Rose Tang, az akkori diák mozgalom egyik vezetője mesélt a Bitter Winter-nek azokról a szörnyűséges órákról és azok következményeiről a jelenlegi helyzet szempontjából.
BitterWinter.org: A negyedik generációs művész, Rose Tang 1968 decemberében született. Születésekor édesapja művészként, már börtönben volt, mert személyes naplójában kétségeket fogalmazott meg Mao elnökkel kapcsolatban.
„Guiyangban, Guizhou tartomány fővárosában születtem, apám nélkül” – meséli a Bitter Winternek. „A művész édesanyámmal együtt nőttem fel a szecsuáni Csengtuban. Apámat 1979-ben, amikor 11 éves voltam, szabadon engedték, és újra találkoztunk Chengduban. Tizennégy éves koromban eljöttem otthonról, és a Szecsuáni Képzőművészeti Akadémia középiskolájába jártam művészetet tanulni Csungkingba.”
Rose veszélyes útja még csak ekkor kezdődött. 1989-ben ott volt a sárkány gyomrában, a Tiananmen téren, több ezer diákkal együtt, akik békésen tüntettek a demokrácia és a szabadság nevében, hogy aztán a Népi Felszabadító Hadsereg (PLA) tankjai lemészárolják őket egy olyan mészárlás során, amely sokkolta a világot, és amelynek emléke még mindig velünk van.
Egy ikonikus fotó 1989. május 21-én ábrázolja őt, a hadiállapot kihirdetését követő napon, amely felgyorsította az eseményeket és a vérengzéshez vezetett. Egész éjszakán át tartó ülősztrájkot vezetett a Zhongnanhai téren, a pekingi Császárvárosban, a Tiltott Város közelében lévő egykori császári kertben, amely a KKP és az Államtanács, a Kínai Népköztársaság legfőbb közigazgatási hatóságának központi székhelyeként szolgált. „Az egyik diákot, akivel aznap este találkoztam – magyarázza Rose -, a PLA lőtte le a mészárlás során. Ő egy természettudományi főiskolai hallgató volt. A neve Wang Qiong. Tizenkilenc éves volt.”
A rémálom túlélője, Tang ma New Yorkban él és zenészként, újságíróként valamint aktivistaként tevékenykedik, de nem tud felejteni. A kínai demokráciáért és szabadságért való elkötelezettségével tiszteleg a Tienanmen téri események emlékének.
„Az én hátterem? A művészeti iskolában eltöltött három év alatt számos underground rock/diszkó bulit szerveztem és vettem részt rajtuk, és egy lány focicsapat kapitánya voltam” – emlékszik vissza. „A diszkóbulijainkat az iskolai hatóságok gyakran megrohanták és bezárták. A rockzene támogatta és bátorította lázadó szellememet. A művészeti iskolában 14 és 17 éves korom között elkezdtem a demokrácia eszméjével is foglalkozni, és olvastam taoizmust, buddhizmust, klasszikus kínai filozófiát, nyugati filozófusokat, mint Friedrich Nietzsche, Immanuel Kant, George Wilhelm Hegel, Jean-Paul Sartre, Sigmund Freud stb.”.
A művészet, a filozófia valóban hatással volt rád. Mi a helyzet a vallással?
Rövid időre kapcsolatba kerültem egy uderground katolikus templommal (a pap egy középiskolai matematikatanár volt) Chongqingban, és majdnem megtértem. Ez 1985-ben volt, 17 éves voltam. 18 évesen majdnem buddhista apáca lettem, mert a művészből lett buddhista szerzetes Hong Yi mester (弘一法師 1880-1942) nyomdokaiba akartam lépni, aki az 1980-as években országos szenzáció volt. Később rájöttem, hogy minden vallás érdekel. Spirituális vagyok, de nem vallásos. Az a spirituális vezető, aki a legnagyobb hatással volt rám, a 14. Dalai Láma. Őszentsége révén tanultam meg a kedvesség, a tolerancia és az együttérzés fontosságát, amelyekben a mai Kína akut hiányt szenved, különösen a Tienanmen-i mészárlás után. A mai napig nincs mandarin szó az „együttérzésre” a szárazföldi Kínában, bár Tajvanon ez egy elterjedt mandarin szó.
Szóval, Tienanmen. Hány éves voltál, amikor elkezdődtek a tüntetések?
Húszéves voltam, elsőéves hallgató a pekingi Idegennyelvi Intézetben, angol szakon. Egyike voltam az egyetemem három tiltakozó diákvezetőjének: az egyetlen nő és a legfiatalabb.
Mi vett rá, hogy ki menj a térre azokon a végzetes napokon?
Minden a kíváncsisággal kezdődött, április 22-én. A Tienanmen tér közelében vásároltam a szobatársaimmal. Hallottuk, hogy Hu Yaobang (1915-1989), a Kínai Kommunista Párt korábbi főtitkárának egy héttel korábbi halála után diákok vonultak a térre. Odamentünk, és láttuk, hogy a rendőrök egymás kezét összekulcsolva emberi falat alkotnak a tüntetők előtt. A tér nyugati szélén található a „nagy népi csarnok”, amelyet a kormány és a KKP törvényhozási és ünnepélyes eseményekre használ. A lépcső tetején három diák térdelt egymás mellett, a fejük fölött egy irattekercset tartva. Az ókori időkben a császár előtt könyörgő kérvényezőkre emlékeztettek.
Nem tudtam, hogy a diákok miért tiltakoznak. Apám mindig is figyelmeztetett, hogy maradjak távol a politikától, mondván, hogy veszélyes. Úgy gondoltam, hogy a politika amúgy is unalmas, mert az a propaganda indoktrinációját jelenti.
Ahogy teltek a napok, egyre több diák vonult az utcára. Az egyetemek bojkottálni kezdték az órákat. A mi egyetemünknek már akkor is rossz híre volt, mint pártiskolának, amely közömbös a nemzeti ügyek iránt. De egy nap néhány diák eltorlaszolta a tantermek bejáratait, így természetesen az összes órát határozatlan időre felfüggesztették. Én már korábban is lógtam az órákról, mivel nem értettem egyet a tankönyvekből való tanulással, ezért teljes szívemből elfogadtam a bojkottot.
Csatlakoztam az előőrshöz a téren, amikor diákok és civilek ezrei léptek éhségsztrájkba, felháborított, hogy a kormány napokig hallgatott, amikor a tüntetők csak párbeszédet akartak. A tűző napot nehéz volt elviselni. Elvesztettem a hangomat, mert a tömeg élére állva egy nagy kürtön keresztül kiabáltam a jelszavakat. Egy piros zászlót téptem el, hogy fejpántot készítsek belőle, és a tüntetőtársak aláírásaival díszítettem. Ez volt a tiltakozói igazolvány.
Mi történt a június 3. és 4. közötti éjszakán?
A május 20-án kihirdetett hadiállapot fordulópontot jelentett. Amikor katonai teherautók és tankok százai nyomultak be Pekingbe, sok diák és civil állta útjukat. A fegyveres rendőrség számos diákot vert meg az utcán, köztük néhány iskolatársamat is. Én egy egész éjszakán át tartó ülősztrájkot vezettem a Tienanmen tér közelében lévő Zhongnanhai vezetőségi épület előtt. Június 3-a ismét egy szelíd, napsütéses szombat volt, és délután ismét az egyetemen voltam, ahol teniszeztem. Több diák futott el a sportpálya mellett, kiabálva: ” Katonai teherautókat törnek össze!”
Teniszütővel a kezemben a helyszínre siettem, és felmásztam egy teherautóra, könyörögtem a katonáknak, hogy vonuljanak vissza. A teherautók hátuljában szardíniaként összezsúfolódott katonák némák voltak, az arcuk ártatlan volt és rémült. Valószínűleg fiatalabbak voltak nálunk. Kerülték a szemkontaktust.
A nap már lement. Az emberek arról beszéltek, hogy valami nagy dolog fog történni aznap este. Egy rövid levélben megírtam utolsó kívánságaimat, és megkértem egy szobatársamat, hogy adja át a barátomnak, Guangnak, ha másnap reggel nem térnék vissza. Egészen a térig bicikliztem. Olyan volt, mintha egy háborús zónán mentem volna keresztül. Égő buszok és teherautók szanaszét, az emberek átrendezték az útakadályokat, felkészülve arra, hogy újabb csapatokat állítsanak meg. De meglepetésemre a téren belül nagyon békés volt, sok helybéli sétálgatott, mint bármelyik nyári estén.
Éjfél után egy égő tank, amelyet kővel dobáló tömeg üldözött, berobogott a térre, és a nagy népi csarnok előtti útakadályokat szétzúzta. Néhány ezer diák ült az emlékmű előtt. Egyes szónokok arra buzdítottak, hogy harcoljunk a végsőkig, mások ugyanilyen szenvedélyesen kértek bennünket, hogy távozzunk. Nedves törülközőket osztogattunk könnygáz esetére. Hamarosan golyók suhantak a fejünk fölött; azt hittük, hogy gumilövedékek, mert mindig azt mondták nekünk, hogy a Népi Felszabadító Hadsereg csapatai az emberek „gyermekei és testvérei”. A sebesült diákokat a térre hordták. Egy fiatal nő felemelt egy véres fehér inget, és a téren kívüli gyilkosságokról mesélt nekünk.
Hogyan tudtad túlélni?
Minden fény kialudt, a Tiananmen olyan volt, mint egy hatalmas, sötét színpadkép, amelyet égő tankok világítottak meg. Hirtelen katonák seregei robogtak ki hangyaként a nagy népi csarnok alól. Az összes lámpát egyszerre kapcsolták fel, majd három irányból felénk dübörgő tankok fülsiketítő zaja következett. Lélegzetvisszafojtva néztük a demokrácia istennőjének, a szobornak a zuhanását, amelyet a művészeti diákok állítottak fel a téren néhány nappal korábban.
A tankok közeledtek, szétzúzták a sátrakat. Hatalmas botokat cipelő katonák bukkantak elő a tankok mögül, és körülvettek minket. „Ez igazi katonai akció. Pont mint a filmekben!” – kiabáltuk.
Katonák egy csoportja felrohant az emlékmű lépcsőjére, a hangosbeszélőket kilőtte, és ránk célzott. Szuronyaik megcsillantak az erős fényben. Éles fájdalmat éreztem a mellkasomban.
Rövid huzavona után a tajvani popsztár, Hou Dejan bejelentette, hogy meggyőzte a kapitányt, hogy „békésen” engedjen el minket. Lassan sétáltunk a tér délkeleti sarkában lévő tankok közötti keskeny ösvény felé.
Hamarosan elkezdtek minket ütlegelni a katonák. Lökdöstek és rángattak, vitt a tülekedés. Sikolyok és puffanások közepette a mellkasom összepréselődött, a szemüvegem széttört az arcomon. Csak homályosan láttam az utcai lámpákat a körülöttem lévő emberek fekete sziluettjei fölött. Hirtelen megbántam, hogy a térre jöttem, és azt kívántam, bárcsak lenne egy Isten, aki megmentene.
Szörnyű és szomorú …
Áttapostam néhány holttesten, egyik sem mozdult, talán valóban halottak voltak. Magával rántott a tömeg, amely úgy mozgott, mint egy hatalmas hangyaboly. A földre zuhantam, egy katona belém rúgott, és hatalmas fa botjával hadonászott, de a bot csak a fejemet súrolta, miközben hangosan szidalmazott.
Visszakapaszkodtam a „hangyabolyhoz”, de egy tanknak szorultam. Beszorultam a kemény, hideg acél és a menekülők közé. Nem kaptam levegőt. Gondolkodás nélkül felmásztam a tankra, és átkúsztam a lánctalpon. A tank toronyfedele nyitva volt. Egy katona a tömegre célzott a géppisztolyával. Nem fordította el a fejét, amikor átkúsztam mellette a fegyvercsöve alatt. Aztán leugrottam a másik oldalon.
Hajnalodott. Találkoztunk még több diákkal az egyetemünkről. Néhányuknak vérzett a feje vagy a lába. Megláttam egy tévéstábot, és mezítláb odasétáltam. Gondoltam, talán segítségre van szükségük, mivel az elmúlt hónapban önkéntes tolmácsként dolgoztam külföldi stáboknak. Egy riporternő megkérdezte, hogy érzem magam. „Nagyon dühös vagyok! Sok diákot megöltek” – mondtam angolul.
Abban a pillanatban tudtam, hogy ezzel veszélybe kerülhetek, de úgy gondoltam, a legfontosabb, hogy elmondjam a világnak az igazságot. Megkértem a stábot, hogy azonnal távozzanak. Mint kiderült, a riporter Cynde Strand volt, a CNN díjnyertes újságírója. Csak 10 évvel később, 1999-ben láttam a felvételt. Telefonon beszéltem vele, amikor a 2000-es évek elején a CNN-nél dolgoztam. Ő a CNN johannesburgi irodájában dolgozott, én pedig a CNN hongkongi központjában. Most Facebook-barátok vagyunk, de ennyi év után még mindig nem láttam őt, annak ellenére, hogy mindketten az Egyesült Államokban élünk…
Mi történ ezután?
A teret tankok zárták le. Néhány nagyobb füstfelhő szállt fel. A távolból lövéseket hallottunk, miközben lassan sétáltunk a régi udvarok között húzódó szűk sávban. Helyiek jöttek ki, és cipőt adtak nekünk. Egy síró diák csatlakozott hozzánk, kezében egy kis vérfoltos szemüveggel, amelyen két golyó ütötte lyuk volt. Elmesélte, hogy egy 12 éves kislányt lőttek le a katonák Mao mauzóleuma közelében. A lány az ötéves húgával sétált.
Egy diákvezető és én önként jelentkeztünk, hogy visszatérünk az egyetemre segíteni. Útközben égő teherautókat és tankokat láttunk az Örök Béke sugárút mentén feltorlódva.
Az egyetem egy mentőtautót küldött. Peking külvárosán keresztül vezettünk, hogy elkerüljük a csapatokat, de mindenütt ott voltak, még a búzamezőkön is. Teljes körű katonai jelenlét volt.
A több mint 40 nappal ezelőtt kezdődött mozgalom óta először sírtam, és nem voltam biztos benne, hogy a barátaim még életben vannak-e. Megkönnyebbülve találtuk meg őket egy udvaron elbújva. Néhány nappal később értesültem arról, hogy Wang Qiongot, egy 19 éves elsőéves diákot lelőtték. A Zhongnanhai ülősztrájkban találkoztunk május 20-án.
Mi a véleményed a mai Kínáról, az „Egy Övezet Egy Út” kezdeményezés, a COVID-19 és az azok miatt kialakult összeütközésekről a világ többi részével?
A mai Kína, akárcsak a tegnapi Kína, még mindig a világ legnagyobb börtöne, ahogy apám két évtizeddel ezelőtt figyelmeztetett. Ez egy másik bolygó, nagyon sivár, nagyon kevés kultúra és szellemiség maradt benne. A vulgarizáció és a butítás tovább burjánzik. Az átlag kínaiak többségét annyira megterhelik a lakások és az autók jelzáloghitelei és a gyerekek oktatásának költségei, hogy nem törődnek a politikával vagy másokkal, kivéve, ha a saját érdekeiket fenyegetik. Még akkor is, ha igazságtalanság éri őket, nagyon kevesen veszik a fáradságot, hogy az utcára vonuljanak. A legtöbb elektronikai eszköz, a közösségi hálózatok (WeChat stb.), a televíziós varietéműsorok és szappanoperák rabjai. A legtöbb barátom, bármennyire is jól képzett, azt mondta, hogy szabadok, és nem élnének a tengerentúlon. De mindannyian mindent megtesznek azért, hogy a gyerekeiket a tengerentúlra küldjék.
Az „Egy Övezet Egy Út” program, mint a KKP számos más politikájának és projektjének neve, még nyelvtanilag sem értelmes. Ez Kína új gyarmati terjeszkedési és hegemóniai hullámának neve. Kína COVID-19 „diplomáciájával” együtt, amely hazugsággal és fenyegetéssel, valamint pénzzel és árukkal (rosszul gyártott maszkok, PPE, most pedig oltóanyagok) zsarnoki megközelítést alkalmaz, ez csak egy mellékszál. A világnak, a gazdag és szegény országoknak valóban bojkottálniuk kellene mindazt, amit a KKP kínál és amivel zsarnokoskodik.
Kína egy diktatúra és gyarmatosító hatalom, amely veszélyesebb és gonoszabb, mint a náci Németország. A nyugati kormányok megnyugtatásának és a multinacionális vállalatok udvarlásának köszönhetően virágzik. A KKP még csak nem is gyakorolja a szocializmust vagy a kommunizmust, Kína egy pöcegödör, fényesen csillogó felszínnel, de pokolian bűzlik. Ez maga a pokol. Mert a KKP, a világ legnagyobb terrorszervezete irányítja.
Hogyan ítéled meg a KKP etnikai kisebbségekre vonatkozó politikáját?
Amit a KKP a tibetiekkel, az ujgurokkal és a mongolokkal művel, az a legbrutálisabb és legnyilvánvalóbb gyarmatosítás és népirtás, a 21. században. Ezek a népek nem „etnikai kisebbségek” – kisebbséggé tették őket a saját hazájukban. A KKP volt az, aki milliókat ölt meg közülük, miközben a han népeket küldte és bátorította, hogy vándoroljanak ezekbe az országokba, amelyeket a KKP megszállt és a mai napig megszállva tart.
Hogyan látod Hongkong jövőjét?
Az én elképzelésem Hongkong jövőjéről az, hogy teljesen független városállammá kellene válnia. Hongkong függetlensége az egyetlen jövő számukra. Egyre több hongkongi ébred rá erre a tényre. Amikor 1997 és 2003 között újságíróként Hongkongban éltem és dolgoztam, soha nem olvastam vagy hallottam senkit Hongkong függetlenségéről beszélni. A 2014-es esernyős forradalom óta a függetlenségi mozgalom egyre erősödik, különösen a fiatalok körében, akik szüleikkel és az idősebb generációkkal ellentétben hongkongiaknak, nem pedig kínaiaknak vallják magukat. Hongkongnak minden pénz- és humán erőforrása megvan ahhoz, hogy egy erős, független városállam legyen. A hősies és okos hongkongiak el fogják érni ezt a célt. Miért? Mert ők kemények, okosak és rugalmasak. Van hitük és civilizációjuk, és a történelem jó oldalán állnak, a KKP és Kína általában ennek az ellenkezője. Egy civilizáció nélküli társadalom nem fog sokáig fennmaradni.
Mit kellene tenni a 2022-es kínai olimpiával kapcsolatban?
2015 júliusában kezdeményeztem és vezettem egy globális kampányt, amelynek célja Peking 2022-es téli olimpiai pályázatának bojkottálása volt. Nyílt levelet szerveztem, amelyben sürgettem a NOB-ot, hogy ne Pekingnek ítélje oda a pályázatot. A kampányt annak a globális kampánynak a részeként vezettem, amelynek célja az volt, hogy nyomást gyakoroljunk Pekingre, hogy engedjen szabadon a mintegy 300 emberi jogi ügyvédet és családtagjaikat, valamint munkatársaikat, akiket egy július 9-e körüli hétvégén tartóztattak le (az ügyet most 709-es ügynek nevezik). Nem értek egyet az olimpiával és általában a sportiparral, ezért nem támogatom az olimpia áthelyezését sem. Nem kellene léteznie, mert már régen feladta az eredeti szellemiséget.
Nézze meg, milyen problémák vannak a tokiói olimpián már jóval a megnyitó előtt. Akárhogy is, a sportolók sérülnek fizikailag és mentálisan is. Mi értelme van ennek? Szeretem a sportot, de az olimpia és sok nagy sportesemény nem arról szól, amiről a sportnak szólnia kellene. Minden a pénzről szól. Felejtsük el az egészséget, a szórakozást, az emberiséget vagy a környezetet. Nem tudom, hogy az ezredfordulósok vagy a Z generáció nézi-e az olimpiát.
Mit üzensz a világnak Kínával kapcsolatban?
Kína nem olyan, amilyennek egy nemzetnek lennie kellene. Ez egy fekete lyuk. Nem piac sem az áruk, sem a szolgáltatások számára. Ez egy másik bolygó. Ne menjetek oda. Ne fektessetek be oda. Úgy döntöttem, hogy nem megyek Kínába a letartóztatás veszélye miatt, miután foglalkoztam az első számú tabutémával: Tibettel. 2012-ben megdöbbentett, hogy számos tibeti önégetést követett el, és még jobban megdöbbentett, hogy a kínaiak, beleértve a tengerentúli disszidenseket is, kollektív hallgatást tanúsítottak ebben a kérdésben. Úgy gondoltam, hogy sürgősen fel kell szólalnom nyilvánosan Kína tibeti gyarmatosításáról és népirtásáról. Később rájöttem, hogy az is veszélyes számomra, ha Hongkongba, Makaóra, Thaiföldre, Vietnamba és Kambodzsába megyek, ahol kínai disszidenseket raboltak el a KKP ügynökei. Azt hittem, hogy a kitiltás a norma egy disszidens számára.
És tudod mit? Most mindenki disszidens és kitiltott lett – nem utazhat más országba, mindenhonnan kitiltották. Miért? A COVID-19 járvány miatt. Miért lett világjárvány? Azért, mert a KKP már az elején szándékosan eltussolta, és mert a korrupt WHO-nak nem volt gerince és hanyag volt.
Ha nem vonjuk felelősségre a kínai kormányt az összes népirtásért, atrocitásért és most a COVID-19 világjárványért, ha nem küldjük a KKP vezetőit Hágába az emberiség elleni bűncselekmények elkövetéséért, az emberiség halálra van ítélve.
Forrás:
Credit: Marco Respinti
Kép: Rose Tang, Peking, 1989.
(Courtesy of Rose Tang.)
