republikánus volt, ami 11,5:1 arányt jelent. Az öt vizsgált tanszék közül a történelem tanszék volt a legkevésbé kiegyensúlyozott, 35:1 arányban. Ez ellentétben áll egy 1968-as hasonló felméréssel. A történelemtanárok körében akkoriban a demokraták és a republikánusok aránya 2,7:1 volt [5].
Egy másik, 2016-ban végzett egyetemi felmérés kimutatta, hogy az oktatók politikai beállítottsága tartósan kiegyensúlyozatlan, különösen New Englandben. A 2014-es adatok alapján a felmérés szerint a liberális és konzervatív professzorok aránya országszerte 6:1 volt a főiskolákon és az egyetemeken. New Englandben ez az arány 28:1. [6] A Pew Research Center 2016-os tanulmánya szerint a felsőoktatásban végzettek 31 százaléka liberális nézeteket vall, 23 százalékuk valamennyire liberális, és mindössze 10 százalékuk vall konzervatív nézeteket, 17 százalékuk pedig valamennyire konzervatívnak tartja magát. A tanulmány azt is megállapította, hogy 1994 óta a mesterdiplomával rendelkezők körében jelentősen megerősödtek a liberális nézetek. [7]
Az American Enterprise Institute egyik 2016-os szemináriumának résztvevői körében végzett felmérés szerint az Egyesült Államokban a társadalomtudósok mintegy 18 százaléka tartja magát marxistának. Mindössze 5 százalékuk tartotta magát konzervatívnak. [8] Mivel a legtöbb felmérés a válaszadók önértékelésén alapul, a tényleges egyenlőtlenség még nagyobb lehet.
Ted Cruz republikánus amerikai szenátor egyszer azt mondta a jogi karról azon a tekintélyes egyetemen ahova járt, hogy: „Több önjelölt kommunista volt a tanszéken, mint republikánus.” Hozzátette: „Ha megkérdezték volna őket, hogy szerintük ennek a nemzetnek szocialista nemzetté kell-e válnia, a professzorok 80%-a igennel szavazott volna, és 10%-a ezt még mindig túl konzervatívnak gondolta volna.” [9]
A kommunizmus abban a pillanatban elkezdett beszivárogni az amerikai oktatási intézményekbe, amikor az Egyesült Államokban gyökeret vert. A huszadik század eleje óta sok amerikai értelmiségi elfogadta a kommunista eszméket vagy annak a fábiánus szocialista változatát. [10]
Az 1960-as évek ellenkultúra-mozgalma nagyszámú fiatal, hagyományellenes diákot termelt ki. Alkotó korukban nagy hatással volt rájuk a kulturális marxizmus és a frankfurti iskola elmélete. 1973-ban, miután Nixon elnök kivonta az amerikai csapatokat Vietnamból, a háborúellenes mozgalomhoz kapcsolódó diákcsoportok kezdtek a feledés homályába merülni, mivel a tiltakozás fő oka megszűnt. Azonban az a radikalizmus, amelyet ezek a nagy diákmozgalmak szültek, nem tűnt el.
A radikális diákok gyakran társadalmi és kulturális területeken diplomáztak – újságírás, irodalom, filozófia, szociológia, oktatás, kulturális tanulmányok és hasonlók. A diploma megszerzése után a társadalom és a kultúra legbefolyásosabb intézményeiben kezdték meg pályafutásukat, mint például egyetemeken, a hírmédiában, kormányzati és civil szervezeteknél. Akkoriban elsősorban az olasz Antonio Gramsci „hosszú menetelés az intézményeken keresztül” elmélete vezérelte őket. Ez a „hosszú menetelés” a nyugati civilizáció főbb hagyományainak megváltoztatására irányult.
A frankfurti iskolához tartozó Herbert Marcuse filozófust a lázadó nyugati diákok „szellemi keresztapjuknak” tekintették. Ő 1974-ben azt állította, hogy az új baloldal nem halt meg, „és újra fel fog támadni az egyetemeken”. [11] Valójában az Új Baloldal nem csak túlélt: hosszú menetelése az intézményeken keresztül rendkívül sikeres volt. Egy radikális professzor azt írta:
„A vietnami háború után sokan közülünk nemcsak az íróasztalhoz tértek vissza, hanem tudományos állásokat is vállaltak. A háború végével láthatatlanná váltunk, és egy ideig úgy tűnt – az óvatlanok számára -, hogy eltűntünk. Most már hivatalban vagyunk, és komolyan megkezdődött az egyetemek átalakításának munkája.” [12]
A „szerződéses radikálisok” (eredetileg: Tenured Radicals) kifejezést Roger Kimball alkotta meg 1989-ben megjelent, azonos című könyvében. A kifejezés azokra a radikális diákokra utalt, akik az 1960-as években a háborúellenes, polgárjogi vagy feminista mozgalomban tevékenykedtek, később egyetemeken tanítottak, és az 1980-as években élethossziglani megbízatást kaptak. Innen továbbadták politikai értékrendjüket a diákoknak, és létrehozták a radikálisok új generációját. Az új radikálisok közül néhányan professzorok és dékánok lettek. Tudományos munkájuk célja nem az igazság feltárása, hanem a tudomány eszközként való felhasználása a nyugati civilizáció és hagyományok aláásására. Céljuk a többségi társadalom és politikai rendszer felforgatása azáltal, hogy még több forradalmárt termelnek.
Ha a professzorok kinevezést kapnak, részt vehetnek különböző bizottságokban. Nagy beleszólásuk van az új oktatók toborzásába, a tudományos normák meghatározásába, a szakdolgozati témák kiválasztásába és a kutatás irányának meghatározásába. A professzoroknak és a dékánoknak bőséges lehetőségük van arra, hogy kizárják azokat a jelölteket, akik nem felelnek meg az ideológiájuknak. Emiatt egyre inkább marginalizálódnak azok a konzervatív emberek, akik a hagyományos koncepciók szerint tanítanak és kutatnak. Amikor az idősebb generáció professzorai nyugdíjba mennek, általában baloldali akadémikusok lépnek a helyükre, akik kommunista eszméken nőttek fel.
Gramsci, aki megalkotta a „hosszú menetelés az intézményeken keresztül” kifejezést, az értelmiséget két táborra osztotta: a hagyományos értelmiségiekre és az organikus értelmiségiekre. Az előbbiek alkotják a hagyományos kultúra és társadalmi rend fenntartásának gerincét. A feltörekvő rétegekhez tartozó organikus értelmiségiek viszont kreatív szerepet töltenek be az osztályaik vagy csoportjaik hegemóniájáért folytatott küzdelemben. [13] A „proletariátus” az organikus értelmiséget használja fel a kulturális és végső soron a politikai uralom megszerzéséhez vezető úton.
Sok „művelt radikális” „organikus értelmiségiként” definiálja magát, akik ellenzik a jelenlegi rendszert. Gramscihoz hasonlóan ők is a marxista axiómát követik: „A filozófusok csak különböző módokon értelmezték a világot, a cél azonban az, hogy megváltoztassuk”. [14]
Ezért a baloldaliak számára az oktatás nem a tudás és az emberi civilizáció lényegének átadásáról szól, hanem a tanulók felkészítéséről a radikális politikára, a társadalmi aktivizmusra és a „társadalmi igazságosságra”. A diploma megszerzése és a társadalomba való belépés után a hagyományos kultúra elleni lázadással és a destruktív forradalom követelésével fejezik ki elégedetlenségüket a jelenlegi rendszerrel szemben.
A hagyományos tudományágak átformálása a kommunista ideológia szellemében
A marxizmus-leninizmus a kommunista országokban minden tantárgy irányadó ideológiája, míg Nyugaton tulajdonképpen az akadémiai szabadság áll a középpontban. A felsőoktatásban az alapvető erkölcsi normákon és a tudományos normákon kívül nem szabadna előnyben részesíteni bizonyos szellemi irányzatokat. Az 1930-as évek óta azonban a szocializmus, a kommunizmus, a marxizmus és a frankfurti iskola bejutott az amerikai egyetemekre, és jelentősen megváltoztatta a humán- és társadalomtudományokat.
- A forradalmi párbeszéd uralja a bölcsészettudományokat Amerikában
Alan Charles Kors történészt a Pennsylvaniai Egyetemről a „The Victims’ Revolution: The Rise of Identity Studies and the Closing of the Liberal Mind” (kb. Az áldozatok forradalma: Az identitástanulmányok felemelkedése és a liberális elmék bezáródása) című könyvében Bruce Bawer megkérdezte, hogy szerinte melyik három ember volt a legnagyobb hatással a bölcsészettudományokra az Egyesült Államokban. Kors, szinte habozás nélkül, három könyvet nevezett meg: Antonio Gramsci Börtönfüzeteit, Paulo Freire Az elnyomottak pedagógiáját és Frantz Fanon A Föld kárhozottjai [szerk: magyarul A föld rabjai címmel jelent meg] című művét.” [15]
Antonio Gramsci, az olasz marxista nem szorul további magyarázatra, mivel munkásságát az előző fejezetekben már ismertettük. Paulo Freire brazil oktatáselméleti szakember Lenin, Mao, Castro és Che Guevara tisztelője volt. Az elnyomottak pedagógiája című, 1968-ban megjelent, majd két évvel később angolul újra kiadott műve kötelező olvasmány lett az amerikai egyetemeken.
Bruce Bawer idézte Sol Stern pedagógust, aki szerint az „elnyomottak pedagógiája” nem konkrét oktatási feladatokkal foglalkozik, hanem „utópisztikus politikai útmutató, amely a kapitalista uralom megdöntésére és az osztály nélküli társadalmak megteremtésére szólít fel.”[16] Freire munkássága annak a narratívának az újra elbeszélése, hogy a világon csak kétféle ember létezik: elnyomó és elnyomott. Az elnyomottaknak ezért el kell utasítaniuk az oktatást, fel kell ismerniük a nyomorúságos körülményeiket, és lázadásra kell őket ösztönözni.
Frantz Fanon a karibi Martinique-on született, és csatlakozott a francia gyarmati uralom elleni algériai háborúhoz. A Föld kárhozottjai című műve 1961-ben jelent meg a francia egzisztencialista és kommunista Jean-Paul Sartre előszavával. Sartre így foglalta össze az elméletét: A nyugati gyarmatosítók a gonosz megtestesítői, míg a nem nyugatiak természetesen nemesek, mert gyarmatosítják és kizsákmányolják őket.
Fanon felszólította a gyarmatokon élő embereket, hogy lázadjanak fel a gyarmati uralkodó osztály ellen, és használják az erőszakot központi megközelítésként. Azt állította, hogy az erőszak az egyén szintjén egy megtisztító erő.
„Megszabadítja a bennszülötteket a kisebbrendűségi komplexusuktól, a kétségbeesésüktől és a tétlenségüktől; rettenthetetlenné teszi őket, és visszaadja az önbecsülésüket.” [17]
Sartre átvette Fanon gondolatait, és az előszóban ezt írta: „Mert a lázadás első szakaszában ölni kell: egy európait lelőni annyi, mint két legyet ütni egy csapásra, egyszerre elpusztítani az elnyomót és elnyomni azt az embert, aki elnyom: Ami marad az egy halott és egy szabad ember; a túlélő most először érez nemzeti talajt a lába alatt.” [18]
Gramsci, Freire és Fanon eszméi alattomos ábrázolások, amelyek arra késztetik az embereket, hogy a történelmet és a társadalmat az osztályharc szemszögéből nézzék. Amint az osztálygyűlölet szikrája behatol a szívükbe, a neheztelő diákok megtanulnak szembe szállni a társadalom normális struktúrájával és működésével. A lázadás és a forradalom révén azután bekövetkezik a társadalom pusztulása.
Az kutatások tárgya, hogy melyik teoretikus vagy gondolkodási iskola volt a legnagyobb hatással az amerikai főiskolák bölcsészet- és társadalomtudományaira. Az azonban világos, hogy a marxizmus, a frankfurti iskola, a freudi elmélet és a posztmodernizmus (amely együttműködött a kommunizmussal a kultúra és az erkölcs lerombolásán) uralja a területet.
- A kommunizmus elmélete áthatja az akadémiai és irodalmi világot
Az 1960-as évek óta az irodalomtudomány az Egyesült Államokban alapvető paradigmaváltáson ment keresztül a különböző részterületein, például az angol, a francia és az összehasonlító irodalomtudományban. Az irodalomkritikusok hagyományosan nagyra becsülték a klasszikus művek erkölcsi és esztétikai értékeit. Az irodalmat fontos forrásnak tekintették az olvasók látókörének bővítése, az erkölcsi jellemük fejlesztése és a szellemi ízlésük ápolása szempontjából. Az akadémiai irodalomelmélet alapvetően magának az irodalomnak van alárendelve, és annak megértését és értelmezését szolgálja.
A hatvanas évek ellenkultúra-mozgalmának csúcspontján a filozófia, a pszichológia és a kultúra népszerű irányzatai különböző új irodalmi elméletekbe szivárogtak be. Az elmélet és az irodalom közötti kapcsolat megfordult, mivel a tényleges művek a modern értelmezések értékeléséhez felhasznált anyaggá redukálódtak. [19]
Mi a lényege ezeknek az elméleteknek? A társadalom és a kultúra torz ábrázolásával összehangoltan forgatják fel az olyan hagyományos akadémiai tudományágakat, mint a filozófia, a pszichológia, a szociológia és a pszichoanalízis. Ahogy Jonathan Culler irodalomteoretikus fogalmazott: „Az elmélet gyakran a józan ész fogalmainak harcias kritikája, és ráadásul kísérlet arra, hogy megmutassa, hogy amit természetesnek veszünk, az valójában egy történelmi konstrukció, egy sajátos elmélet, amely annyira természetesnek tűnik számunkra, hogy nem is tekintjük elméletnek”. [20]
Más szóval, a modern akadémiai elméletek elbagatellizálják, lerombolják és megfordítják a helyes és helytelen, a jó és a rossz, a szépség és a csúfság elképzeléseit, amelyek a hagyományos családból, vallási hitből, etikából fakadnak, és egy baljós, pozitív értékektől mentes rendszerrel helyettesítik.
Ha ezeket az úgynevezett elméleteket megfosztjuk a komplex akadémiai csomagolásuktól, akkor csak a klasszikus marxizmus és neomarxizmus, a frankfurti iskola, a pszichoanalízis, a dekonstruktivizmus, a posztstrukturalizmus és a posztmodernizmus összevisszasága marad. Ezek együtt egy olyan síkot képeznek, amelynek célja az emberi civilizáció alapjainak lerombolása. Ugyanakkor a kommunizmus számára álcaként szolgálnak, hogy az becsempészhesse magát a nyugati egyetemekre. Az 1960-as évek óta a kommunizmus gyors áttörést ért el olyan területeken, mint az irodalom, a történelem és a filozófia, és megszilárdította a dominanciáját a humán- és társadalomtudományok területén.
A domináns „elmélet”, amint fentebb említettük, többé-kevésbé ugyanazt jelenti, mint a „kritikai elmélet”. Ennek permutációi közé tartoznak a jog, a faj, a nem, a társadalom, a tudomány, az orvostudomány és más hasonló területek új kritikai tanulmányai. Mindenütt előforduló jelenlétük bizonyítja a kommunizmus sikerét és elterjedtségét a tudományos életben és az oktatásban, megrontva téves gondolkodásmóddal a fiatalokat, és előkészítve az utat az emberiség végső pusztulása felé.
- Az irodalomkutatás átpolitizálása
Egy marxista irodalomkritikus szemszögéből nézve egy irodalmi szöveg jelentősége nem a belső értékében rejlik, hanem abban, hogy mennyire tükrözi azt, hogy milyenek az uralkodó osztály elképzelései például a nemek vagy a faji hovatartozás tekintetében. Ebből a szempontból a klasszikusoknak egyáltalán nincsenek igazi értékei. Egy neves amerikai marxista irodalomteoretikus nem titkoltan kijelentette, hogy a „politikai perspektíva” alkotja „minden olvasás és minden értelmezés abszolút horizontját”. [21] Minden irodalmi művet politikai allegóriaként kell kezelni. Csak akkor lehet mélyrehatónak vagy minősítettnek tekinteni a saját megértést, ha felismerjük bennük az osztály, a faji, a nemi vagy a szexuális elnyomás mélyebb jelentéseit.
A kommunista országokból származó emberek jól ismerik ezt a fajta dogmatikus irodalomkritikát. Mao Ce-tung kínai pártvezér a következőképpen értékelte „A Vörös szoba álma” című könyvet, a négy nagy kínai klasszikus egyikét: „Négy család, ádáz osztályharc és néhány tucat emberélet.”
A kommunista országokban az irodalmi diskurzus nem mindig korlátozódik az irodalom elefántcsonttornyában zajló civilizált és kifinomult vitákra. Ez néha véres küzdelem kiváltó okává válhat.
Válaszul Mao Ce-tung felhívására, hogy az emberek ismerjék meg Hai Rui, a Ming-dinasztia őszinte és becsületes tisztviselőjét, Wu Han történész megírta a „Hai Rui-t elbocsátják hivatalából” című színpadi drámát. 1965. november 10-én a Shanghai Wenhui News kritikát közölt a darabról. Ezt az irodalmi áttekintést Yao Wenyuan írta, a társszerzői pedig Mao negyedik felesége, Jiang Qing és Zhang Chunqiao radikális teoretikus voltak. Azt állították, hogy a hivatalából elbocsátott Hai Rui Peng Dehuai-ra, a Népi Felszabadító Hadsereg tábornokára utal. Ez utóbbi ellenállt a „Három vörös zászlónak”, és elbocsátották. A „Három vörös zászló” a szocializmus építéséhez jelölte ki az irányt, amely a nagy ugráshoz, a népi kommunákhoz, és a nagy kínai éhínséghez vezetett. A „Hai Rui-t elbocsátják hivatalából” című darab kritikája lett a biztosíték, a kulturális forradalom évtizedes brutalitásának elindításához.
A kínai kommunisták durva megközelítése, hogy minden irodalmi művet az osztályharc keretein belül értelmezzenek, eltér attól a sokkal finomabb irodalomkritikától, amely évtizedek óta megtalálható a nyugati egyetemeken.
A nyugati neomarxista irodalomkritika olyan, mint egy vírus, amely végtelen mutációk révén egyre erősebbé és halálosabbá válik. Más elméleteket is fegyverré alakítanak. Az emberi kultúra nagy műveit – a görög és római klasszikusoktól kezdve Dantén át Shakespeare-ig és a viktoriánus regényekig – az irodalomkritika szétszedi és újra összerakja. Ez az irodalomkritika irodalmi zsargont használ, hogy az intellektuális és szakmai hozzáértés látszatát keltse A főbb érvek jellemzően annak a gyanújához vezetnek, hogy a klasszikus művek előítéleteket fejeznek ki a jogfosztott osztályokkal, a nőkkel vagy az etnikai kisebbségekkel szemben.
A modern kritikák ezeket az alkotásokat az uralkodó osztály felépítményéhez tartozónak minősítik, és úgy írják le, hogy a tömegeket elaltatják nyomasztó körülményeikkel, és megakadályozzák őket a forradalmi osztálytudat elérésében. Ahogy Roger Scruton angol tudós mondta: „Az új irodalomelmélet módszerei valójában a felforgatás fegyverei: kísérletet tesznek arra, hogy belülről rombolják le a humánus nevelést, és hogy megszakítsák az együttérzés láncát, amely kultúránkhoz köt bennünket”. [22]
- Az ideológia marxista elmélete
Az „ideológia” a marxista hatású humán tudományok egyik központi fogalma. Marx az erkölcsöt, a vallást és a metafizikát együttesen ideológiának tekintette. Úgy vélte, hogy egy osztályalapú társadalomban a domináns ideológia az uralkodó osztály ideológiája, és hogy annak értékei nem a valóságot tükrözik, hanem annak ellenkezőjét. [23]
A 20. századi neomarxizmus a kultúra lerombolását a forradalom szükséges szakaszává tette, és irodalmában széles körben hivatkozott az ideológiára. A magyar marxista Lukács György az ideológiát úgy határozta meg, mint a „hamis tudat”, szemben a valódi „osztálytudattal”. A francia marxista Louis Althusser javasolta az „ideológiai államapparátus” koncepcióját, amely magában foglalja a vallást, az oktatást, a családot, a jogot, a politikát, a szakszervezeteket, a kommunikációt, a kultúrát és így tovább, amelyek mind egy brutális államapparátussal működnének együtt.
Az ideológia marxista fogalmában ravasz szofisztikát találunk. Minden társadalomnak vagy rendszernek vannak hiányosságai, amelyekkel foglalkozni kell, és amelyeket ki kell javítani. Althusser és más marxisták azonban nem foglalkoznak konkrét problémákkal. Ehelyett a rendszert teljes egészében elutasítják. Érvelésük szerint ez egy olyan struktúra, amelyet az uralkodó osztály hozott létre és tart fenn, hogy megvédje a saját érdekeit.
A kút megmérgezése fontos aspektusa a marxista ideológia ragaszkodásának; Althusser bonyolult ideológiakritikájában ez nyilvánvaló. Az ideológiai megközelítés ahelyett, hogy az érvelés tényszerűségét vizsgálná, arra épül, hogy az ellenfeleket azzal vádolja, hogy hátsó szándékkal, vagy rossz a háttérrel rendelkeznek. Ahogyan senki sem akar inni egy mérgezett kútból, úgy, ha valakit pletykákkal vagy a karaktergyilkosság egyéb formáival támadnak, a véleményét elfogadhatatlanná teszik a nyilvánosság számára – bármilyen ésszerű vagy logikus is legyen az.
Althusser „ideológiai államapparátus”-koncepciója a kommunizmus rendkívüli megvetését tükrözi az emberi társadalommal szemben – a teljes elutasításon és megsemmisítésen kívül semmi sem elfogadható. Ez a kommunizmus azon törekvésének megnyilvánulása, hogy felszámolja az emberi kultúrát.
Az ideológia marxista koncepciója elvont, általánosító és hamis kijelentéseken alapul, amelyek gyakran nyilvánvalóan tévesek, és amelyek célja a hagyományos erkölcsi értékek felszámolása. A látszólagos erkölcsi felháborodás mögé bújva a marxisták elrejtik valódi szándékaikat. Így sikerült megtéveszteniük és befolyásolniuk sok embert.
- A posztmodern marxizmus
Az 1960-as években francia filozófusok egy csoportja megalkotta azt, ami hamarosan a marxizmus és a kommunizmus legerősebb ideológiai fegyverévé vált az amerikai tudományos közösségben. Közéjük tartozik Michel Foucault és Jacques Derrida. A legfrissebb adatok érzékeltetik mai befolyásukat: 2007-ben Foucault volt a legtöbbet idézett szerző a bölcsészettudományok területén, 2521 idézettel. Derrida a harmadik helyen végzett, és 1874 alkalommal hivatkoztak rá. [24] Mély összefüggések vannak a posztmodern és a marxizmus között, ezért alkalmasnak találjuk tág értelemben posztmodern marxizmusként emlegetni. [25]
Az a tény, hogy a nyelv különböző jelentésrétegekből épül fel, amelyek kétértelműséget tesznek lehetővé, és hogy egy szövegnek különböző értelmezései lehetnek, már az ókori görögök és a császárság előtti Kína kora óta mindenki által ismert.
Azonban Derrida dekonstrukciós elmélete, az ateizmust és a relativizmust ötvöző kidolgozott megtévesztés, amely a nyelv kétértelműségének eltúlzásával működik, még akkor is, ha a jelentés világos és jól meghatározott.
A hagyományos ateizmussal szemben Jacques Derrida a filozófusok nyelvén fejezte ki magát. Ennek eredményeképpen a nézetei nemcsak Isten eszméjére nézve rombolóak, hanem a hagyományos hiedelmekkel összefüggő racionalitás, tekintély és jelentés fogalmakra nézve is. A Derridát követő teoretikusok újraértelmezik, szétszedik és feloldják ezeket a fogalmakat. Miután sok embert megtévesztett az intellektuális nagyság látszatát keltve, a dekonstrukciós elmélet elterjedt a humán tudományokban, és a kommunizmus egyik leghatásosabb eszközévé vált a hit, a hagyomány és a kultúra elpusztítására.
Michel Foucault egykor a Francia Kommunista Párt tagja volt. Elméletének lényege az a gondolat, hogy nincs igazság, csak hatalom. Mivel a hatalom bitorolja az igazság értelmezésének jogát, minden, ami az igazságról tanúskodik, képmutató és megbízhatatlan. Foucault Surveiller Felügyelet és büntetés (Surveiller et punir) című könyvében a következő kérdést tette fel: „Mi a meglepő abban, hogy a börtöneink erősen hasonlítanak a gyárainkra, az iskoláinkra, a laktanyáinkra és a kórházainkra, ha ezek mind börtönöknek tűnnek?”. [26] Azzal, hogy a társadalom nélkülözhetetlen intézményeit a börtönökkel teszi egyenlővé, és felszólítja az embereket, hogy döntsék meg ezeket a „börtönöket”, Foucault feltárja elméletének antiszociális jellegét.
Mivel a tudósok mindent relativizálnak, elítélik az emberek hagyományát és erkölcsét. Módszereik a dekonstrukcióból, Foucault elméletéből és más „kritikai” elméletekből állnak. Olyan axiómákból táplálkoznak, mint „minden értelmezés félreértelmezés”, „nincs igazság, csak értelmezések” vagy „nincsenek tények, csak értelmezések”. Relativizálták az igazság, a kedvesség, a szépség, az igazságosság stb. alapvető fogalmainak ismeretét és megértését, majd szemétként eldobták őket. A bölcsészettudományi tanulmányokat kezdő fiatal diákok nem merik megkérdőjelezni oktatóik tekintélyét. Még nehezebb tiszta fejűnek maradni az ezt követő ideológiai bombázás alatt. Ha egyszer beléjük ivódott a posztmodern marxista elmélet tanulmányozása, nehéz rávenni őket, hogy másképp gondolkodjanak. Ez egy fontos eszköz, amely lehetővé tette a kommunista ideológia térnyerését a humán- és társadalomtudományokban.
Új tudományterületek létrehozása a kommunizmus terjesztése érdekében
Egy egészséges társadalomban a női identitásra összpontosító vagy a különböző fajok helyzetéről szóló akadémiai tanulmányok a tudományos közösség gazdagságát és sokszínűségét tükrözik. Az 1960-as évek ellenkultúra mozgalmát követően azonban egyes radikálisok ezeket az új diszciplínákat használták fel a baloldali elképzeléseik egyetemeken és kutatóintézetekben való terjesztésére. Például egyes értelmiségiek úgy vélik, hogy az afro-amerikai tanulmányokkal foglalkozó tanszékek létrehozása nem annyira ezeknek az akadémiai tanszékek iránti tényleges és belső igénynek, mint inkább politikai zsarolásnak az eredménye. [27]
1968-ban egy diáksztrájk miatt be kellett zárni a San Francisco Állami Egyetemet. A Fekete Diákok Szövetségének nyomására az egyetem létrehozta az az Afrikai Tanulmányok Tanszékét, az első afroamerikai tanszéket az Egyesült Államokban. A tanszék elsődleges feladata az afroamerikai hallgatók támogatása volt, és így egy egyedülálló afroamerikai szakterület jött létre. A sötét bőrű tudósok eredményeire összpontosított, és módosította a tananyagokat, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítson az afroamerikaiaknak. Ilyen változások történtek olyan tantárgyakban is, mint a matematika, az irodalom, a történelem, a filozófia és mások.
1968 októberében a Fekete Diákok Szövetségének húsz tagja elfoglalta a kaliforniai Santa Barbara Egyetem számítógépes központját. Ez a kampusz bezárásához vezetett. Egy évvel később az iskola megalapította az afroamerikai tanulmányok osztályát és az afroamerikai kutatóközpontot.
1969 áprilisában több mint száz fekete diák elfoglalta a Cornell Egyetem adminisztrációs épületét. Sörétes puskákkal voltak felfegyverkezve, és rengeteg lőszerük volt. Céljuk az volt, hogy az egyetemet rákényszerítsék egy afroamerikai kultúrával foglalkozó tanszék létrehozására. Azt is követelték, hogy minden pozíciót kizárólag feketék töltsenek be. Amikor az egyik előadó meg akarta állítani őket, az egyik diákvezető azzal fenyegetőzött, hogy „a Cornell Egyetem életéből már csak három óra van hátra”. A Cornell Egyetem engedett a fekete diákok nyomásának, és létrehozta az Egyesült Államok harmadik afroamerikai kulturájának tanszékét. [28]
Shelby Steele, aki később a Stanford Egyetem Hoover Institution nevű agytrösztjének vezető tudósa lett, egykor az afroamerikai kulturális tanszékek létrehozásának szószólója volt. Azt mondta, hogy az egyetemi adminisztrátorok olyan erős „fehér bűntudattal” rendelkeznek, hogy a fekete diákszervezetek képviselőinek minden kérését teljesítik. [29] Ugyanakkor az amerikai egyetemeken bevezették a női tanulmányok, a latin-amerikai tanulmányok, a meleg tanulmányok és más identitáspolitikai vonatkozású tanszékeket, amelyek ma már mindenütt jelen vannak.
A női tanulmányok alapfeltevése, hogy a nemek közötti különbségek nem biológiai különbségekből fakadnak, hanem társadalmi konstrukciók. A nők a férfiak és a patriarchátus általi állítólagos, régóta tartó elnyomása miatt a nőtudományok küldetése a nők társadalmi tudatosságának előmozdítása, és a feminista nézet szerinti általános társadalmi változás és forradalom elindítása.
A kaliforniai Santa Cruz Egyetem egyik feminista professzora híres kommunista családban nőtt fel. Büszkén hivatkozott arra, hogy kommunista és leszbikus aktivista. Az 1980-as évek óta tanítja a feminizmust, és a szexuális orientációját életformának tekintette, célja pedig a politikai tudatosság növelése volt. Azért lett professzor, mert egy kommunista barátja azt mondta neki, hogy ez a küldetése. [30] Nyilvánosság előtt tett nyilatkozatában azt mondta: „A tanítás a politikai aktivizmus egyik formájává vált számomra”. Ő alapította meg a kaliforniai Santa Cruz Egyetem Feminizmus Tanszékét. Egyik tankönyvében azt írta, hogy a női homoszexualitás a „feminizmus legmagasabb formája”. [31]
A Missouri Egyetem úgy alakította ki a kurzusait, hogy a feminizmus, az irodalom, a nemek közötti egyenlőség és a béke témáit csak a baloldal nézőpontjából tanítsa. A „Törvényen kívüli nemek” című kurzus például a nemeket „egy adott kultúra által létrehozott mesterséges kategóriáknak” tekinti. Ez az ideológia nem úgy tekint a nemre, mint valami természetes módon keletkező dologra. Ehelyett a diákok csak a dolgok marxista szemléletét tanulták – a nők nemük miatti állítólagos elnyomásának és a különböző identitások állítólagos megkülönböztetésének ábrázolását. [32]
Amint azt az 5. fejezetben már tárgyaltuk, a második világháború utáni nyugati háborúellenes mozgalomra nagy hatással volt a kommunista beszivárgás. Az elmúlt évtizedekben ez egy új tudományterületet hozott létre az amerikai egyetemeken, a Peace Studies-t (béke tanulmányokat). David Horowitz és Jacob Laksin tudósok több mint 250 olyan szervezetet vizsgáltak, amelyek kapcsolatban álltak ezzel az új tudományos területtel. Arra a következtetésre jutottak, hogy ezek a szervezetek nem tudományos, hanem politikai jellegűek, és céljuk az volt, hogy diákokat toborozzanak a baloldali háborúellenes mozgalom számára. [33]
Horowitz és Laksin a Peace and Conflict Studies (Béke és konfliktustanulmányok) című népszerű tankönyvre hivatkozva mutatta be a téma mögött meghúzódó ideológiai szándékot. A tankönyv a marxizmus számos érvét felhasználja az olyan problémák magyarázatára, mint a szegénység és az éhezés. A szerző elítéli a földbirtokosokat és az agrárvállalkozásokat, azt állítva, hogy a kapzsiságuk emberek százmillióinak éhezéséhez vezet. Bár a lényeg látszólag az erőszak elleni küzdelemről szól, van az erőszaknak egy olyan formája, amelyet a szerző nem ellenez, sőt pozitívan emel ki – a proletárforradalom során alkalmazott erőszak.
A Peace and Conflict Studies című könyv egyik részlete szerint: „Bár Kuba messze van attól, hogy földi paradicsom legyen, és bizonyos egyéni jogokat és polgári szabadságjogokat gyakran figyelmen kívül hagynak, Kuba megmutatja, hogy az erőszakos forradalmak néha sok ember életkörülményeinek általános javulásához vezethetnek”. A könyv nem tesz említést Fidel Castro diktatúrájáról vagy a forradalom katasztrofális hatásairól.
A 9/11 után íródott Peace and Conflict Studies a terrorizmust is érintette. Meglepő módon úgy tűnik, a szerzők annyira szimpatizálnak a terroristákkal, hogy a „terrorista” szót már önmagában véve is idézőjelbe tették. A szerzők így védik álláspontjukat: „A „terrorista” szó idézőjelbe helyezése megrázó lehet egyes olvasók számára, akik a megjelölést magától értetődőnek tartják. Ezt azonban nem azért tesszük, hogy lekicsinyeljük az ilyen cselekmények borzalmait, hanem azért, hogy hangsúlyozzuk a pozitív, jogos felháborodás értékét annak felismerése révén, hogy az egyik ember számára a „terrorista” a másik számára gyakran „szabadságharcost” jelent.” [34]
A tudományos világnak objektívnek kell lennie, és nem tartalmazhat politikai programokat. Ezek az új tudományterületek viszont ideológiai álláspontot képviselnek: A női tanulmányok professzorainak a feminizmus mellett kell elkötelezniük magukat, míg az afroamerikai kultúra professzorainak meg kell győződniük arról, hogy az afroamerikaiak politikai, gazdasági és kulturális nehézségei a fehérek általi megkülönböztetés következményei. Ezeknek az akadémiai tantárgyaknak a létjogosultsága nem az igazság kimondásán, hanem egy ideológiai narratíva terjesztésén alapul.
Ezek az új tanulmányi területek az Egyesült Államokban zajló kulturális forradalom melléktermékei. Miután az egyetemeken meghonosodtak, egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, egyre nagyobb költségvetést követeltek, és egyre több diákot vettek fel, akik viszont tovább erősítették ezeket a tantárgyakat. Mostanra már ezek a tudományterületek mélyen gyökereznek az akadémiai életben.
Ezeket az új tudományos területeket rosszindulatú emberek hozták létre a kommunista ideológia befolyása alatt. Céljuk a különböző csoportok közötti konfliktus és gyűlölet szítása, és ennek kiterjesztése egy erőszakos forradalom kirobbantása érdekében. Azonban azokhoz az emberekhez, akiket állítólag képviselnek (például az afroamerikaiakhoz, a nőkhöz vagy másokhoz), ezek a tudományos területek valójában kevés kapcsolattal rendelkeznek.
A baloldali radikalizmus előmozdítása
David Horowitz és Jacob Laksin a „One-Party Classroom: How Radical Professors at America’s Top Colleges Indoctrinate Students and Undermine Our Democracy“ (Egypárti osztályterem: Hogyan oktatják a radikális professzorok Amerika legjobb egyetemein a diákokat és hogyan ássák alá a demokráciánkat) című könyvükben több mint 150 baloldali kurzust sorol fel, amelyeket tizenkét egyetemen kínálnak. Ezek a kurzusok ügyesen leplezik politikai szándékaikat a tudományos nyelvezet használatával. Néhányukban azonban még az alapvető tudományos alapelveket is figyelmen kívül hagyták, így nagyon hasonlítanak a kommunista országokban kötelező politikai kurzusokhoz.
A kaliforniai Santa Cruz Egyetem például „Az ellenállás és a társadalmi mozgalmak elmélete és gyakorlata” címmel kínált korábban szemináriumi kurzust. A kurzus leírása így szólt: „A szeminárium célja, hogy megtanuljuk, hogyan kell forradalmat szervezni. Megtanuljuk, hogy a társadalmak mit tettek a múltban és mit tesznek a jelenben, hogy ellenálljanak a hatalmi viszonyoknak, megkérdőjelezzék és legyőzzék azokat – beleértve (de nem kizárólagosan) a globális kapitalizmust, az állami elnyomást és a rasszizmust.” [35]
Bill Ayers, aki korábban az Illinois-Chicagói Egyetem jeles professzora lett, az 1960-as évek radikálisa, az eredetileg Weatherman-nak nevezett Weather Underground csoport társalapítója volt, amely eredetileg az SDS (Students for a Democratic Society – Diákok a Demokratikus Társadalomért) frakciója volt. 1969-ben a Weatherman csoport illegalitásba vonult, és az első hazai terrorszervezet lett az Egyesült Államokban. Radikális diákmozgalmak megszervezésén dolgozott, részt vett olyan terrorista tevékenységekben, amelyek faji konfliktusokat szítottak.
A Weatherman csoport robbantásokat hajtott végre a Capitoliumban, a New York-i rendőrségen, a Pentagonban és a nemzetbiztonsági minisztériumokban. Egy nagyon híres idézet Ayers-től: „Öljétek meg az összes gazdag embert. Törjétek össze az autóikat és a házaikat. Vigyétek haza a forradalmat, öljétek meg a szüleiteket.” [36] Ayers tudományos publikációi összhangban vannak az életével. Kiadványaiban amellett érvel, hogy le kell győznünk az erőszakos fiatalkorú elkövetőkkel szembeni „előítéleteinket”. [37]
A baloldali progresszívek hálózata sikeresen megakadályozta, hogy az FBI letartóztassa Ayerst. 1980-ban újra felbukkant, és elkerülte a büntetőeljárást. Ezután beiratkozott a chicagói Illinois-i Egyetemre, ahol koragyermekkori nevelést tanult. Politikai nézetei változatlanok maradtak, és nem tanúsított megbánást a korábbi támadások miatt sem. Viszont Ayers előbb adjunktus, majd professzor lett, később pedig megkapta a „Distinguished Professor” kitüntetést, és így a jelenlegi pozícióját. Még az egyetem legmagasabb kitüntetését is megkapta a „Senior University Scholar” címmel.
Minden cím, amelyet Ayers kapott, a tanszéki kollégák közös döntése volt. Ez önmagában is terrorista múltjának hallgatólagos elismerését és támogatását tükrözi.
Amerika nagy hagyományainak megtagadása
A Texas Tech University politikailag elkötelezett diákjainak egy csoportja 2004-ben felmérést végzett az egyetemen. Három kérdést tettek fel: „Ki nyerte meg a polgárháborút?”, „Ki az alelnökünk?” és „Melyik országtól váltunk függetlenné?”. Sok tanuló nem tudott válaszolni ezekre a kérdésekre, pedig ezek az általános alapismeretek részét képezik. Noha nem tudták ezeket az alapvető tényeket országuk politikájáról és történelméről, a diákok nagyon jól ismerték a filmsztárok életét és a szerelmi viszonyaik részleteit. [38]
2008-ban az Intercollegiate Studies Institute (ISI) 2508 véletlenszerűen kiválasztott amerikai körében végzett felmérést. Az eredmények azt mutatták, hogy a válaszadóknak csak a fele tudta megnevezni a mindhárom kormányzati ágat. [39] A kormányzatra és az állampolgárok jogaira vonatkozó 33 egyszerű kérdés megválaszolásakor a válaszadók 71 százaléka átlagosan 49 százalékos eredményt ért el, ami elégtelen osztályzatot jelent. [40]
Az amerikai történelem tanulása nem csupán annak megértése, hogy hogyan jött létre a nemzet, hanem az értékek megértése is, amelyekre a nemzet épült, és hogy mi szükséges ahhoz, hogy megőrizzük ezeket a hagyományokat. Csak így fogják az emberek megbecsülni azt, amijük ma van, megóvni a nemzeti örökségüket, és továbbadni azt a következő generációnak.
A történelem elfelejtése vagy feledésbe merülésének megengedése egyenlő a hagyományok lerombolásával. Azok az emberek, akik nem ismerik az állampolgári kötelességeiket, lehetővé teszik a totalitárius kormányok kialakulását. Nem lehet nem elgondolkodni azon, hogy mi történt az amerikai történelemmel és az állampolgári neveléssel. A válasz a diákok és tanáraik tankönyveiben található.
A marxista Howard Zinn a „People’s History of the United States” című népszerű történelemkönyv szerzője. A könyv fő mondanivalója az, hogy az amerikai történelem hőstettei és lenyűgöző eseményei szégyentelen hazugságok. Az Egyesült Államok valódi történelme az elnyomás, a nélkülözés, a rablás és a népirtás sötét útja. [41]
Egy bostoni egyetem közgazdászprofesszora úgy véli, hogy az Egyesült Államok ellenségeinek számító terroristák képviselik az igazi szabadságharcosokat, és az Egyesült Államok maga az igazi gonosz. Egy 2004-ben megjelent cikkében a 2001. szeptember 11-i támadásokat elkövető terroristákat azokkal az amerikai lázadókkal tette egyenlővé, akik 1775-ben Lexingtonban leadták az első lövéseket, és ezzel kirobbantották a függetlenségi háborút. [42]
Harc a nyugati civilizáció klasszikusai ellen
1988-ban a Stanford Egyetem radikális diákjai és tanárai tiltakoztak az egyetemen a „Nyugati civilizáció” című kurzus ellen. Azt skandálták: „Hey, hey, ho, ho! Western Civ has got to go!” (Hé, hé, ho, ho! A nyugati civilizációnak mennie kell!) A Stanford Egyetem engedett a tiltakozók követelésének, és a nyugati civilizáció kurzust egy új kurzussal váltotta fel, amelynek neve Kultúrák, eszmék, értékek (CIV) – kifejezetten multikulturális jelleggel. Míg az új kurzus nem vette ki a tantervből a nyugati kultúra néhány klasszikus művét, például Homérosz, Platón, Augustinus, Dante vagy Shakespeare műveit, ragaszkodtak ahhoz, hogy minden félévben több női irodalom, a kisebbségek és más elnyomottnak tekintett csoportok művei is szerepeljenek a kurzuson.
Az amerikai oktatási miniszter, William Bennett akkoriban a megfélemlítés miatt elítélte a tantervek módosítását. Számos neves egyetem ennek ellenére megváltoztatta tantervét, és a kisebb kampuszok is követték a példát, hogy ne tekintsék őket elmaradottnak. Néhány év alatt az amerikai egyetemeken az egész bölcsészettudományi terület megváltozott.
A konzervatív gondolkodó és rendező, Dinesh D’Souza „Illiberális oktatás” című 1991-es könyvében kifejtette a Stanford Egyetemen a „Kultúrák, ötletek, értékek” című új CIV kurzus ideológiai irányultságát az „I, Rigoberta, Menchu: An Indian Woman in Guatemala” (Én, Rigoberta, Menchu: Egy indián nő Guatemalában) című könyv alapján. Ez az 1983-ban megjelent könyv a szerző, Rigoberta Menchu, egy fiatal, Guatemalából származó, az Egyesült Államokban élő őslakos nő élettapasztalatait dolgozza fel. Miután szüleit meggyilkolták, úgy döntött, hogy a lázadás útjára lép, és idővel egyre radikálisabbá vált.
Rigoberta azonosult a dél-amerikai indiánmozgalommal, amely az önrendelkezés jogáért küzdött. Ugyanakkor ellenezte a latin-amerikai kultúra európaizálódását. Először feminista, majd szocialista, végül marxista lett. Önéletrajzi könyve vége felé beszél arról, hogy részt vett a Népfront párizsi gyűlésén, ahol olyan témákat vitattak meg, mint a polgári ifjúság és a Molotov-koktélok. Könyvének egyik fejezete a „Rigoberta búcsút mond a házasságnak és az anyaságnak” címet viseli. (1995-ben született egy fia.) [43]
A „politikai korrektség” érdekében számos irodalmi klasszikust száműztek az amerikai egyetemekről, ami több szempontból is negatív következményekkel járt. Ezek közé tartoznak:
- A rossz minőségű, sekélyes tartalmú, forradalmi elbeszéléseket tartalmazó vagy áldozati irodalomnak is beillő könyvek kiszorítják a klasszikus műveket és azok időtlen gazdagságát.
- Az ilyen típusú irodalom és a klasszikusok közötti összehasonlítás azt az illúziót kelti, hogy ezek a klasszikusok közé tartoznak, és ez nagymértékben növeli a diákok elméjére gyakorolt hatásukat. Azzal azonban, hogy a klasszikus műveket az átlagos irodalmi művekkel egy szintre helyezzük, elbagatellizáljuk és relativizáljuk a klasszikusokat.
- A klasszikusokban tárgyalt témákat ma már a kritikai elmélet, a kulturális tanulmányok, az identitáspolitika és a politikai korrektség segítségével értelmezik újra. A tudósok lelkesen kutatják a Shakespeare-darabokban rejlő rejtett rasszizmust és szexizmust, a szereplők közötti állítólagos homoszexuális tendenciákat és így tovább. Ezeket a dolgokat tulajdonítják nekik, és ezzel tönkreteszik a klasszikus műveket.
- Az ilyen mentális hozzáállással nevelt diákok számára hihetetlenek a klasszikusokban bemutatott nemes jellemek, nagyszerű cselekedetek és erkölcsi tanulságok. Ehelyett megszokják, hogy inkább negatív és cinikus fényben látják őket.
A hagyományos irodalmi nevelésben a klasszikusok elsősorban az igazságosságba, a hűségbe, a bátorságba, az egyetemes szeretetbe, a másokért való áldozatkészségbe és más erkölcsi értékekbe vetett hitről szólnak. A történelem területét illetően a fontos történelmi eseményekre összpontosítottak, amelyek a nemzet felépítését, fejlődését és alapvető értékeit érintették.
Mivel a nyugati irodalom klasszikus műveit szinte mind fehér európai férfiak írták, a baloldaliak kitűzték a multikulturalizmus és a feminizmus „zászlaját”, és most már ragaszkodnak ahhoz, hogy a nők, és más bőrszínű emberek stb. irodalmát is olvasniuk kell. A történelemórákon egy ország történelmi útját lehetőleg komor fényben mutatják be, tele rabszolgasággal, a nők és más kisebbségek kizsákmányolásával. Ez már nem a hagyományos örökségre való emlékezésről szól, hanem a nőkkel és kisebbségekkel szembeni bűntudat beoltásáról.
Az embereknek csak korlátozott idő áll rendelkezésükre az olvasásra. Amikor az oktatást szándékosan úgy alakítják ki, hogy a „politikailag korrekt könyvek” kapjanak hangsúlyt, akkor ez azt is csökkenti, hogy az embernek mennyi ideje van a klasszikus művek olvasására. Ennek eredménye, hogy a diákok generációi elszakadtak kultúrájuk eredetétől, különösen attól az értékrendtől, amely egy kultúra vallási meggyőződéséből ered, és amely a kultúrán keresztül öröklődik. Minden nemzet kultúrája az istenségektől ered. Lehet változatos és különböző, de nem szabad, hogy keveredjen. A kultúrák keveredése a kultúrát alkotó nemzet és az azt létrehozó istenségek közötti kapcsolat megsemmisítését jelenti.
A tankönyvek és a humán tudományok monopolizálása
Paul A. Samuelson közgazdász egyszer így jellemezte a tankönyvek hatalmát: „Nem érdekel, ki írja az ország törvényeit – vagy köti meg a jelentős szerződéseket -, ha én írhatom a közgazdasági tankönyveket”. [44] A nagy példányszámban terjesztett és hitelesnek tekintett tankönyvek óriási hatással lehetnek a diákokra. Aki a tankönyveket írja, annak hatalmában áll a fiatalok érzékeny elméjét formálni.
Miután radikális akadémikusokat és professzorokat alkalmaztak az egyetemeken, és hírnevet szereztek maguknak, átvették az egyetemi kiadók és bizottságok irányítását. Hatalmukat arra használták, hogy ideológiájukat elhelyezzék a tananyagba, és arra kényszerítették diákjaikat, hogy megtanulják azokat. Egyes tudományterületeken a professzorok által kiválasztott tankönyvek és a kötelező irodalom több marxista művet tartalmaz, mint bármely más irányzatot. Howard Zinn People’s History of the United States című, fent említett történelemtankönyve számos tudományterületen kötelező olvasmány, beleértve a történelmet, a közgazdaságtant, az irodalomtudományt és a nők helyzetét.
Amint elegendő baloldali gondolkodású akadémikus volt, arra tudták használni az amerikai tudományos közösség szakértői értékelési mechanizmusát, hogy elnyomják a más véleményt vallókat. A baloldali világnézetet megkérdőjelező cikkeket vagy tudományos munkákat a baloldaliak és kollégáik biztosan elutasítják.
A bölcsészettudományok területén számos folyóirat a „kritikai elméletet” tekinti irányadónak, és tele vannak homályos szakkifejezésekkel. Alapjában véve mindig arról szólnak, hogy megtagadnak mindent, ami az isteni világgal kapcsolatos, elutasítják a hagyományos kultúrát, és forradalmat szítanak a jelenlegi társadalmi, politikai és gazdasági rend megdöntésére. Van a „tudományoknak” egy olyan kategóriája, amely azt hivatott bizonyítani, hogy minden hagyományos erkölcs és norma, beleértve a tudományos fejlődést is, csak társadalmi konstrukció. Céljuk az uralkodó osztály hatalmának biztosítása azáltal, hogy a társadalom egészére rákényszerítik normáikat.
1996-ban Alan Sokal, a New York-i Egyetem fizikaprofesszora a Duke Egyetem Social Text című kultúratudományi folyóiratában publikált egy cikket. A cikk címe: „A határok átlépése: A kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé. A cikk 109 lábjegyzetre és 219 forrásra hivatkozva azzal érvel, hogy a ‘kvantumgravitáció’ a társadalom és a nyelv találmánya. [45]
Ugyanazon a napon, amikor a cikk megjelent a Social Textben, Sokal egy másik folyóiratban, a Lingua Francában is nyilatkozatot tett közzé. Ott elmagyarázta, hogy a cikke átverés volt, és egy kultúratudományi fizikusként végzett kísérlet részeként küldte el a Social Text-nek. [46]
Az All Things Considered rádióállomáson adott interjúban Sokal elmondta, hogy a Higher Superstition című 1994-es könyv inspirálta. Ez a könyv azt állítja, hogy egyes bölcsészettudományi folyóiratok bármit megjelentetnek, amíg „a megfelelő baloldali gondolatok” szerepelnek benne, és ismert baloldali gondolkodókat idéznek. Sokal ezt azzal tesztelte, hogy tudományos cikkét baloldali ideológiákkal, értelmetlen idézetekkel és teljes képtelenségekkel töltötte meg. [47]
Sokal később ezt írta: „Az én kis kísérletem eredményei legalább azt mutatják, hogy az amerikai akadémiai baloldal néhány jelenleg divatos ágazata intellektuálisan lusta. A „Social Text” szerkesztőinek azért tetszett a cikkem, mert tetszett nekik a következtetésem. Nevezetesen, hogy „a posztmodern tudományosság tartalma és módszertana erős intellektuális támogatást nyújt a progresszív politikai projekt számára”. Egyértelműen nem látták szükségesnek, hogy elemezzék a bizonyítékok minőségét, az ügy erejét, vagy legalábbis az érvek relevanciáját a feltételezett következtetésemhez képest.” [48]
Alan Sokal szatirikus megközelítése rávilágít a tudományos elvek és a hitelesség hiányára a kritikai elmélet és a kultúratudományok területén.
Ha megnézzük a nagy amerikai tudományos egyesületek éves találkozóin megjelenő folyóiratcímeket, világosan látszik, hogy a kommunizmus évtizedekig tartó térhódítása a társadalomtudományokban egyértelmű. A Modern Language Association a legnagyobb ilyen társaság, 25 000 taggal. Elsősorban a modern nyelvi kutatás és oktatás területén dolgozó professzorokból és tudósokból áll. Az egyesület éves konferenciáján rendszeresen több mint tízezer akadémikus vesz részt.
Az egyesület honlapján felsorolt munkák nagy része a marxizmus, a frankfurti iskola, a dekonstrukció, a posztstrukturalizmus és más abszurd elméletek ideológiai keretein belül mozog. Mások a feminizmust, a meleg tanulmányokat, az identitáspolitikát és más radikális irányzatokat szolgálják ki. Hasonló szervezetek, köztük az American Sociological Association, szintén a kommunista gondolkodás mély behatolását tükrözik, bár eltérő mértékben.
A humán tudományoknak nagy hagyománya van az amerikai egyetemeken, és egyes humán tárgyak minden szakon kötelezőek a hallgatók számára. Napjainkban a kötelező kurzusokat többnyire az irodalom, a történelem, a filozófia és a társadalomtudományok területéről érkező professzorok oktatják. Thomas Sowell amerikai közgazdász és professzor kifejtette, hogy a kötelező kurzusok, ahogy a kifejezés is sugallja, nem hagynak választási lehetőséget a diákoknak. A diákok nem tudnak szabadulni az oktatók és professzorok befolyása alól, akik gyakran használják az előadótermet baloldali ideológiájuk terjesztésére. A tanárok az osztályzatokat is motivációként használják, hogy a diákokat rávegyék nézeteik elfogadására. Azokat a diákokat, akik meg merik kérdőjelezni a professzor nézeteit, rossz jegyekkel büntetik. [49] Ezeknek a bölcsész- és társadalomtudományi professzoroknak a marxista nézetei nemcsak a saját tudományterületükön tanuló diákokra, hanem szinte az egész diákságra hatással vannak.
A diákok azt szeretnék, hogy felnőttként tiszteljék őket, de mind a tudásuk, mind a gyakorlati tapasztalataik korlátozottak. Az egyetem viszonylag zárt környezetében kevesen sejtik, hogy neves professzoraik kihasználják tudatlanságukat és bizalmukat, hogy teljesen hamis és káros ideológiákat és értékeket tanítsanak nekik. A szülők magas tandíjat fizetnek gyermekeik után, hogy megtanulják azokat az ismereteket és készségeket, amelyekre szükségük van ahhoz, hogy megtalálják helyüket a társadalomban. Hogyan tudnák elképzelni, hogy gyermekeiket a valóságban megfosztják legértékesebb éveiktől, és titokban radikális ideológiák szószólóivá nevelik őket, amelyek egész életükre hatással lesznek?
Ez az oktatási rendszer nemzedékről nemzedékre adta át a kommunizmus szellemétől erősen fertőzött fiatalokat. Akik a baloldaliak által írt oktatási anyagokat tanulmányozzák, és magukévá teszik a torz elméleteiket – felgyorsítva ezzel a kultúra, az erkölcs és az emberiesség hanyatlását.
„Átnevelés” az egyetemeken: Agymosás és az erkölcsök lerombolása
A marxista ideológia egyetemi térnyerésével az 1980-as évek óta az egyetemi politikák egyre inkább a „sértő” beszéd megakadályozására összpontosítanak, különösen, ha a nőkről vagy az etnikai kisebbségekről van szó. Donald Alexander Downs amerikai professzor szerint 1987 és 1992 között mintegy háromszáz egyetem hajtott végre beszédszabályozási politikát, ezzel létrehozva egy paralegális rendszert, amely megtiltja az érzékeny csoportok és témák tekintetében sértőnek ítélt szóhasználatot. [50]
Azok, akik támogatják ezeket a tilalmakat, talán jót akarnak. Tetteik azonban abszurd eredményre vezetnek, hiszen egyre többen tartanak igényt arra, hogy semmilyen okból ne sértsék meg őket. A törvény szerint nincs ilyen jog. A kulturális marxizmus elterjedése azonban lehetővé teszi, hogy bárki elnyomott csoportokkal való kapcsolatra hivatkozzon, olyan okokat felhozva, mint a kultúra, a származás, a bőrszín, a nem, a szexuális irányultság stb. Az egyetemi adminisztratív személyzet rendszeresen előnyben részesíti azokat, akiknek sikerül áldozatnak beállítaniuk magukat.
A marxista logika szerint az elnyomottaknak erkölcsileg minden körülmények között igazuk van, és sokan nem merik megkérdőjelezni követeléseik jogosságát. Ez az abszurd logika azon alapul, hogy kiforgatják az erkölcs megítélésének mércéjét. Ahogy a csoportidentitás és a csoportérzékenység erősödik (a leninizmusban és a sztálinizmusban ezt „magas szintű osztálytudatnak” nevezik), az emberek öntudatlanul elhagyják a jó és a rossz hagyományos mércéit, és a csoportgondolkodással helyettesítik azokat. Ez a totalitárius kommunista államokban volt a legvilágosabban látható, ahol az „elnyomott” proletariátusnak még arra is jogot adtak, hogy megölje a földbirtokos és kapitalista „elnyomókat”.
Az a tendencia, hogy ezt vagy azt a kijelentést önkényesen sértőnek vagy diszkriminatívnak minősítsék, azoktól az értelmiségiektől származik, akik a kulturális marxizmus követői, és akik egy sor új koncepciót gyártottak a diszkrimináció definíciójának kibővítésére. Ezek között vannak olyan fogalmak, mint a „mikroagresszió”, „trigger warning” (felkavaró tartalomra való előzetes figyelmeztetés), „biztonságos terek” stb. Az egyetemi adminisztrátorok erre vonatkozó irányelveket és kötelező oktatást vezettek be, például a mások érzékenységének kezeléséről szóló képzések vagy a sokszínűségről szóló képzések.
A „mikroagresszió” olyan implicit, nonverbális sértésre utal, amellyel az ember a mindennapi életében találkozik, és a feltételezett elkövetők talán teljesen nincsenek is tisztában a következményeivel. Ezt a fajta nem szándékos sértést vagy tudatlanságot „érzéketlenségnek” nevezik (a leninizmus vagy a sztálinizmus ezt alacsony társadalmi tudatosságnak tartaná). Az érzékenységi kurzusok ezért az egyetemre való belépés fontos szempontjává váltak. A diákoknak elmondják, hogy mit ne mondjanak, és milyen ruhákat ne viseljenek, hogy ne sértsék meg az egyetemi szabályzatot a „mikroagresszió” elkövetésével.
Egyes egyetemeken nem szabad kimondani, hogy „Üdvözöljük Amerikában”, mert azt diszkriminatívnak és a mikroagresszió egyik formájának tekintik: Ez sértheti azokat az etnikai csoportokat, amelyekkel a múltban igazságtalanul bántak az Egyesült Államokban, például az amerikai őslakosokat, az afrikaiakat, a japánokat és a kínaiakat. Emlékeztetheti őket őseik megalázó és szenvedő történelmére.
A Kaliforniai Egyetem által mikroagressziónak tekintett kijelentések hosszú listájában megtalálhatóak például a következők: „Az Egyesült Államok egy olvasztótégely” (faji megkülönböztetés) […], „Az Egyesült Államok a lehetőségek földje” […] és „A férfiak és nők egyenlő esélyekkel rendelkeznek a sikerre” (a nemi vagy etnikai egyenlőtlenség tagadása). [51] A mikroagresszió fegyelmi eljárást vonhat maga után, mivel az ilyen esetek megakadályozzák a „biztonságos terek” kialakítását.
Egy mikroagresszióra történt tipikus példa az Indiana Egyetem – Purdue Egyetem Indianapolis-i kampuszán. Egy fehér diák megsértette az egyetemi szabályzatot, mert a „Notre Dame vs. the Klan: How the Fighting Irish Defeated the Ku Klux Klan” (Notre Dame kontra a klán: Hogyan győzték le a harcoló írek a Ku Klux Klánt) című könyvet olvasta. Egy másik, a főiskolának dolgozó diák a könyv borítóján lévő, Ku Klux Klanról készült fotókat nem találta helyénvalónak. Az intézet „affirmative action” irodája úgy vélte, hogy a diák ezzel megsértette a faji megkülönböztetést tiltó szabályokat. Miután a diák fellebbezett, és más olyan csoportoktól is támogatást kapott, mint az Alapítvány az Egyéni Jogokért az Oktatásban, az egyetem megszüntette az ellene hozott szankciókat. [52]
Az érzékenységet elősegítő tréningek és a „sokszínűségi tréningek” jellegükben hasonlítanak a volt Szovjetunió és Kína átnevelési programjaihoz. Az átnevelés célja a kommunista osztályrendszer megerősítése: A „burzsoáziának” és a „birtokosok osztályának” (vagy összességében a „fehér embernek”) fel kell ismernie az uralkodó osztály tagjaként elkövetett eredendő bűnét, és az állítólagosan elnyomott csoportoknak ugyanakkor ki kell alakítaniuk a „helyes megértést” a „burzsoá kultúráról”. Nyomást gyakorolnak rájuk, hogy szüntessék meg az „internalizált elnyomottságukat”, és hogy felismerjék az őket „elnyomó körülményeiket”. Ez a feminista neveléshez hasonlítható, amelynek célja, hogy megtanítsa a nőket arra, hogy a nőiséget és a nők hagyományos szerepét a patriarchátus konstrukciójának tekintsék.
A marxista osztályelemzés jelszava szerint „the personal is political” (a magánjellegű az politikai): helytelennek tartják, ha egy problémát a meghatározott elnyomó szemszögéből értelmezünk. Ezért a világnézet megreformálása és a marxista ideológia teljes követése érdekében szigorúan büntetik azokat a szavakat és tetteket, amelyek az osztályelnyomással vagy az osztályharccal kapcsolatos kételyeket fejeznek ki. Az érzékenységet elősegítő képzés célja a „társadalmi igazságtalanság” teljes feltárása és az „elnyomott csoportok” (nők, etnikai kisebbségek, homoszexuálisok stb.) álláspontjának újradefiniálása.
A Northwestern University például 2013-ban minden hallgatónak kötelezően előírt egy sokszínűségi kurzust a diploma megszerzése előtt. Az egyetem szerint a kurzus elvégzése után a hallgatók képesek lesznek „bővíteni a kritikai gondolkodási készségeiket” (megtanulják meghatározni a marxista értelemben vett társadalmi osztály fogalmát), „felismerni saját helyzetüket egy igazságtalan rendszerben” (felismerni az osztályhoz való tartozásukat), és újragondolni „saját hatalmukat és kiváltságaikat” (hogy képesek legyenek az „elnyomott osztály” helyébe képzelni magukat). [53]
Egy másik tipikus példa a Delaware-i Egyetem ideológiai átnevelési programja, amely 2007-ben kezdődött. Ezt a programot, amelyet „kezelésnek” neveztek a helytelen hozzáállás és hit miatt, 7000 diák számára tették kötelezővé. A kitűzött cél az volt, hogy a diákok elfogadják a meghatározott nézőpontokat olyan témákban, mint a politika, a faj, a nemek és a környezetvédelem.
Az egyetem rezidens asszisztenseinek személyesen kellett interjúkat készíteniük a hallgatókkal, amelyben kérdéseket tettek fel nekik például arról, hogy milyen rasszokkal és nemekkel randiznának. A cél az volt, hogy a diákok nyitottabbá váljanak a csoportjukon kívüliekkel való randizásra. Amikor egy asszisztens megkérdezett egy diákot arról, hogy mikor fedezte fel a szexuális identitását (ami ellentétes is lehet a biológiai nemével), a diák azt mondta, hogy ez nem tartozik rá. Az asszisztens feljelentette őt az egyetem vezetőségénél. [54]
Ez a tömeges és célzott politikai indoktrináció nemcsak a magas erkölcsi értékek normáit keveri össze, hanem jelentős mértékben erősíti az egoizmust és az individualizmust is. A fiatalok megtanulják, hogy egy csoport erősen politizált érzéseit (identitáspolitika) felhasználhatják személyes vágyaik és céljaik elérésére. Azzal, hogy valaki egyszerűen egy állítólagosan elnyomott csoport tagjának nevezi magát, megvádolhat és megfenyegethet másokat bármilyen helytelen cselekedet elkövetésével, vagy felhasználhatja ezt az identitást személyes haszonszerzésre is. Ha mások véleménye nem egyezik az ember saját véleményével, az bűncselekménynek minősülhet, és feljelentést tehet az egyetemen, ami korlátozza ezeknek az embereknek a szólásszabadsághoz való jogát. Egyesek, akiknek nem tetszenek bizonyos gondolatok a konzervatív diákújságokban, akár a kiadványok elégetését is helyénvalónak tarthatják.
Az, hogy valaki megsértődik-e vagy sem, valójában szubjektív érzés kérdése, de manapság az egyetemi szférában az érzéseket is objektív bizonyítéknak tekintik. Ez már odáig fajult, hogy az egyetemi professzoroknak folyamatosan „a bokor körül kell csapkodniuk”. Az utóbbi időben számos egyetemen a diákok azt követelik, hogy a professzorok először úgynevezett „trigger warning”-ot adjanak, mielőtt bizonyos tartalmakat tanítanak, mivel egyes vitatémák vagy könyvek negatív érzelmi reakciókat válthatnak ki. Az utóbbi években olyan művek, mint Shakespeare „A velencei kalmár” és a római költő, Ovidius műve, az „Átváltozások” is felkerültek azon irodalmi művek listájára, amelyek esetében kötelező a „trigger warning”. Egyes egyetemek még azt is javasolják, hogy a lehető legjobban kerüljék az olyan tevékenységeket, amelyek egyes diákokban érzelmi reakciókat válthatnak ki. [55]
Sok diák és fiatal, aki ilyen környezetben nő fel, hamar úgy érzi, hogy az egóját megsértették, és mindent megtesz, hogy elkerüljön minden lehetséges „sértést” és kellemetlen érzést. Az iskolákban és főiskolákon támogatott csoportidentitás (azaz a kommunizmusban hirdetett „osztálytudat” egy másik formája) arra készteti a tanulókat, hogy figyelmen kívül hagyják az önálló gondolkodást és a személyes felelősséget. Akárcsak a hatvanas évek radikális diákjai, akik most ezeknek a diákoknak a professzorai, ezek a diákok is lázadnak a hagyományok ellen. Zavaros szexuális kicsapongásaikban, alkohol- és drogfüggőségükben lubickolnak. A nyelvezetük tele van káromkodással. A világi szokások megvetése mögött azonban törékeny szívek és lelkek állnak, amelyek képtelenek elviselni a sors legkisebb csapását vagy akár csak egy kudarcot, nemhogy valódi felelősséget vállalni.
A hagyományos oktatás elősegíti az önmérsékletet, az önálló gondolkodást, a felelősségtudatot és a mások iránti megértést. A kommunizmus kísértete viszont nem kevesebbet akar, mint hogy a következő generáció teljesen feladja erkölcsi szemléletét, és a világ feletti uralmának agyatlan rabszolgájává váljon.
Jegyzetek:
[1] Robby Soave, “Elite Campuses Offer Students Coloring Books, Puppies to Get Over Trump,” Daily Beast,
https://www.thedailybeast.com/elite-campuses-offer-students-coloring-books-puppies-to-get-overtrump.
[2] Elizabeth Redden, “Foreign Students and Graduate STEM Enrollment,” Inside Higher Ed, October 11, 2017, https://www.insidehighered.com/quicktakes/2017/10/11/foreign-students-andgraduate-stem-enrollment.
[3] G. Edward Griffin, Deception Was My Job: A Conversation with Yuri Bezmenov, Former Propagandist for the KGB, (American Media, 1984).
[4] Scott Jaschik, “Professors and Politics: What the Research Says,” Inside Higher Ed, February 27, 2017, https://www.insidehighered.com/news/2017/02/27/research-confirms-professors-leanleft-questions-assumptions-about-what-means.
[5] Ibid.
[6] Ibid.
[7] Ibid.
[8] “The Close-Minded Campus? The Stifling of Ideas in American Universities,” American Enterprise Institute website, June 8, 2016, https://www.aei.org/events/the-close-minded-campusthe-stifling-of-ideas-in-american-universities/.
[9] Fred Schwartz and David Noebel, You Can Still Trust the Communists… to Be Communists (Socialists and Progressives too) (Manitou Springs, Colo.: Christian Anti-Communism Crusade, 2010), 2–3.
[10] Zygmund Dobbs, “American Fabianism,” Keynes at Harvard: Economic Deception as a Political Credo. (Veritas Foundation, 1960), Chapter III.
[11] Robin S. Eubanks, Credentialed to Destroy: How and Why Education Became a Weapon (2013), 26.
[12] Walter Williams, More Liberty Means Less Government: Our Founders Knew This Well (Stanford: Hoover Institution Press, 1999), 126.
[13] David Macey, “Organic Intellectual,” The Penguin Dictionary of Critical Theory (London: Penguin Books, 2000), 282.
[14] Karl Marx, “Theses On Feuerbach” (Marx/Engels Selected Works, Volume One), 13–15.
(Traduit en français : Les Thèses sur Feuerbach)
[15] Bruce Bawer, The Victims’ Revolution: The Rise of Identity Studies and the Closing of the Liberal Mind (New York: Broadside Books, 2012), Chapter 1.
[16] Ibid.
[17] Franz Fanon, The Wretched of the Earth, traduit par Constance Farrington (New York: Grove Press, 1963), 92.
[18] Jean Paul Sartre, “Preface,” The Wretched of the Earth, by Franz Fanon, 22.
(Traduit en français : « Préface », Les Damnés de la Terre, par Franz Fanon)
[19] Roger Kimball, Tenured Radicals: How Politics Has Corrupted Our Higher Education, revised edition (Chicago: Ivan R. Dee, 1998), 25–29.
[20] Jonathan Culler, Literary Theory: A Very Short Introduction (Oxford: Oxford University Press, 1997), 4.
(Traduit en français par Anne Birien : Théorie littéraire, Presses universitaires de Vincennes, 2016, 209 p.)
[21] Fredrick Jameson, The Political Unconscious: Narrative as a Socially Symbolic Act (Ithaca, NY: Cornell University Press, 1981), Chapter 1.
[22] Roger Kimball, “An Update, 1998,” Tenured Radicals: How Politics Has Corrupted Our Higher Education, 3rd Edition (Chicago: Ivan R. Dee, 2008), xviii.
[23] Karl Marx, “The German Ideology” (Progress Publishers, 1968).
[24] “Most Cited Authors of Books in the Humanities, 2007,” Times Higher Education,
https://www.uky.edu/~eushe2/Bandura/BanduraTopHumanities.pdf.
[25] Joshua Phillip, “Jordan Peterson Exposes the Postmodernist Agenda,” The Epoch Times, June 21, 2017, https://www.theepochtimes.com/jordan-peterson-explains-how-communism-cameunder-the-guise-of-identity-politics_2259668.html.
[26] Roger Kimball, “The Perversion of Foucault,” The New Criterion, March 1993,
https://www.newcriterion.com/issues/1993/3/the-perversions-of-m-foucault.
[27] David Horowitz and Jacob Laksin, One Party Classroom (New York: Crown Forum, 2009), 51.
[28] Ibid., 51–52.
[29] Bawer, The Victims’ Revolution: The Rise of Identity Studies and the Closing of the Liberal Mind, Chapter 3.
[30] Horowitz and Laksin, One Party Classroom, 3.
[31] David Horowitz, The Professors: The 101 Most Dangerous Academics in America
(Washington D.C.: Regnery Publishing, Inc., 2013), 84–5.
[32] Horowitz and Laksin, One Party Classroom, 212.
[33] David Horowitz, Indoctrinate U.: The Left’s War against Academic Freedom (New York: Encounter Books, 2009), Chapter 4.
[34] Ibid.
[35] Horowitz and Laksin, One Party Classroom, 1–2.
[36] Quoted from http://www.azquotes.com/author/691-Bill_Ayers.
[37] Horowitz, The Professors: The 101 Most Dangerous Academics in America, 102.
[38] “Who Won the Civil War? Tough Question,” National Public Radio, November 18, 2014,
https://www.npr.org/sections/theprotojournalist/2014/11/18/364675234/who-won-the-civil-wartough-question.
[39] “Summary of Our Fading Heritage: Americans Fail a Basic Test on Their History and Institutions,” Intercollegiate Studies Institute Website,
https://www.americancivicliteracy.org/2008/summary_summary.html.
[40] “Study: Americans Don’t Know Much About History,” July 17, 2009,
https://www.nbclosangeles.com/news/local/Study-Americans-Dont-Know-About-Much-AboutHistory.html.
[41] Howard Zinn, A People’s History of the United States (New York: Harper Collins, 2003).
(Traduit en français : Une Histoire populaire des États-Unis, 1er avril 2003, France, 812 p.)
[42] Horowitz, The Professors: The 101 Most Dangerous Academics in America, 74.
[43] Dinesh D’ Souza, Illiberal Education: The Politics of Race and Sex on Campus (New York: The Free Press, 1991), 71.
[44] Paul Samuelson, “Foreword,” in The Principles of Economics Course, eds. Phillips Saunders and William B. Walstad (New York: McGraw-Hill College, 1990).
[45] Alan D. Sokal, “Transgressing the Boundaries: Toward a Transformative Hermeneutics of Quantum Gravity,” Social Text No. 46/47 (Spring–Summer, 1996), 217–252.
[46] Alan D. Sokal, “A Physicist Experiments with Cultural Studies,” Lingua Franca (June 5, 1996). Available at
http://www.physics.nyu.edu/faculty/sokal/lingua_franca_v4/lingua_franca_v4.html.
[47] Alan D. Sokal, “Parody,” “All Things Considered,” National Public Radio, May 15, 1996,
https://www.npr.org/templates/story/story.php?storyId=1043441.
[48] Alan D. Sokal, “Revelation: A Physicist Experiments with Cultural Studies,” in Sokal Hoax: The Sham That Shook the Academy, ed. The Editors of Lingua Franca (Lincoln, NE: University of Nebraska Press, 2000), 52.
[49] Thomas Sowell, Inside American Education: The Decline, The Deception, The Dogma (New York: The Free Press, 1993), 212–213.
[50] Donald Alexander Downs, Restoring Free Speech and Liberty on Campus (Oakland, CA: Independent Institute, 2004), 51.
[51] Eugene Volokh, “UC Teaching Faculty Members Not to Criticize Race-Based Affirmative Action, Call America ‘Melting Pot,’ and More,” The Washington Post, June 16, 2015,
https://www.washingtonpost.com/news/volokh-conspiracy/wp/2015/06/16/uc-teaching-facultymembers-not-to-criticize-race-based-affirmative-action-call-america-melting-pot-and-more/?
utm_term=.c9a452fdb00f.
[52] “Victory at IUPUI: Student-Employee Found Guilty of Racial Harassment for Reading a Book Now Cleared of All Charges,” Foundation for Individual Rights in Education,
https://www.thefire.org/victory-at-iupui-student-employee-found-guilty-of-racial-harassment-forreading-a-book-now-cleared-of-all-charges/.
[53] “Colleges Become Re-Education Camps in Age of Diversity,” Investor’s Business Daily,
https://www.investors.com/politics/editorials/students-indoctrinated-in-leftist-politics/.
[54] Greg Lukianoff, “University of Delaware: Students Required to Undergo Ideological Reeducation,” Foundation for Individual Rights in Education,
https://www.thefire.org/cases/university-of-delaware-students-required-to-undergo-ideologicalreeducation/.
[55] Alison Flood, “US Students Request ‘Trigger Warnings’ on Literature,” The Guardian, May 19, 2014, https://www.theguardian.com/books/2014/may/19/us-students-request-trigger-warningsin-literature.
Vous pouvez imprimer et faire circuler tous les articles publiés sur Clearharmony et leur contenu, mais veuillez ne pas omettre d’en citer la source.
