A határ menti ütközetek Kína és India között, amelyek mindkét oldalon katonai veszteségekkel jártak, jelzik a két ország között már hat évtizede zajló mérleghinta-szerű hatalmi játékot. Ezek mind a hatalom és a másik ország fölötti befolyás szerzéséről szólnak.
Ebben a hatalmi sakkjátszmában úgy tűnik, hogy Kína felülmúlta Indiát. Egy kulcsfontosságú bábú, Tibet, amit Új Delhi a történelem során hatalmának érvényesítésére használt, most hiányzik a tábláról. Peking az elmúlt években ravaszul/erőszakkal megszilárdította Tibet feletti hatalmát, és különleges baráti kapcsolatot épített ki olyan országokkal, amelyeket India mindig is a saját szövetségesének gondolt, nevezetesen Nepállal és Bhutánnal.
1959. után, amikor Kína elfoglalta Tibetet, és a Dalai Láma tibetiek ezreivel Indiába menekült, a pekingi vezetés felismerte, hogy ezt a helyzetet Új Delhi felhasználhatja ellenük, és politikai előnyt kovácsolhat belőle. A kínai félelmek annak ellenére is léteztek, hogy India 1950-ben elismerte, Tibet Kínához tartozik.
Abban az időben Kína és India, népessége, gazdasági státusza, valamint haderejüket tekintve közel egyforma arányú volt. Tomas E Weisskopf gazdasági szakértő az Economic and Political Weeklynek tett nyilatkozatában azt állítja, hogy, mindkét ország belépett egy háború utáni fejlődési korszakba, ami jellemző volt a túlnyomórészt földműveléssel foglalkozó országok társadalmaira, ahol nagyon alacsony volt egy főre jutó GDP, valamint széles körben jellemző volt a szegénység.
Kína számára hatalmas feladat volt Tibet megtartása, az 1950-es évek beolvasztása után, azért, mert erős ellenállásba ütközött a tibeti bennszülött lakosság részéről. 1954-ben kitört a Kantingi felkelés, negyven ezer tibeti résztvevővel. Az elkövetkező négy évben 1958-ig kínai katonák ezreit ölték meg a tibeti gerillák, egészen addig, amíg egy évvel később Peking még nagyobb katonai haderőt vezényelt Tibetbe, aminek következtében véresen leverték az ellenállást.
A kínai uralommal szembeni elkeseredett ellenállásban döntő fontosságúvá vált, hogy a Himalája hegyláncolatának földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően Indiából sokkal könnyebb elérni Tibetet, mint Kínából. Elméletileg ez azt jelentette és jelenti ma is, hogy ha India be akart volna avatkozni a tibeti konfliktusba vagy netán átengedte volna területén a tibeti ellenállókat Kína irányába, könnyedén megtehette volna – a keleti határon keresztül Arunachal Pradesben, Sikkim és Tavang közelében. Az akkori helyzet politikailag, stratégiailag Indiának kedvezett. A kínaiak, állítólag maguk is használták ezeket az útvonalakat, hogy könnyebben meg tudják közelíteni Lhászát, a tibeti fővárost.
Az akkori, indiai kormány Javaharlal Nehru vezetésével – stratégái szempontokat figyelembe véve – biztos volt benne, hogy könnyedén felülmúlhatják Kínát, ami Neville Maxwell történész szerint Új Delhi határ menti kalandozásaihoz vezetett, ami később az 1962-es háborút eredményezte.
A háború Kínának kedvezett, de azóta is, a közel 3500 kilométernyi határvonalat érintő viták folytatódnak. Ezek után már csak egy nagyobb konfliktus volt 1967-ben, ami ismét mindkét fél számára nagyobb veszteségekkel járt. Bármilyen jó kapcsolat is volt a két ország között, az 1962. után teljesen megszűnt. Ez idő után legjobb esetben is a relációk civilizáltaknak voltak mondhatók, de reális megközelítésben azonban, a közös gyanakvás és bizalmatlanság jellemezte őket.
Azóta a forgatókönyv teljesen megváltozott. Kína gazdaságilag, katonailag hihetetlen gyorsasággal tört előre, egészen addig, ameddig nagyhatalommá nem vált, politikai, gazdasági és katonai tekintetben egyaránt. Ennek eredménye az lett, hogy Kínát már egy kalap alá veszi a világ ma, Amerikával és Nyugat-Európa fejlett nemzeteivel. India lassanként haladt előre, meg-megállva a fejlődés útján, és mindent összevetve lemaradt a versenyben, másodikként jegyzik, és gazdaságát leereszkedően „fejlődőnek” nevezik.
Ezalatt Tibet ellenállása végig lefoglalta Kínát. Anélkül, hogy nagydobra verték volna Kína diszkréten úgy döntött, hogy teljesen felszámolja és eltávolítja az ellenállókat Tibetből és kínaiakat telepít be a helyükre egészen addig, ameddig a demográfiai adatok Kína előnyére nem válnak. A Képviseletlen Országok és Népek Szervezete szerint a tibeti területeken jelenleg hatmillió tibeti és 7,5 millió kínai nemzetiségű él.
Peking emellett hatalmas mennyiségű pénzt áramoltatott Tibetbe, az iparosodási folyamat fellendítésére és oktatási intézmények létesítésére. Ez azt eredményezte, hogy jelentések szerint, Tibet mára már majdnem felzárkózott Kína többi területéhez viszonyítva. Ezt a folyamat a Sinalizációnak nevezik.
Kínai hivatalos forrásokra hivatkozva, nemzetközi média jelentések 2018-ban, azt állították, hogy Peking az elmúlt közel négy évtizedben több, mint 450 millió dollárt invesztált, Tibet főbb kolostorainak felújítására, és még további majdnem 300 millió dollárt akarnak költeni 2023-ig. Kína több vasat tart a tűzben. Az elkövetkező pár évre a kínai kormány száz milliárd dolláros költségvetést tervezett Tibetbe, főbb infrastrukturális projektekre, beleértve autópályák és repülőterek sorát a tengerszint feletti 13 ezer láb magasságban.
Ezek az események azt jelzik és egyben jelentik is, hogy India azon képessége, hogy befolyása legyen a tibeti történésekre, jó időre elveszett. Az indiai Dharamszalában székelő száműzetésben lévő tibeti kormány, továbbra is csak reprezentatív jellegű, azonban a himalájai területek számkivetetteinek ezrei álmodoznak arról, hogy egy napon visszatérhetnek hazájukba, a szabad Tibetbe. A Dalai Láma már rég nem követeli Tibet teljes függetlenségének igényét, helyette csupán teljes autonómiát kér.
India tétlen megelégedettségéhez képest Kína folytatta stratégiáját annak érdekében, hogy biztosítsa; soha nem fogja elveszíteni Tibet feletti uralmát és befolyását. Hogy leküzdje a földrajzi hátrányokat, amelyek megnehezítik Tibet megközelítését, Kína négy autópályát épített, – Quinghai-Tibet, Sichuan-Tibet, Xinjiag-Tibet és Yuunan-Tibet között – amelyek összekötik Tibetet a központi kínai területekkel. Továbbá egy látványos vasútvonalat is felépítettek – Csinghai-Tibet néven, – ami a jelentések szerint, önmagában véve is, havonta hetven ezer kínai beutaztatására képes a tibeti területekre.
Mindezek mellett Kína a potenciális hátrányait is előnnyé tudja fordítani azzal, hogy barátilag közeledik Nepál felé, például nagylelkű támogatásokat és segítséget nyújt Kathmandúnak krízis helyzetekben, mint például 2015-ben az indiai gazdasági blokád alatt. Bhután esetében Kína terület-cserét ajánlott fel, többet ajánlva és cserébe kevesebbet kérve. Ha ez az egyezség megköttetik Bhutánnal, Kína előnybe kerül, hiszen könnyebb hozzáférést nyer az indiai területekhez.
Sikkim kivételével, amit Indria Gandhi akkori kormánya 1975-ben stratégiailag beolvasztott Indiába, de a határterületek nagy részét – az északi és a keleti határokat – Kína átállította a maga oldalára.
A nagy probléma az, hogy India elveszített egy fontos adu ászt, vagyis Tibetet Kínával szemben. A tibeti ütőkártya már nem jelent fenyegetést Kína számára, mint ahogy ez a veszteség számára már egyszer megtörtént a századfordulón. Sakkjátszmához hasonlítva a helyzetet, ezt a bábuvesztést használja ki Peking, hogy minden erejével kísérletet tegyen a bizonytalan indiai határok elfoglalására, hogy további helyzeti előnyökhöz jusson, amelyek tovább növelnék az összes himalájai terület fölötti uralmát és hosszú távú birodalmi lehetőségekhez juttatná.
A fentiekből következik, hogy Kína ezért ellenezte az indiai kormány 2019-es augusztusi kezdeményezését, miszerint Kasmír speciális státuszát meg kellene szüntetni. Új Delhi közvetlen irányítása Ladak felett aggasztja Pekinget, habár az csak egy adminisztratív átrendeződés, ami gyakorlatilag, akár India belügye is lehet. Kína ellenszenve jelzi a nagyfokú érzékenységét minden határ menti intézkedéssel kapcsolatban. A nemrégiben történt Galvan-völgyi csatározások megmutatják, hogy Kína bármilyen messzire hajlandó elmenni annak érdekében, hogy megvédje a saját érdekeit, még akkor is, ha ez egy kiteljesedett konfliktushoz vezethet.
Most már, hogy Kína, Indiai tibeti bábuját leütötte, Indiának nincs más a fegyvertárában, mint a kereskedelmi kapcsolatok bővítése a kínai áruk jókora piacának formájában. Azonban, ellentétben a kínai oldalról nézve, az export Indiába az összexport bevételek csak 3%-át jelenti, ami nem egy jelentős kereskedelmi mutató.
Egy mási lehetőség, ami Új Delhi érdekeit szolgálhatja a szövetségkötés az amerika-párti nyugati részekkel, beleértve Ausztráliát, Japánt és Szingapúrt. De ezen országok mindegyiknek megvan a maga erős kapcsolata Kínával, amit nem tehetnek kockára csupán azért, hogy segítséget nyújtsanak Indiának. Ezért Indiának nem maradt más választása, mint bármit bevetni a csekély siker érdekében…
Forrás: http://www.tibet.hu/…/tibet-kicsuszik-india-kezebol-ez-kina…
