Bevezetés
A 2016-os amerikai elnökválasztás évtizedek óta az egyik legdrámaibb választás volt. Bár a szavazók részvétele alacsony volt, 58 százalék, a kampány tele volt csavarokkal és fordulatokkal, még a választások utánra is maradt belőlük. A győztes republikánus párti jelöltet, Donald Trumpot negatív médiavisszhang és tüntetések árasztották el az ország városaiban. A demonstrálók olyan szlogeneket tartottak fel, mint a ”nem az én elnököm” és Trump-ot ”rasszistának”, ”szexistának”, ”idegengyűlölőnek” vagy ”nácinak” deklarálták. Újraszámlálásra szólítottak fel, valamint vádemeléssel fenyegetőztek.
Oknyomozó újságírók felfedték, hogy sok ezek közül a tiltakozások közül meghatározott érdekcsoportok által lett kezdeményezve. Amint azt az America Under Siege: Civil War 2017 [Amerika ostrom alatt: polgárháború 2017] című dokumentumfilm bemutatja, melyet a floridai oknyomozó Trevor Loudon rendezett, a demonstrálók jelentős része ”professzionális forradalmár” kommunista rezsimekhez és egyéb autokratikus államokhoz fűződő kapcsolatokkal, mint Észak-Korea, Irán, Venezuela vagy Kuba. Loudon munkája kiemelte két prominens amerikai szocialista szervezet, a Sztálinista Munkások Világpártja és a maoista Szabadság Útja Szocialista Szervezet szerepét is. [1]
Loudon az 1980-as évek óta kutatja a kommunista mozgalmat, és megállapította, hogy a baloldali szervezetek az Egyesült Államokat tették elsődleges célpontjukká a beszivárgás és a felforgatás terén. Az amerikai politika, az oktatás, a média és az üzleti élet területei egyre inkább balra tolódtak el jól pozícionált egyének befolyásának hatására. Miközben az emberek világszerte a hidegháború után a szabad világ győzelmét ünnepelték, a kommunizmus titokban átvette a nyugati társadalom közintézményeinek irányítását, hogy felkészüljön a végső csatára.
Az USA a szabad világ élcsapata, és a világrendőrség ég adta küldetését teljesíti. Az Egyesült Államok részvétele meghatározta a két világháború kimenetelét. A hidegháború idején az Egyesült Államok a nukleáris holokauszt fenyegetésével szembenézve sikeresen sakkban tartotta a keleti blokkot a Szovjetunió és Kelet-Európa kommunista rendszereinek összeomlásáig.
Az Egyesült Államok alapító atyái a nyugati vallási és filozófiai hagyományok ismeretében írták meg a Függetlenségi Nyilatkozatot és az Egyesült Államok alkotmányát. Ezek a dokumentumok magától értetődőnek ismerték el az embereknek Istentől kapott jogait – kezdve a hit és a szólás szabadságával -, és megalapozták a hatalommegosztást tartalmazó köztársasági kormányzati rendszert. Az Egyesült Államok azért vívta polgárháborúját, hogy a rabszolgaság eltörlésével teljes mértékben megvalósítsa Amerika alapító elveit. Több mint 200 éve ezek az elvek, valamint a hívő emberek jelentősen hozzájárultak az Egyesült Államok szabadságához és általános jólétéhez, amint azt az Alkotmány preambuluma megígérte.
A nyugati félteke szabadsága közvetlenül ellentétes az ördög azon céljával, hogy leigázza és elpusztítsa az emberiséget. A kommunizmus kísértete a kollektív, egalitárius társadalom tetszetős álarca mögé bújik, miközben az emberi társadalomban megbízza küldötteit, hogy az egész világon végrehajtsák a tervét.
Míg a kommunizmus a keleti országokban, például a Szovjetunióban és Kínában totalitárius kormányként nyilvánul meg, tömeggyilkosságokkal és a hagyományos kultúra elpusztításával, addig a Nyugat felett is csöndes és folyamatos felforgatással és dezinformációval szerzett hatalmat. Felemészti a gazdaságot, a politikai folyamatokat, a társadalmi struktúrákat és az emberiség erkölcsi szövetét, hogy degenerációt és pusztulást idézzen elő.
Mivel a nyugati országokban nincs hatalmon a kommunista párt, a kísértet ügynökei mindenféle szervezet és intézmény felforgatásával álcázzák magukat. Legalább négy fő erő mozgatja a kommunista felforgatást Nyugaton.
Az első felforgató erő maga a Szovjetunió volt, amely megalapította a kommunista Harmadik Internacionálét (Komintern), hogy világszerte elterjessze a forradalmat. A kínai kommunisták az 1980-as években megnyitották gazdaságukat. Az így kialakult politikai, gazdasági és kulturális cserekapcsolatok lehetőséget adtak a Kínai Kommunista Pártnak arra, hogy beszivárogjon nyugatra.
A második felforgató erő a helyi kommunista pártok voltak, amelyek együttműködtek a Szovjet Kommunista Párttal és a Kominternnel.
A harmadik felforgató erő az elmúlt évtizedek gazdasági válságai és társadalmi felfordulásai voltak, amelyek számos nyugati kormányt arra késztettek, hogy különböző módosított formában szocialista politikát folytasson, ami folyamatos balra tolódást eredményezett.
A negyedik felforgató erő azoktól származik, akik a kommunista párttal és a szocializmussal szimpatizálnak és támogatják azt. Ezek az útitársak a kommunizmust a nyugati társadalmon belüli a „hasznos idióták” ötödik oszlopaként szolgálják, segítve a kultúra lerombolását, az erkölcsi degeneráció elültetését és a legitim kormányok aláásását.
E fejezet keretein kívül esik a nyugati kommunista beszivárgás átfogó bemutatása. Természetét nehéz megérteni, és meglehetősen összetett. Ha azonban nagy vonalakban megértjük, a tisztelt olvasó legalább képet kaphat arról, hogyan működik a rosszindulatú kísértet, és megtanulhat átlátni a megtévesztés rétegein. A rövidség érdekében ez a fejezet csak általános áttekintést nyújt a kommunizmus elterjedéséről az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában.
1. A kommunizmus erőszakos és erőszak nélküli formában
A köztudatban a kommunista párt összefonódott az erőszak fogalmával, és nem ok nélkül. A Communist Manifesto-ban Marx és Engels azt mondják: „A kommunisták megvetik azt, hogy elrejtsék nézeteiket és céljaikat. Nyíltan kijelentik, hogy végső céljaikat csak az összes meglévő társadalmi feltétel erőszakos megdöntésével lehet elérni.” [2]
Az a tény, hogy az orosz és a kínai kommunista rezsim forradalommal és erőszakkal ragadta meg a hatalmat, és az erőszakot az elnyomás eszközeként használta, elvonja a figyelmet a kommunizmus más kevésbé látható formáiról.
A marxizmus erőszakos forradalmat támogató ágait a leninizmus képviseli, amely két fontos szempontból adaptálta az elméletet. Marx szerint a kommunista forradalomnak a fejlett kapitalista országokban kell elindulnia, míg Lenin úgy vélte, hogy a szocializmust a gyakorlatban is át lehet ültetni Oroszországban, amelynek gazdasági fejlettsége viszonylag alacsonyabb. Lenin második hozzájárulása a marxizmushoz a pártépítés doktrínája volt.
A pártépítés alapvetően abból áll, hogy a bűnszervezetekre jellemző kényszerítő technikákat, hazugságokat és erőszakot alkalmaznak, melyeket a marxista társadalom-gazdasági elméletekkel támogatott meg. Lenin szerint a munkásosztály önmagában képtelen önálló osztálytudatosságot kialakítani vagy forradalmat indítani, és külső akciókkal kell őket összefogni. A forradalom ügynökeit egy magasan képzett proletár „élcsapattá” kell szervezni – Kommunista Pártként.
Az 1884-ben, egy évvel Marx halála után, alapított Brit Fábiánus Társaság más utat választott a szocializmus terjesztéséért folytatott küzdelemben. A Fábiánus logó egy bárány bőrébe öltözött farkast ábrázol, és a neve Quintus Fabius Maximus Verrucosusra utal, a római tábornokra és diktátorra, aki a kivárás taktikájáról híres.
A „Fabian Review”-ban, a csoport első kiadványában, egy feljegyzés olvasható a borítón, „Várnod kell a megfelelő pillanatra, ahogyan Fabius tette türelmesen, amikor Hannibal ellen harcolt, bár sokan kifogásolták a késlekedését; de amikor elérkezik az idő, akkor keményen oda kell csapni, ahogyan Fabius tette, különben a várakozásod hiábavaló és eredménytelen volt.” [3]
Annak érdekében, hogy fokozatosan elérje a szocializmust, a Fábiánus Társaság a „beszivárgás” politikáját alkalmazta, hogy kihasználja a politikában, az üzleti világban, és a társadalmi életben nyíló lehetőségeket. A Fábiánus Társaság nem korlátozta a tevékenységét a saját tagjaira, hanem arra ösztönözte őket, hogy támogassák és csatlakozzanak a megfelelő szervezetek szocialista céljaihoz, és nyerjenek meg maguknak fontos személyeket, mint miniszterek, vezető közigazgatási tisztviselők, gyáriparosok, egyetemi dékánok vagy egyházi vezetők. Sidney Webb, a Fabiánus Társaság elnöke azt írta:
Társadalmi üdvözlettel köszöntjük minden vallásos felekezethez tartozó vagy nem vallásos nők és férfiak csatlakozását, erősen ragaszkodva ahhoz, hogy a szocializmus nem szekularizmus; és minden együttes tevékenység tárgya és célja az egyén lelkének, tudatának vagy jellemének a fejlődése. …Nem korlátoztuk a propagandánkat sem a lassan alakuló kommunista pártra, sem azokra, akik készek arra, hogy szocialistáknak hívják magukat, sem a fizikai munkásokra, sem pedig egy adott osztályra. A javaslatainkat egyenként rakjuk a lehető legmeggyőzőbben mindazok elé, akik figyelnek rá – a konzervatívok, amikor csak hozzájuk férünk, minden felekezethez tartozó templomok és imaházak, a különböző egyetemek, liberálisok és radikálisok a többi szocialista társasággal együtt. Ezt hívjuk mi „beszivárgásnak”: és ez egy fontos felfedezés. [4]
A Fábiánus Társaság sok tagja fiatal értelmiségi volt. Beszédeket tartottak, könyveket, magazinokat, röpiratokat publikáltak a társadalomban. A 20. században a Fábiánus Társaság a politikai színpadra költözött. Webb lett az újonnan alakult Munkáspárt Munkástanácsának Fábiánus képviselője.
A Munkáspártban Webb készítette a párt alapszabályát és pártprogramját. Vezető szerepet vállalva a politika kialakításában, Webb arra törekedett, hogy a Fábiánus szocializmus a párt vezető ideológiájává váljon. A Fábiánus Társaság később befolyást szerzett az Egyesült Államokban, ahol különböző csoportok léteznek számos egyetem liberális művészeti karain.
Legyen szó akár Lenin erőszakos kommunizmusáról vagy a Fábiánus Társaság erőszakmentes kommunizmusáról, mindkettőt a kommunizmus gonosz kísértete manipulálja, és ugyan az a végső céljuk. Lenin erőszakos kommunizmusa azonban nem utasítja el az erőszakmentes eszközöket. A „baloldali radikalizmus”, a gyermekkori betegség a kommunizmusban című könyvében Lenin kritizálja a nyugat-európai kommunista pártokat, hogy elutasítják az együttműködést az általa „reakciósnak” hívott munkás képviseletekkel illetve amiért csatlakoznak a „kapitalista” nemzeti parlamentekhez.
Lenin azt írja a könyvében: „A politika művészete (és egy kommunista helyes megértése a feladatairól) abban áll, hogy helyesen méri fel a feltételeket és azt a pillanatot, amikor a proletariátus élcsapata sikeresen megszerezheti a hatalmat, amikor képes lesz – a hatalom megszerzése alatt és után – megnyerni a megfelelő támogatást a munkásosztály elegendően széles rétegeiből és a nem proletár tömegekből, és amikor képes lesz ezt követően fenntartani, megszilárdítani és kiterjeszteni a hatalmát oktatással, képzéssel a dolgozó rétegek egyre szélesebb körének megnyerésén keresztül.” [5]
Lenin újra és újra hangsúlyozta, hogy a kommunistáknak el kell rejteniük valódi szándékaikat. A hatalom megszerzése érdekében semmilyen ígéret és megalkuvás nem zárható ki. Más szóval, hogy elérjék céljaikat lelkiismeretlen módon járhatnak el. A hatalom felé vezető úton az Oroszországi Bolsevik Párt és a Kínai Kommunista Párt mind az erőszak, mind a hazugság szélsőséges formáihoz folyamodott.
A szovjet és a kínai rezsim brutalitása elterelte a figyelmet a nem erőszakos kommunista szerveződésekről nyugaton. Bernard Shaw, ír drámaíró és a Fábiánus Társaság képviselője egyszer azt írta: „Azt is világossá tettem, hogy a szocializmus a teljes jövedelmi egyenlőséget jelenti, vagy semmit, és hogy a szocializmus alatt nem engedhető meg, hogy szegény légy. Erővel etetve, öltöztetve, szállásolva, tanítva és alkalmazva leszel, akár tetszik, akár nem. Ha kiderül, hogy a karaktered nem érdemli meg ezt a fáradozást, akkor valószínűleg kivégeznek valamilyen barátságos módon.” [6]
A Fábiánus Társaság álruhába rejtőzésre szakosodott. Bernard Shaw -t választotta, aki a betűk embere, hogy szép szavakkal elfedje az erőszakmentes kommunizmus valódi céljait. Ám a brutalitás ott rejtőzik a felszín alatt. A nyugati kommunista pártok és a különféle szervezeteik a fiatalokat a káosz légkörének megteremtésére ösztönzik. Támadásokban, vandalizmusban, rablásban, gyújtogatásban, robbantásokban és gyilkosságban vesznek részt ellenségeik zaklatása és megfélemlítése céljából.
2. A kémkedés és félrevezetés háborúja
A kommunizmus a nemzetet az osztálytársadalom elnyomó struktúrájának tartja és a nemzetiség eltörlését tűzi ki céljául. A Kommunista Párt Kiáltványában Marx és Engels az hírdetik, hogy „a munkásembernek nincs hazája.” A kiáltvány ezzel a felszólítással ér véget, „Minden ország munkásai, egyesüljetek!”
Lenin vezetésével a bolsevikok megalapították az első szocialista országot Oroszországban, és azonnal létrehozták Kommunista Internacionálét (Komintern), a szocialista forradalmak kezdeményezésére és terjesztésére az egész világon. A Szovjetunió és a Komintern célja az volt, hogy megdöntse minden földi nemzet törvényes rendszereit és egy szocialista proletár világdiktatúrát hozzon létre. 1921-ben a Komintern távol-keleti ága létrehozta a KKP-t, amely 1949-ben erőszakkal átvette Kínában a hatalmat.
A KKP-tól eltekintve a világ kommunista pártjai a Kominterntől kértek útmutatást, és elfogadták annak pénzügyi támogatását és a képzéseket. A Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) a hatalmas birodalom erőforrásaival aktivistákat toborzott az egész világon, és arra képezte ki őket, hogy végezzenek felforgató tevékenységet a saját országaikban.
Az 1919-ben alapított Egyesült Államok Kommunista Pártja (PCUSA) volt az egyik ilyen szervezet, amelyek követték a Komintern és az SZKP ajánlásait. Noha az Egyesült Államok Kommunista Pártja soha nem vált jelentős politikai erővé, az Egyesült Államokra gyakorolt befolyása ennek ellenére jelentős volt. Az Egyesült Államok Kommunista Pártja összefogott az aktivistákkal és az aktivista szervezetekkel, hogy beszivárogjon a munkások és a hallgatók mozgalmaiba, az egyházba és a kormányba.
Dr. Fred Schwarz, az amerikai antikommunizmus úttörője, 1961-ben azt mondta: „Bármely kísérlet a kommunisták befolyásának a számuk alapján történő megítélésére olyan, mintha egy hajó testének épségét megpróbálnánk meghatározni úgy, hogy a lyukakkal rendelkező területet az épp területhez viszonyítjuk. Egyetlen lyuk el tudja süllyeszteni a hajót. A kommunizmus a fegyelmezett irányító kisebbség elmélete, aki a többieket vezeti. Egyetlen személy egy fontos pozícióban több ezreket tud irányítani és manipulálni.” [7]
Ma már köztudott, hogy a második világháború idején szovjet ügynökök aktívak voltak az Egyesült Államok kormányában. Ennek ellenére valamint Joseph McCarthy szenátor antikommunista erőfeszítései ellenére, a tényeket a baloldali politikusok, akadémikusok és a bal oldali média eltitkolta és elhallgatta a nyilvánosság elől.
A kilencvenes években az amerikai kormány feloldotta az amerikai titkosszolgálatok által dekódolt „Venona fájlok” titkosítását. Ezek a dokumentumok azt mutatják, hogy legalább 300 szovjet kém dolgozott az amerikai kormányban, beleértve a Roosevelt-közigazgatás magas rangú tisztviselőit, akik hozzáfértek a szigorúan titkos információkhoz. Más ügynökök a pozícióikat használták fel az amerikai politikai döntéshozatal és az államszervezet befolyásolására.
A szovjet kémek közé sorolták az Egyesült Államok Kincstárának tisztviselőjét, Harry Dexter White-ot, Alger Hiss-t a külügyminisztérium tisztviselőjét, valamint Julius és Ethel Rosenberg-et, a házaspárt, akiket villamosszékben végeztek ki katonai titkok és atomtechnológiák Szovjetunióba való továbbítása miatt.
A Venona Projekt által elfogott és dekódolt kommunikáció csak a jéghegy csúcsa; az Egyesült Államok kormányában a szovjet beszivárgás teljes mértéke ismeretlen. Magas rangú amerikai tisztviselőként néhány szovjet ügynöknek lehetősége volt fontos politikai döntéseket befolyásolni.
Alger Hiss, szovjet kémként a Külügyminisztériumban kulcsszerepet játszott Franklin D. Roosevelt elnök tanácsadójaként a jaltai konferencián a második világháború végén. Segédkezett a háború utáni területi megállapodások meghatározásában, az Egyesült Nemzetek Alapokmányának kidolgozásában, a foglyok cseréjéről szóló döntésekben és hasonlókban.
Harry Dexter White, a pénzügyminiszter, Henry Morgenthau Jr tanácsadó tanácsadója segített a Bretton Woods -i nemzetközi pénzügyi megállapodások kidolgozásában, és jelentős szerepet játszott a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank létrehozásában.
White bíztatta a Kínai Nacionalista Pártot (Kuomintang), hogy alkalmazza a KKP titkos tagját, Ji Chaodingot a kínai pénzügyminisztériumban. 1941-ben a posztjára lépve Yi volt a katasztrofális valutareformok megtervezője, amelyek megrongálták a Kuomintang hírnevét és elősegítették a KKP felemelkedését.
Több történész egyet ért abban, hogy a szovjet kémek és baloldali szimpatizánsaik befolyása az amerikai külpolitikában arra késztette az Egyesült Államokat, hogy vessenek véget a Kuomintangnak nyújtott katonai segélyeknek a második világháború utáni kínai polgárháború alatt. Ennek következtében veszett el a szárazföldi Kína és jutott a KKP kezére.
Egyes tudósok, mint például M. Stanton Evans, azt állítják, hogy a szovjet kémek voltak a legsikeresebbek a politika befolyásolásában. [8] Whittaker Chambers, szovjet informátor és az Egyesült Államok Kommunista Pártjának tagja, aki később disszidált és tanúskodott más kémek ellen, azt mondta: „Az ellenséges hatalom ügynökei sokkal többet tudtak tenni, mint a dokumentumok ellopása. Képesek voltak befolyásolni a nemzet külpolitikáját a nemzet fő ellensége érdekében, és nem csak kivételes esetekben, …de a mindennapi döntések megdöbbentő mennyiségében.” [9]
Jurij Bezmenov, a KGB ügynöke, aki a nyugatra disszidált, írásaiban és interjúkban beszélt a szovjetek felforgatással kapcsolatos módszereiről. Bezmenov szerint a népszerű James Bond stílusú kémek, akik hidakat robbantanak fel vagy ellopott titkos dokumentumokért surrannak be, nem is lehetnének távolabb a kémkedés valóságától. A KGB személyzetének és erőforrásainak mindössze 10–15% -át fordították a hagyományos kémprogramokra, a többi mind ideológiai felforgatásra ment.
Bezmenov azt mondta, hogy a felforgatás négy szakaszból áll: Az első lépés az ellenséges ország kulturális hanyatlásának és demoralizációjának előmozdítása; a második a társadalmi káosz létrehozása; a harmadik pedig olyan válságot robbant ki, amely polgárháborúhoz, forradalomhoz vagy más országból történő invázióhoz vezethet, amely az ország a kommunista párt irányítása alá vonásának negyedik és utolsó szakaszával ér véget. Ezt normalizálásnak nevezzük.
Bezmenov, más néven Thomas Schumann három területét sorolta fel a felforgatásnak: a gondolkodást, a hatalmat és a társadalmi életet. A gondolkodás a vallást, az oktatást, a médiát és a kultúrát fedi le. A hatalom magában foglalja a kormányzati igazgatást, a jogrendszert, a bűnüldözést, a fegyveres erőket és a diplomáciát. A társadalmi élet magában foglalja a családokat és a közösségeket, az egészséget, valamint a különböző fajú és társadalmi osztályú emberek közötti kapcsolatokat.
Példaként Bezmenov elmagyarázta, hogyan manipulálták az egyenlőség koncepcióját a nyugtalanság előidézésének érdekében. Ügynökök hirdették az egalitariánizmust ezzel elégedetlenné téve az embereket a politikai és gazdasági körülményeikkel kapcsolatban. Az aktivizmust és a polgári nyugtalanságot gazdasági patthelyzet kísérheti, tovább súlyosbítva a munkaügyi és pénzügyi relációkat a destabilizáció romló ciklusában. Ez forradalomban vagy a kommunista erők inváziójában csúcsosodhat ki. [10]
Ion Mihai Pacepa, a kommunista Románia legmagasabb szintű hírszerző tisztviselője 1978-ban disszidált az Egyesült Államokba. Kifejtette, hogyan adaptálták a volt Szovjetunió és Kelet-Európa kommunista rezsimjei a nyugati országokkal szembeni pszichológiai hadviselés és dezinformáció stratégiáit. Pacepa szerint a dezinformáció célja az emberek viszonyítási kereteinek megváltoztatása volt. Az ideológiai értékeik manipulálásával az emberek még akkor sem képesek megérteni vagy elfogadni az igazságot, ha közvetlen bizonyítékokkal támasztják alá azokat. [11]
Bezmenov szerint az ideológiai felforgatás első szakasza általában 15-20 évig tart – azaz egy új generáció oktatásához szükséges idő – a második szakasz kettőtől öt év, és a harmadik szakasz csak három-hat hónap. Bezmenov egy 1984-ben tartott beszédében azt mondta, hogy az első szakasz olyan eredményeket hozott, amelyek meghaladták a szovjetek elvárásait.
Számos szovjet kém és hírszerző tisztviselő beszámolója, valamint a hidegháború dekódolt dokumentumai azt sugallják, hogy a beszivárgási taktika volt a hajtóerő az 1960-as évek „ellenkultúrális” mozgalma mögött.
1950-ben McCarthy elkezdte feltárni a kommunista beszivárgás mértékét az Egyesült Államok kormányában és a társadalomban. Négy évvel később azonban a szenátus az elítélése mellett szavazott, és megállította a kormány azon kezdeményezését, hogy megszabaduljon a kommunista befolyástól. Ez az Egyesült Államok hanyatlásának egyik fő oka.
A kommunista beszivárgás veszélye nem csökkent a Szovjetunió összeomlásával és a hidegháború befejeződésével. Például McCarthy-t a baloldali politikusok és a média évek óta démonizálja. Manapság a mccarthyzmus a politikai üldöztetés szinonimájává vált – ez egyértelműen jelzi a szélsőbaloldali ideológia nyugati dominanciáját.
Az évtizedes elnyomás és rágalmazás, ami az olyan antikommunista hősöket sújtotta az USA-ban, mint McCarthy, általános tendenciákat mutat. Ahogy egy konzervatív amerikai politikai kommentátor megfigyelte, az Amerika ellenesség a globális baloldali mozgalom természetes alkotóeleme. A baloldal foggal és a körömmel harcol a házasságtörők, abortusz hívők, bűnözők és kommunisták védelme érdekében, miközben támogatja az anarchiát és a civilizációt ellenzőket.
3. A New Deal-től a progresszivizmusig
1929. október 24-én, csütörtökön a New York-i tőzsde összeomlott. A válság a pénzügyi szektorból az egész gazdaságra átterjedt, nem kímélve a fejlett nyugati országok egyikét sem. A munkanélküliség a lakosság több mint egynegyedét érintette, a munkanélküliek száma összesen meghaladta a 30 milliót. Az ipari termelés a nagy ipari országokban, a Szovjetunió alá tartozóktól eltekintve, átlagosan 27 százalékkal esett vissza. [12]
1933 elején, Roosevelt beiktatását követő száz napon belül számos törvényjavaslatot mutattak be a válság megoldására. A szabályzások fokozták a kormány beavatkozásának mértékét a gazdaságba és jelentős reformokat hajtottak végre: A kongresszus elfogadta a sürgősségi banki törvényt, a mezőgazdasági kiigazításról szóló törvényt, a nemzeti iparfejlesztési törvényt és a társadalombiztosítási törvényt. Noha Roosevelt New Deal –je lényegében a második világháború kitörésével lezárult, sok ebben az időszakban megalakult intézmény és szervezet a mai napig formáló hatással van az amerikai társadalomra.
Roosevelt több rendeletet adott ki, mint a többi elnök által ugyanazon évszázadban kiadott összes rendeletek száma. Ennek ellenére az amerikai munkanélküliségi ráta a háborúig nem esett két számjegy alá. A New Deal valódi hatása az volt, hogy az Egyesült Államok kormányát a magas adózás, az állam szerepének megsokszorozása és a gazdasági intervenció pályájára állította.
Dinesh D’Souza konzervatív gondolkodó a The Big Lie: Exposing the Nazi Roots of the American Left című könyvében azt írja, hogy a Roosevelt-féle New Deal középpontjában álló National Recovery Act (Országos helyreállítási törvény) lényegében az amerikai szabadpiac végét jelentette. [13]
Az FDR’s Folly, Jim Powell történész 2003-ban megjelent könyve szerint a New Deal ahelyett, hogy véget vetett volna a nagy depressziónak, inkább meghosszabbította azt: a társadalombiztosítási törvény és a munkajog tovább ösztönözte a munkanélküliséget, miközben a magas adók leterhelték az egészséges vállalkozásokat, és hasonlók. [14] Laureate Milton Friedman Nobel díjat nyert közgazdász Powell munkáját dicsérve azt mondta: „Amint azt Powell kétséget kizáróan bizonyítja, a New Deal akadályozta a [gazdasági] visszaesésből való kilábalást, meghosszabbította és növelte a munkanélküliséget, és előkészítette a terepet egy egyre inkább beavatkozó és költséges kormányzat számára.” [15]
Lyndon Johnson elnök, aki Kennedy 1963-as merényletét követően lépett hivatalba, háborút hirdetett a szegénység ellen az 1964-es „State of the Union” beadványával, és elindította a Great Society (nagyszerű társadalom) nevű jóléti programot. Johnson rövid időn belül egy sor végrehajtási utasítást adott ki, új kormányzati ügynökségeket hozott létre, megerősítette a jóléti államot, emelte az adókat, és drasztikusan kibővítette a kormány hatalmát.
Érdekes megjegyezni a hasonlóságokat Johnson elnök közigazgatási intézkedései és az 1966-ban publikált, az Amerikai Kommunista Párt új programja között. Gus Hall, a CPUSA főtitkára azt mondta: „A Great Society program kommunista jellege egy régi mondással foglalható össze: két ugyanabban az ágyban alvó ember különböző dolgokról álmodhat. Mi, kommunisták támogatjuk a Great Society koncepció minden intézkedését, mert mi a szocializmusról álmodunk.”
Hall „ugyanazon ágya” a Great Society politikájára utal. Noha a CPUSA támogatta a Great Society kezdeményezését, a Johnson adminisztráció célja az volt, hogy az Egyesült Államokat a demokratikus rendszer alatt állítsa talpra. A Kommunista Párt célja az volt, hogy lépésről lépésre megkönnyítse az Egyesült Államok útját a szocializmusba.
A Great Society és a szegénység ellen indított háborúnak három súlyos következménye volt: fokozta a jóléttől való függőséget, elriasztotta az embereket a munkavégzéstől, és rombolta a családi struktúrát. A jóléti intézkedések az egyszülős családokat részesítették előnyben, ezzel ösztönözve a válást és a házasságon kívüli gyermekeket. A statisztikák szerint az 1940-ben házasságon kívül született gyermekek aránya az újszülöttek körében 3,8 százalék volt, 1965-re ez a szám 7,7 százalékra nőtt. 1990-ben, 25 évvel a Great Society reformja után, ez az arány 28 százalék volt, és 2012-ben tovább emelkedett 40 százalékra. [17]
A család szétesése számos jelentős következményekkel járt, mint például a megnövekedett pénzügyi terhek a kormány számára, az emelkedő bűncselekmények aránya, a családok iskolázottságának csökkenése, a generációk óta szegénységben élő családok, és a járandóságra szorultság mentalitása, ami magasabb önkéntes munkanélküliséghez vezetett.
A skót történész és jogász, Lord Alexander Fraser Tytlernek tulajdonított idézet szerint: „A demokrácia nem létezhet állandó kormányzati formában. Az csak addig létezhet, amíg a szavazók felfedezik, hogyan tudnak nagyobb részt megszavazni maguknak az államkincstárból. Ettől a ponttól kezdve a többség mindig azon jelölt mellett szavaz majd, amelyik az államkincstárból a legtöbb előnyt biztosítja számára, ezzel azt eredményezve, hogy a demokrácia mindig össze fog omlani a laza pénzügyi politika miatt, amit mindig egy diktatúra követ majd.” [18]
Ahogy a kínai mondás tartja: „Takarékosságból extravaganciába váltani könnyű, de az ellenkezője nehéz.” Ahogy az emberek függőséget alakítanak ki a jóléttel szemben, nehézkessé válik a kormányzat számára csökkenteni a juttatások körét és a mennyiségét. A nyugati jóléti állam egy politikai ingovánnyá vált, amelyre a politikusoknak és a tisztviselőknek már nincs megoldásuk.
Az 1970-es években a szélső baloldal feladta a forradalmi kifejezéseket, amelyek fenntartották az amerikai emberek éberségét, és a semlegesen hangzó „liberalizmussal” és „progresszívizmussal” helyettesítették azokat. Azoknak az olvasóknak, akik éltek kommunista országokban, az utóbbi „progresszió” (haladás) kifejezés nem ismeretlen, amelyet a Kommunista Párt használt a „kommunizmus” egyfajta szinonimájaként. Például a „progresszív (haladás) mozgalom” a „kommunista mozgalomra” utalt, és a „haladó értelmiség” a „kommunista párti értelmiségre” vagy a Kommunista Párt földalatti mozgalmának tagjaira vonatkozott.
A liberalizmus nem különbözik lényegesen a progresszívizmustól, mivel ugyanazokat a jellegeket hordozza: magas adókat, kiterjedt jólétet, nagy kormányzatot, a vallás, az erkölcs és a hagyomány elutasítását; a „társadalmi igazságosság” politikai fegyverként történő használatát, a „politikai korrektséget”,a feminista küzdelmet, homoszexualitást, szexuális perverziókat és hasonlókat.
Nem szándékozunk újjal mutogatni egyetlen politikai figurára vagy személyre sem, mivel az valóban nagyon nehéz, hogy korrekt elemzést és ítéletet alkossunk a bonyolult történelmi események közepette. Az világos, hogy a kommunizmus kísértete mind a keleti, mind a nyugati térségben a 20. század eleje óta tevékenykedik. Amikor az erőszakos forradalom sikerrel járt keleten, a kommunizmus kiterjesztette a hatását a nyugati kormányok és társadalmak felé, mindig balra mozdítva őket.
A nagy depressziót és az első világháború befejezését követően az Egyesült Államok egyre növekvő mértékben fogadott el szocialista irányelveket, mint jóléti állam, mivel az ateizmus és a materializmus megrongálta az amerikai társadalom morális berendezkedését. Az emberek eltávolodtak Istentől és a hagyományos erkölcsi normáktól, gyengítve ezzel a megtévesztéssel szembeni ellenállásukat.
4. A Nyugat kulturális forradalma
Az 1960-as években, a modern történelem vízválasztó pillanatában, egy példátlan ellenkultúra mozgalom volt látható, mely keletről nyugat felé söpört végig. A kínai kommunisták kulturális forradalmával ellentétben a nyugati ellenkultúra mozgalomnak több fókusza is megjelent, vagy inkább nem igazán volt fókuszált.
Az 1960-as évektől az 1970-es évekig az ellenkultúra mozgalom főként fiatal résztvevőit különféle törekvések motiválták. Néhányan ellenezték a vietnami háborút, mások a polgári jogokért harcoltak, mások a feminizmus mellett álltak ki, és elítélték a férfiuralmat, egyesek a homoszexuálisok jogaiért küzdöttek. Mindezek tetejében látványos mozgalmak jelentek meg a tradíciók és a hatóság ellen, amelyek a szexuális szabadságot, a hedonizmust, a kábítószert és a rock zenét támogatták.
Ennek a nyugati kulturális forradalomnak az volt a célja, hogy elpusztítsa az igaz keresztény civilizációt és annak hagyományos kultúráját. Miközben ez a nemzetközi kulturális váltás látszólag rendezetlen és kaotikus, valójában a kommunizmusból fakad.
Az ellenkultúra mozgalom fiatal tagjai három bálványt tiszteltek „A három M”-ként – Marx, Marcuse és Mao Ce-tung.
Herbert Marcuse a frankfurti iskola, a marxista értelmiségiek egy csoportjának kulcsfontosságú tagja volt, amely a frankfurti Goethe Egyetem Társadalomkutatási Intézetéhez kapcsolódott. Az 1923 -ban alapított iskola a kritikus elmélet fogalmát használta a nyugati civilizáció megtámadására, és a marxizmust a kulturális szférába hozta. [19]
Az iskola egyik alapítója Lukács György, magyar marxista, 1919-ben feltette a híres kérdést: „Ki képes megmenteni minket a nyugati civilizációktól?” [20] Ezt tovább fejtegetve azt állította, hogy a Nyugat emberiség ellenes bűncselekményeket követett el minden civilizáció és kultúra ellen, amellyel összetalálkozott. Az amerikai és a nyugati civilizációk, Lukács szerint, a rasszizmus, a szexizmus, a bevándorlás ellenesség, az idegengyűlölet, az antiszemitizmus, a fasizmus és a nárcizmus legnagyobb gyűjteményei a világon.
1935-ben a frankfurti iskola marxistái áttelepültek az Egyesült Államokba és csatlakoztak a New York-i Columbia Egyetemhez. Ez megteremtette számukra a lehetőséget az elméleteik amerikai földön történő terjesztésére. Más baloldali akadémikusok támogatásával megrontották az amerikai fiatalok generációit.
A marxizmus és a Freud-i pánszexualizmus ötvözésével Marcuse elméletei katalizálták a szexuális felszabadító mozgalmat. Marcuse úgy vélte, hogy az ember természetének elnyomása a kapitalista társadalomban akadályozza a szabadságot. Ezért szükségszerűen felléptek minden tradicionális vallás, erkölcsi norma, szabály és hatalom ellen, annak érdekében, hogy a társadalmat egy végtelen és korlátok nélküli élvezetek utópiájává alakítsák át.
Marcuse híres műve, az „Eros and Civilization” két konkrét okból fontos helyet foglal el a frankfurti akadémikusok óriási mennyiségű munkái között: Az első, hogy a könyv kombinálja Marx és Freud gondolatait, és Marx politikával és gazdasággal kapcsolatos kritikáját átfordítja a kultúra és a pszichológia kritikájává. A könyv hidat vert a frankfurti teóriát támogatók és a fiatal olvasók között is, lehetővé téve ezzel az 1960-as évek lázadását.
Marcuse azt mondta: „egy kulturális forradalom [mely egy ellenkultúra mozgalomnak is tekinthető], mivel ez egy tiltakozás az egész kulturális berendezkedés ellen, beleértve a jelenlegi társadalom erkölcsét is. …Egy dolgot teljes bizonyossággal kijelenthetünk: A forradalom hagyományos elképzelése és a hagyományos forradalmi stratégia nincs többé. Ezek az elképzelések régimódiak. …Amit nekünk véghez kell vinnünk, az egyfajta kiterjesztett és szétszórt felbomlasztása a rendszernek.” [21]
A lázadó fiatalok közül kevesen voltak képesek felfogni a frankfurti iskola misztikus teóriáit, ám Marcuse elméletei egyszerűek voltak: légy hagyomány ellenes, hatalom ellenes, és erkölcs ellenes. Merülj el a szex, a kábítószer és a rock zene élvezetében korlátozások nélkül. „Szerelmeskedj, ne háborúzz.” Amíg nemet mondasz minden hatalomnak és társadalmi normának a „nemes forradalmat keltők” közé tartozol. Olyan egyszerű és könnyű volt lázadóvá válni; nem csoda, hogy annyi fiatalt vonzott abban az időben.
Hangsúlyozni kell, hogy bár sok lázadó fiatal a saját meglátása szerint cselekedett, a mozgalom frontvonalában lévő legradikálisabb diák vezetőket külföldi kommunisták képezték ki és manipulálták. Például a „Diákok a Demokrata Társadalomért” (SDS) vezetőit Kubában képezték ki.
A hallgatói tiltakozásokat közvetlenül a kommunista csoportok szervezték és kezdeményezték. A szélsőbaloldali Weathermen frakció kivált a „Diákok a Demokrata Társadalomért” szervezetből és 1969-ben bejelentették, hogy „Az Ázsia, Afrika és Latin-Amerika forradalmi népei valamint az Egyesült Államok vezette imperialisták közötti ellentét a mai világ legfontosabb ellentéte. Az ellenállás megalakulása elősegíti a küzdelmet az egész világ népe és az Egyesült Államok és inasai imperializmusával szemben.” Ezek a szavakat Lin Biao, a kommunista Kína akkori második leghatalmasabb vezetője írta, és a “Long Live the Victory of People’s War!” (Éljen a népek háborújának győzelme!) című cikksorozatából való. [22]
Ahogy a kulturális forradalom visszafordíthatatlan károkat okozott a hagyományos kínai kultúrában, az ellenkultúra mozgalom is hatalmas felfordulást okozott a nyugati társadalomban. Először is, legalizálta azokat a szubkultúrákat, amelyek a társadalom alsó pereméhez tartoztak, vagy a mainstream kultúra deviáns variációi voltak. A szexuális felszabadulás, a drogok és a rock and roll gyorsan lerontotta a fiatalok erkölcsi értékeit, és egy olyan szunnyadó korrodáló erővé változtatta őket, amely ellene volt Istennek, ellen volt a hagyományoknak és ellene volt a társadalomnak.
Másodszor, az ellenkultúra mozgalom precedenst teremtett a káosz aktivizmus számára és az antiszociális és számos antiszociális és amerikaiellenes felfogást hozott létre, utat nyitva a későbbi utcai lázongásoknak.
Harmadszor, miután az 1960-as évek fiataljai befejezték aktivista életmódjukat, bekerültek az egyetemekre és a kutatóintézetekbe, hogy megszerezzék a diplomájukat és a doktori fokozatukat, majd bekerültek az amerikai társadalom főáramába. Magukkal hozták a Marxista világnézetet, és annak értékrendjét az oktatásba, a médiába, a politikába és az üzleti életbe, folytatva ezzel országszerte a nem erőszakos forradalmat.
Az 1980-as évektől a baloldal nagyrészt megszerezte magának a főáramú médiát, a tudományos életet és Hollywoodot. Ronald Reagan elnöksége rövid időre megfordította ezt a tendenciát, hogy aztán az 1990-es években újra induljon és az elmúlt években elérje a csúcsát.
5. A háborúellenes és polgárjogi mozgalmak
George Orwell 1984 című könyvében a négy fő Óceániai minisztérium egyike a Békeminisztérium, amely a párt katonai ügyeiért felelős. A név ellentétes értelme valójában mély jelentést hordoz magában: amikor kevésbé vagy erős, mint az ellenség, az a legjobb stratégia, hogy ha a béke utáni vágyad hirdeted. Az olajággal hadonászás a legjobb módja a küszöbön álló háború elrejtésére. A Szovjetunió és más kommunista országok is adoptálták és gyakorolják ezt a stratégiát folyamatosan, amelyet arra használnak, hogy beszivárogjanak Nyugatra.
A Béke Világtanácsot 1948-ban hozták létre. Első elnöke Frédéric Joliot-Curie francia fizikus, a Francia Kommunista Párt tagja volt. A második világháború éppen véget ért, és az Egyesült Államok volt továbbra is az egyetlen ország, amely előállította és ki is próbálta az atombombát.
A háború során hatalmas veszteségeket szenvedve a Szovjetunió agresszív módon promótálta a világbékét egyfajta hadicselként, hogy elhárítsa a Nyugat felől érkező nyomást. A Béke Világtanácsát közvetlenül a szovjet békebizottság irányította, egy a Szovjet Kommunista Párthoz kapcsolódó szervezet. Világszerte olyan narratívát terjesztettek, amely a Szovjetuniót békeszerető országnak mutatta be, az Egyesült Államokat pedig uralkodni vágyó háborús uszítónak.
A magas rangú szovjet hivatali és ideológiai vezető, Mihail Suslov a „békéért való harcot” hirdette, amely a szovjet retorika rögzített elemévé vált.
„A jelenlegi háborúellenes mozgalom tanúsítja az emberek széles tömegeinek akaratát, és készségét a béke megőrzésére, és annak megakadályozására, hogy az agresszorok az emberiséget egy másik mészárlás szakadékába taszítsák,” írta Suslov az 1950-es propagandakönyvben. „A feladat most az, hogy aktiváljuk a tömegeknek ezt az akaratát, konkrét cselekedetekké változtassuk, melyek az angol-amerikai háborús terveket és intézkedéseket veszik célba.” [23]
A Szovjetunió számos szervezetet és csoportot szponzorált, például a Szakszervezetek Világszövetségét, Az Ifjúsági Világszövetséget, a Nemzetközi Női Szövetséget, az Újságírók Nemzetközi Szövetségét, a Demokrata Világszövetséget, a Tudósok Világszövetségét és hasonló szervezeteket, melyek támogatják a Béke Világtanácsának követeléseit. A „világbéke” a kommunista közvélemény szabad világ elleni háborújának egyik frontvonalává vált.
Vladimir Bukowsky, egy prominens szovjet disszidens 1982-ben azt írta: „Az idősebb generáció tagjai még mindig emlékeznek az 1950-es évek felvonulásaira, gyűléseire és petícióira. …Ma már aligha titok, hogy az egész kampányt Moszkvából szervezték, hajtották végre és finanszírozták az úgynevezett Béke Alapon és a szovjet irányítás alatt álló Béke Világtanácson keresztül.” [24]
Gus Hall, az USA Kommunista Pártjának főtitkára azt mondta, „Ki kell terjeszteni a békéért való harcot, és minden közösségben, minden egyes csoportban, minden szakszervezetben, minden egyházban, minden családban, minden utcában és minden olyan helyszínen, ahol az emberek összegyűlnek terjeszteni kell, be kell vonni több embert.” [25]
A szovjetek három hullámát indították el a „békéért való harc” mozgalmának a hidegháború idején, az elsőt, az 1950-es években. A második csúcspont az 1960-as és 1970-es évek háborúellenes mozgalma volt. Az 1992-ben Oroszországból az Egyesült Államokba menekülő Stanislav Lunev, a szovjet GRU (katonai hírszerzés) volt tisztjének tanúvallomása szerint, a Szovjetunió által a nyugati országokban háborúellenes propagandára elköltött összeg a duplája volt az Észak-Vietnámnak nyújtott katonai és gazdasági támogatásnak. Elmondása szerint „a GRU és a KGB finanszírozott szinte minden háborúellenes mozgalmat és csoportot az Egyesült Államokban és más országokban.” [26]
Ronald Radosh, korábbi marxista és a vietnámi háborút ellenező mozgalom aktivistája hozzátette „a mi célunk sohasem igazán a háború befejezése volt, hanem inkább arra használtuk fel a háborúellenes érzelmeket, hogy egy új forradalmi szocialista mozgalmat hozzunk létre otthon.” [27]
A harmadik nagy háborúellenes mozgalomra az 1980-as évek elején került sor, amikor az Egyesült Államok középhatótávú nukleáris rakétákat telepített Európába. A háborúellenes tüntetők mind a Szovjetuniótól, mind az Egyesült Államoktól azt követelték, hogy korlátozzák nukleáris arzenáljukat, ám a Szovjetunió soha nem tartott be semmilyen nemzetközi szerződést.
Az Egyesült Államok Szenátusának Igazságügyi Bizottsága által 1955-ben elvégzett tanulmány megállapította, hogy a szovjet rendszer a megalapítása óta eltelt 38 év során közel 1.000 két- vagy többoldalú szerződést írt alá a világ különböző országaival, de szinte az összes ígéretet és megállapodást megszegte. [28] A felmérés készítői így megjegyzik, hogy a Szovjetunió valószínűleg a legkevésbé megbízható a nagy nemzetek között a történelem során.
Trevor Loudon azt mondta, hogy az 1980-as években Új-Zéland atom-ellenes mozgalmát burkoltan a Szovjetunió támogatta, képzett speciális ügynökök segítségével. Ennek eredményeként Új-Zéland kiszállt az Ausztrália, Új-Zéland és az Egyesült Államok közötti Biztonsági Szerződéséből (más néven ANZUS-szerződésből), közvetlenül kitéve így ezt a 4 milliósnál is kisebb népességgel rendelkező országot a kommunizmus általi fenyegetettségnek. [29]
A szeptember 11-i támadások után nagyszabású háborúellenes tüntetések és tiltakozások zajlottak az Egyesült Államokban. Ezen tüntetések mögött a kommunistákkal szoros kapcsolatban lévő szervezetek álltak. [30]
Az amerikai polgári jogi mozgalom a polgári engedetlenséget használta fel arra, hogy az amerikai politikai intézményeket összhangba hozza azokkal az elvekkel, amelyeken az Egyesült Államokat megalapították.
Ez egy ésszerű és békés válasz volt valódi sérelmekre, ami segített az Egyesült Államoknak legyőzni a faji igazságtalanság örökségét. Ám a polgári jogi mozgalom által célzott valódi sérelmek termékeny talajt jelentettek a kommunista felforgatáshoz.
Az 1920-as évek végétől kezdve a kommunista munkáspárt nagy forradalmi lehetőségeket látott a fekete amerikaiakban. Egy szovjet „Fekete köztársaság” létrehozására szólított fel a déli országrész kellős közepén, ami számos fekete otthona volt. [31] 1934-ben megjelent egy kommunista propaganda kézikönyv, a „Feketék a szovjet Amerikában” címmel, amely délen egy faji forradalommal kombinált átfogó proletárforradalomra buzdított. [32]
Az Egyesült Államokban a polgárjogi mozgalom az 1960-as években támogatást kapott a szovjet és a kínai kommunista pártoktól. Amikor Leonard Patterson, egy fekete férfi, aki korábban az USA Kommunista Pártjának tagja volt, kilépett a pártból, a tanúk padján azt vallotta, hogy a fekete zavargásokat az USA-ban a Szovjetunió támogatta, és hogy őt és a CPUSA főtitkárát, Gus Hallt is Moszkvában képezték ki. [33]
A polgárjogi mozgalom felemelkedése a Kínai Kommunista Párt „forradalom exportja” kampányához is kapcsolódik. 1965-ben a KKP kiadta a „nemzetközi forradalom” jelszavát, és felszólította Ázsia, Afrika és Latin-Amerika „távoli területeit”, hogy kerítsék be Nyugat-Európa és Észak-Amerika „nemzetközi városait” – ahogyan a KKP a kínai polgárháborúban először a vidéki területeket foglalta el, majd a városokban legyőzte a Kuomintangot.
A fekete polgárjogi mozgalmon belül a legerőszakosabb szervezetek, mint például a Forradalmi Akció Mozgalom és a maoista Fekete Párducok Pártja, mind a Kínai Kommunista Párt támogatását élvezték, vagy közvetlen befolyása alatt álltak.A Forradalmi Akció Mozgalom erőszakos forradalmat hirdetett, és a társadalom veszélyes szélsőséges szervezetnek tekintette. 1969-ben megszűnt.
A Fekete Párducok Pártja formáját és doktrínáját tekintve a Kínai Kommunista Pártot vette mintául, olyan jelszavakkal, mint „a politikai hatalom a fegyverek csövéből jön” és „minden hatalmat a népnek”. Mao Kis Vörös Könyve minden tag számára kötelező olvasmány volt. A KKP-hoz hasonlóan a Fekete Párducok Párt is az erőszakos forradalmat hirdette. A Párducok egyik vezetője, Eldridge Cleaver 1968-ban a terror, az erőszak és a gerillaharc hullámát vizionálta. Számos fekete gyűlésen a résztvevők a Kis Vörös Könyvet lengették, a vörös gárdát utánozva, akik Kínában ugyanezt csinálták. [34]
Bár a polgárjogi mozgalom számos követelése utat talált a társadalom főáramába, a feketék radikális forradalmi ideológiája nem tűnt el, és csak a közelmúltban jelent meg újra a Black Lives Matter mozgalom révén. [35]
Az emberek világszerte vágynak a békére, és a pacifizmus ősi eszme, amely az ókorig nyúlik vissza. A 20. században a nagy megértésű és együttérző emberek mindent megtettek a nemzetek közötti félreértések és konfliktusok csökkentése érdekében.. Az Egyesült Államokban és más nyugati országokban a történelmi körülmények miatt létezik faji megkülönböztetés. Érthető, hogy az emberek oktatással, médiával és tiltakozásokkal próbálják ezt megszüntetni.
A kommunizmus gonosz kísértete a maga módján kihasználja a nyugati országok ideológiai áramlatait és társadalmi konfliktusait. Ez viszályt okoz, gyűlöletet szít, és erőszakot generál, miközben megtéveszt és manipulál sok embert, akiknek eredetileg nem volt rossz szándékuk.
Jegyzetek
[1] “An Interview With Trevor Loudon,” Capital Research Center, https://capitalresearch.org/article/an-interview-with-trevor-loudon/.
The Workers World Party was established in 1959 and is “dedicated to organizing and fighting for a socialist revolution in the United States and around the world.” For more information, refer to the following link: “Who are the Workers World Party, the group who helped organize the Durham Confederate statue toppling,” http://abc11.com/politics/who-are-the-workers-world-party-and-why-durham/2314577/.
[2] Karl Marx, Manifesto of the Communist Party (Marx/Engels Internet Archive), https://www.marxists.org/archive/marx/works/1848/communist-manifesto/ch04.htm.
[3] A.M. McBriar, Fabian Socialism and English Politics, 1884–1918. (Cambridge: Cambridge University Press, 1966), p. 9.
[4] Mary Agnes Hamilton, Sidney and Beatrice Webb A Study in Contemporary Biography (Sampson Low, Marston & Co. Ltd.). https://archive.org/stream/in.ernet.dli.2015.81184/2015.81184.Sidney-And-Beatrice-Webb_djvu.txt
[5] Vladimir Ilyich Lenin, “Left-Wing” Communism: an Infantile Disorder (Marxists.org).
[6] Bernard Shaw, The Intelligent Woman’s Guide to Socialism and Capitalism (Brentanos Publishers New York), https://archive.org/details/TheIntelligentWomensGuideToSocialismAndCapitalism.
[7] Quoted from “The Truth about the American Civil Liberties Union,” Congressional Record: Proceedings and Debates of the 87the Congress, 1st session. https://sites.google.com/site/heavenlybanner/aclu.
[8] M. Stanton Evans and Herbert Romerstein, “Introduction,” Stalin’s Secret Agents: The Subversion of Roosevelt’s Government (New York: Threshold Editions, 2012).
[9] Ibid.
[10] Thomas Schuman, Love Letter to America (Los Angeles: W.I.N. Almanac Panorama, 1984), pp. 21–46.
[11] Ion Mihai Pacepa, Ronald J. Rychlak, Disinformation (WND Books).
[12] Wang Tseng-tsai, Modern World History (San Min Book Co., Ltd. Taipei, 1994), pp. 324–329.
[13] Dinesh D’Souza, The Big Lie: Exposing the Nazi Roots of the American Left (Chicago: Regnery Publishing, 2017), Chapter 7.[14] Jim Powell, FDR’s Folly: How Roosevelt and His New Deal Prolonged the Great Depression (New York: Crown Forum, 2003).
[15] Ibid., back cover.
[16] G. Edward Griffin, More Deadly than War, https://www.youtube.com/watch?v=gOa1foc5IXI.
[17] Nicholas Eberstadt, “The Great Society at 50” (American Enterprise Institute), http://www.aei.org/publication/the-great-society-at-50/. Another reference on the consequences of the United States’ high-welfare policy is a book by the same author: A Nation of Takers: America’s Entitlement Epidemic (Templeton Press, 2012).
[18] Elmer T. Peterson, “This is the Hard Core of Freedom” (The Daily Oklahoman, 1951). This quote has also been attributed to French historian Alexis de Tocqueville.
[19] William S. Lind, “What is Cultural Marxism?” http://www.marylandthursdaymeeting.com/Archives/SpecialWebDocuments/Cultural.Marxism.htm
[20] William S. Lind, Chapter VI, “Further Readings on the Frankfurt School,” in William L. Lind, ed., Political Correctness: A Short History of an Ideology (Free Congress Foundation, 2004), p. 4–5. Refer to the text at: http://www.nationalists.org/pdf/political_correctness_a_short_history_of_an_ideology.pdf
[21] Raymond V. Raehn, Chapter II, “The Historical Roots of ‘Political Correctness,’” in William L. Lind, ed., Political Correctness: A Short History of an Ideology (Free Congress Foundation, 2004), p. 10.
[22] Shen Han, Huang Feng Zhu, “The Rebel Generation: The Western student movement in the 1960s” (Refer to Lin Biao’s translated text at https://www.marxists.org/reference/archive/lin-biao/1965/09/peoples_war/ch08.htm.
[23] Mikhail Suslov, “The Defense of Peace and the Struggle Against the Warmongers” (New Century Publishers, February 1950).[24] Vladimir Bukovsky, “The Peace Movement & the Soviet Union” (Commentary Magazine, 1982). Refer to the link: https://www.commentarymagazine.com/articles/the-peace-movement-the-soviet-union/
[25] Jeffrey G. Barlow, “Moscow and the Peace Movement,” The Backgrounder (The Heritage Foundation, 1982), p. 5.
[26] Stanislav Lunev, Through the Eyes of the Enemy: The Autobiography of Stanislav Lunev (Washington D.C.: Regnery Publishing, 1998), p. 74, p. 170.
[27] Robert Chandler, Shadow World: Resurgent Russia, the Global New Left, and Radical Islam (Washington, D.C.: Regnery Publishing, 2008), p. 389.
[28] Anthony C. Sutton, “Conclusions,” The Best Enemy You Can Buy (Dauphin Publications, 2014).
[29] Trevor Loudon, The Enemies Within: Communists, Socialists, and Progressives in the U.S. Congress (Las Vegas: Pacific Freedom Foundation, 2013), pp. 5–14.
[30] “AIM Report: Communists Run Anti-War Movement,” Accuracy in Media (February 19, 2003), https://www.aim.org/aim-report/aim-report-communists-run-anti-war-movement/.
[31] John Pepper (Joseph Pogani), American Negro Problems (New York: Workers Library Publishers, 1928), https://www.marxistsfr.org/history/usa/parties/cpusa/1928/nomonth/0000-pepper-negroproblems.pdf.
[32] James W. Ford and James Allen, The Negroes in a Soviet America (New York: Workers Library Publishers, 1934), pp. 24–30.
[33] Leonard Patterson, “I Trained in Moscow for Black Revolution,” https://www.youtube.com/watch?v=GuXQjk4zhZs.
[34] G. Louis Heath, ed., Off the Pigs! The History and Literature of the Black Panther Party, p. 61.
[35] Thurston Powers, “How Black Lives Matter Is Bringing Back Traditional Marxism,” The Federalist, http://thefederalist.com/2016/09/28/black-lives-matter-bringing-back-traditional-marxism/.
