A díjnyertes Barbara Demick amerikai újságíró Ngaba, Szecsuán történetét meséli el, ami a buddhista önégetések világfővárosává vált.
szerző: Massimo Introvigne
A legrosszabb dolog, ami valaha történt az észak-koreai propagandával, Barbara Demick 2009-es könyve, a Semmi irigyelni való című könyv (Nothing to Envy New York: Random House). A Semmi irigyelni való elnyerte a Samuel Johnson-díjat (jelenleg a Baillie Gifford-díj), amelyet évente az Egyesült Királyságban ítélnek oda a legjobb angol nyelvű tényirodalmi könyvnek.
Demick hat évig élt Dél-Koreában, aztán 2007-ben Kínába költözött. Tibet érdeklődést váltott ki belőle és meglátogatta, ámbár a külföldi újságírók számára a tibeti autonóm régióban (TAR) a kiterjedt terepmunka végzése korlátozásnak van alávetveve és rendkívül nehéz. A TAR azonban nagyjából a történelmi Tibet felét foglalja magában. A másik felét Szecsuán, Qinghai, Gansu és Yunnan kínai tartományokra osztották fel. A tibetiek többsége most ott él, és a tibeti fennsíknak a TAR-n kívüli része sok vezető tibeti alak születési helye, bezárólag a jelenlegi Dalai Lámával.
Az elmúlt évekig a nyugati újságírók számára könnyebb volt a TAR-n kívüli tibeti területeken utazni, mint Tibetben. Demick úgy döntött, hogy Ngabát tanulmányozza, amelyet kínaiul Ngawának hívnak, ami egy 15.000 lakosú város és Ngaba (Ngawa) megye székhelye (阿壩 縣, lakosság 73.000), Ngawa tibeti és Qiang Autonóm Prefektúra (阿壩 藏族 羌族 自治州, lakosság egy millió) felügyelete alatt Szecsuánban.
Ngaba volt az ősi, félig független Mei Királyság fővárosa, amelyre Tibet és Kína egyaránt jogot formált, de valójában egy helyi dinasztia autonóm irányítása alatt állt. Gonpo hercegnő, Demick egyik főszereplője, az utolsó király lánya. Ngaba királyi palotájában született 1950-ben, és tanúja volt a Mei Királyság végének, miután a Népi Felszabadító Hadsereg odaérkezett. A királyt 1958-ban kényszerítették, hogy mondjon le, és ő és a felesége egyaránt „eltűntek” a kulturális forradalom idején, a kezdeti békülékeny hozzáállásuk ellenére, amit a KKP-vel szemben tanusítottak.
Valószínűleg a királynőt meggyilkolták, és a király öngyilkosságot követett el. Abban az időben Gonpót egy elit KKP-iskolában nevelték Pekingben, hogy lojális kollaboránssá váljon. Osztályszármazása miatt a kulturális forradalom alatt zaklatták, és egy xinjiangi farmra küldték dolgozni. Később rehabilitálták, és 1989-ben megengedték, hogy Indiába utazzon. Soha nem tért vissza, és Dharamshalában maradt a tibeti közösséggel.
Gonpo mindenkit ismert Ngabában, beleértve a híres Kirti-kolostor lámáit. Demick elmeséli más tibetiek történetét a városban az 1958-as katasztrófák során, amikor a KKP megpróbált „demokratikus reformokat” rájuk kényszeríteni, amelyek elpusztították a helyi gazdaságot kollektivizáláson keresztül, és az ősi buddhista kultúrát az ateista propaganda és a szerzetesek zaklatása révén, amit a kulturális forradalom szörnyűségei követtek, amelyekre Demick alakjai élénk részletekben emlékeznek vissza.
A Kirti kolostor, Ngaba
Miközben Demick elindította a projektet, Ngaba valami másról vált híressé. 2009. február 27-én egy fiatal szerzetes Kirtiből, Lobsang Tashi, becenevén Tapey felgyújtotta magát, hogy tiltakozzon a 2008. évi emberi jogi tüntetések kínai elnyomása ellen, szerte a tibeti fennsíkon. Tapey a buddhista történelem híres szerzeteseit akarta utánozni, akik különféle okok miatt tiltakozva végeztek önégetést tűz által, de nem nagyon tudta, hogyan kell csinálni. A rendőrség megmentette a haláltól, és később – Demick szerint bedrogozva – megjelent a KKP propagandavideójában, ahol „bevallotta”, hogy más Kirti-szerzetesek „manipulálták”, hogy megtegye, amit tett.
Tapey azonban csak az első volt az önégetők hosszú sorából. Amikor Demick befejezte a könyv írását, 156 tibeti végzett önégetést (ma már 165). Nagyjából egyharmaduk Ngabából és annak környékéről származott, és a város „az önégetés világfővárosa” néven vált ismertté. Az önégetők, köztük sokan szerzetesek, szintén ügyesebbé váltak abban, hogy ne éljék túl, benzint fogyasztottak, hogy belülről is megégjenek.
Demick könyve nem helyettesíti a tibeti önégetésről szóló tudományos irodalmat. Vallási, kulturális és politikai aspektusait (angolul) a Revue d’Études Tibétaines különkiadásában tárgyalják meg, amely magában foglalja a Párizsban, a Collège de France-ban 2012-ben tartott konferencia jegyzőkönyvét is. A folyóirat dicséretet érdemel azért, mert felkínálja a dokumentum ingyenes letöltését ennek a fontos kérdésnek a kapcsán, “Digital Himalaya” projekt néven.
Az olvasók fel fogják fedezni, hogy nem meglepő módon ott számos, hevesen vitatott kérdés van a dokumentumban az önégetésről, beleértve a Dalai Láma hozzáállásának leírását, aki megpróbálta tiszteletét kifejezni az áldozatok bátorsága miatt, miközben egyúttal nem ösztönözte a gyakorlatot, és kifejtette a buddhizmus teológiai álláspontját ezen esetek iránt, amelyeknek hosszú hagyománya van a különböző buddhista iskolák között (sokan emlékeznek a vietnami szerzetesekre, akik az 1960-as években felgyújtották önmagukat, hogy tiltakozzanak Ngô Đình Diệm elnök ellen, 1901–1963).
Demick megemlíti ezeket a vitákat futólag, de inkább abban érdekelt, hogy elbeszélje némelyeknek, akik önégetést végeztek és a barátaiknak a személyes történeteit. Miért csinálták? Miért különösen Ngabában? Elértek valamit? Az újságíró úgy véli, hogy az önégetés egyrészt vallási reményből fakad, hogy egy erőszak nélküli cselekedet (csak az áldozat és senki más nem sérül meg) megváltoztathatja a világot, és a kétségbeesés érzése, amely azon érzéseken alapul, hogy minden más út, hogy tiltakozzanak, most lezárult.
Ngaba vált ezeknek a tiltakozásoknak a központjává, mivel ez volt a tibetiek által lakott első terület, amely megtapasztalta a kínai kommunista hadsereg masszív zaklatásait, az 1930-as években történt első behatolásaik óta, amikor az éhező maoista katonák megfőzték és megették a szent kolostori dobok bőrét és a fogadalmi buddhista figurákat, miután felfedezték, hogy árpalisztből és vajból készültek (innen származik a könyv címe: „Egyétek meg a Buddhát”). Értékes kéziratokat is elpusztítottak és szerzeteseket öltek meg, és ezt jóval az 1958-as kampány és a kulturális forradalom előtt. 1958-ban néhányan úgy vélték, hogy a fegyveres harc egy alternatíva volt. A gyermekeiknek és unokáiknak nem voltak ilyen illúziói, és szenvedés és kegyetlenség évtizedei hozták létre az önégetéseket.
Elértek-e valamit az önégetők? Nehezebbé tették a külföldiek, köztük az újságírók számára Ngaba látogatását, ahol Demick 50.000 kínai biztonsági személyzet jelenlétéről számol be, amely a városban 15.000 és a megyében 73.000 lakost figyel meg. Demick úgy véli, hogy az önégetések által okozott nemzetközi megszégyenítés elért némely jó eredményeket. A han-kínaiak Ngaba megyébe történő bevándorlása lelassult, és törölték a vízelterelési terveket, amelyek kiszárították volna a Ngaku folyót és ezzel azt okozták volna, amit a helyiek egyértelmű ökológiai katasztrófának írtak le.
Másrészt semmi sem állítja meg a tibeti identitás és kultúra elnyomását. 2020 márciusában a Ngaba 3. Általános Iskola tibetiről kínaira váltotta az oktatási nyelvét. És 2019-ben az összes iskola diákjaitól megkövetelték, hogy vegyenek részt egy olyan zenei versenyen, ahol elvárták tőlük, hogy „kifejezzék végtelen szeretetüket a KKP iránt”.
Végül Ngaba megye nem jobb, mint Észak-Korea. „A félelem szintje a tibetiek között összehasonlítható azzal, amit Észak-Koreában láttam” – vonta le a következtetést Demick.
Írta: Massimo Introvigne
Forrás: https://bitterwinter.org/eat-the-buddha-why-tibetans-are…/
Kép: Bitter Winter
