Egy hely, úgy tudtam, hogy mennyország,
Mára csak testetlen lélek, kies pusztaság.
Leülök hát, mily nagyszerű borzalom,
Versbe festem, de elképedve bevallom,
Szavaimmal nem segítek e helyen,
S mint a magas, tiszta ég, kiürült a fejem,
A tinta kiszáradt lassan,
Megdermedt, nem ír az ujjam.
Elmerültem a szavak tengerében,
S az idő elúszott annak vizében,
Ma először költő mivoltomban,
Mint hal, fennakadtam egy halászhálóban.
Ám a tudatlanság fellege már elhomályosul,
S meglátom a választ, mely egyre kivilágosul,
Ezt a gyönyörű országot nem zárhatom be
Csak úgy az én egyszerű versembe.
Ez az a valami, amit feledésbe vittem,
A Tény: Tibet egy vers, költője az Isten.
Egy meggyötört lélek küzd a békéért,
Kitart és tűr önzetlenül mindenkinek lelkéért.
Öntudatért, saját arcért kiált, és csak kiált egyre,
Hogy az Egyenlőség legyen e kegyetlen harc vége.
Hiába próbálom nyújtani tehetetlen kezem,
Könnyedet, mi lehullott, hogy eltörölhessem,
Láncra vert szülőföldem, azokat már utol nem érem.
Oh, ha fent vagy valahol, könyörülj országomon, Kegyelem!
Nézd, mi lett a csodás verssel, mit Te költöttél, Istenem!
Gubányi Gréta
(Tenzin Gelek: A Poetry That Is Tibet)
