Mi lenne, ha az aggodalmat, a sajnálatot és a kétséget, amit magunkkal cipelünk, felváltaná a hála és a remény?
Könnyű összehasonlítani magunkat másokkal és panaszkodni, de a hála választása megnyit minket az alázat és a remény felé.
Vannak napok, amelyek nehéznek érződnek. Nem feltétlenül azért, mert a dolgok nincsenek rendben vagy nem működnek. Minden úgy van, ahogyan lennie kell, de mégis nehéznek érződik.
Olyan érzés, mintha darabok hiányoznának, vagy egyszerűen nem illeszkednének. Úgy érződik, mintha nem lenne elég, és soha nem is lesz elég. A tegnapi nap egy ilyen nap volt számomra. A tegnapi nap sok érzéssel teli nap volt. Többnyire ismerősek. Könnyek égtek a szemem sarkában, ahogy folyton arra gondoltam, hogy milyenek voltak a dolgok, és hogyan szerettem volna, ha lennének, és minden szempontból nem olyanok voltak, mint amilyennek éreztem, hogy lenniük kellene. Elégedetlenség és elbátortalanítás állt készen arra, hogy fogadjon. Könnyű volt követni őket. Elkényelmesedni, és a szeretnék-kellenék-lehetnék skáláját futtatni. Hogy őszinte legyek, egy kicsit el is mentem ebbe az irányba. Könnyű megtenni. Könnyű otthon érezni magam egy olyan térben, ami tele van kérdőjelekkel, kétségekkel és aggodalommal, még akkor is, ha nem akarok ott lenni.
Amikor hazaértem a munkából, készítettem magamnak egy csésze forró kakaót, fogtam a naplómat, és teret adtam magamnak. Teret, hogy feldolgozzam és kiírjam magamból. Teret, hogy érezzem és elismerjem, mi történt. Azt hiszem, néha túlterheltek vagyunk az élettel, és elfelejtünk teret adni magunknak, hogy érezzük és elismerjük magunkat. Nem adunk magunknak engedélyt arra, hogy érezzük a csalódást, a frusztrációt vagy a félelmet.
Gyakran vagyunk ebben a gyengéd térben, amikor megéljük azt, ami épp előttünk van, és mégis előre várjuk, ami jönni fog. Ebben a gyengéd térben érezni fogjuk érzelmeink teljes súlyát. Azt hiszem, ettől lesz gyengéd. Ez egy olyan tér, amit éreznünk kell, és amit el kell hagynunk. Rájöttem, hogy ez a tér vagy megteremti, vagy megtörheti az embert. Meggyógyíthat vagy elpusztíthat. Azért mondom ezt, mert az, hogy hogyan kezeljük magunkat ebben a térben, nagyon sok mindent meghatároz. Ez formál, alakít és farag minket. Hogy mivé válsz, az teljesen rajtad múlik. Arra vagyunk hivatottak, hogy érezzük és megtanuljuk kezelni magunkat ebben a térben. Szerintem ez azért “gyengéd”, mert ez egy felhívás arra, hogy jól éljünk.
Egyre inkább rájövök, hogy rohanó világban élünk. A dolgok gyorsan történnek. A technológia gyorsan fejlődik. Minden – szó szerint – a kezünk ügyében van. Türelmetlenek vagyunk a hosszú sorok és a lassú internet miatt. Gyorsan előrehaladunk a kereskedelmi forgalomban, és expressz sávokban haladunk.
Ezzel bizonyos mértékig nincs is semmi baj. Rájöttem, hogy az olyan egyszerű dolgokkal szembeni türelmetlenségünk, mint a forgalom vagy a hosszú sorok, átcsap önmagunkkal és a folyamatainkkal szembeni türelmetlenségbe. Ez megmutatja, hogy milyen gyorsan kell megtennünk a dolgokat. Lehetetlen nem türelmetlenné válni a saját utunkkal vagy folyamatunkkal szemben, mert olyan korban élünk, amikor minden gyorsan történik. Frusztráló, ha egy álom duzzad benned, és úgy érzed, hogy sohasem fog megvalósulni. Nehéz még mindig reménykedni és építeni az álmot, amikor a felhajtás már alábbhagyott, és „hétköznapinak” és jelentéktelennek érződik. Nehéz, mert olyan korban élünk, amikor a siker egyik napról a másikra várható. Értem. Ott vagyok veled.
De mindezek közepette megtanulom, hogy a jó életet nem lehet siettetni. A megélt élet és a beteljesült álmok közötti gyengéd űrben való megpihenést nem lehet gyorsított tempóban végigpörgetni. Amikor az életutamat nézem – az álmaimat, amelyek olyan távolinak és lehetetlennek tűnnek –, rájövök, hogy ezt sohasem kellett siettetni. Sohasem szánták arra, hogy egyik napról a másikra vagy egy szempillantás alatt megtörténjen. Azért kellett ebben az állandó feszültségben élnem, mert ez egy meghívás számomra, hogy megtaláljam az előttem álló álmot. Ez egy meghívás a növekedésre és a felfedezésre.
Az, hogy a szívem hogyan helyezkedik el, és hogy az elmém hova összpontosít, nagyon sok mindent alakít abból, hogy hogyan jelenek meg ebben a térben. Azt hiszem, hogy a hála az üzemanyag, hogy jól irányítsuk önmagunkat.
A hála erőteljes. Olyan egyszerű, mégis súlya van.
A hála képes megváltoztatni a szívedet. A tekintetedet ráirányíthatja arra, ami számít. Teljesen átrendezheti a perspektívádat.
Hála nélkül nem tudunk jól élni. Hála nélkül nem tudjuk fenntartani az álmainkat.
Nem mindig könnyű a hálát választani.
Könnyebb összehasonlítani magunkat másokkal még ha fáj is. Könnyebb panaszkodni, még akkor is, ha ez semmin sem változtat. Könnyebb másokat kritizálni, még akkor is, ha ettől nem leszünk jobbak. Könnyebb mindezeket a dolgokat megtenni, mert nem követel tőlünk sokat.
A hála azonban magasabbra hív minket. Arra késztet minket, hogy meglássuk a szépséget abban, amink most van. Megünnepli az apró dolgokat. Békét talál a jelenben. Nem mond le az álmokról, és nem szégyenít meg minket, amiért többet remélünk. Nem, a hála növeli az álmaink és reményeink befogadására és kezelésére való képességünket. Arra pozicionálja a szívünket, hogy alázatosak, türelmesek, reménykedőek és kitartóak legyünk.
Ma tehát egy új nap van. Az ég szürke, és érzem a hideget a csontjaimban. Ennek ellenére ma a hálát fogom választani. Azt fogom választani, hogy hálás leszek azért, amim van, és örömöt találok benne. Nem fogok siránkozni azon, ahol vagyok. Nem fogom összehasonlítani az utamat, ahogy építem ezt a csodálatos életet, és ahogy élem az életemet. Nem fogom kritizálni mások sikerét, vagy megítélni az útjukat. Nem. A hálát fogom választani, engedélyt adva neki, hogy megváltoztassa a szívemet, elfordítsa a tekintetemet, és tisztázza a perspektívámat.
Te mit fogsz tenni?
Ez a cikk eredetileg a This Wondrous Life-on jelent meg.
Írta:
Danae Smith a This Wondrous Life alapítója
Forrás:
https://www.theepochtimes.com/mkt_app/gratitude-living-in-the-tender-space_3970764.html?v=ul
Kép: Clearharmony.net
