4. Az állami tulajdon és a tervgazdaság a rabszolgaság rendszerei
Az Ég megteremtette az embert, felruházta bölcsességgel és erővel. Elrendelte, hogy az élete olyan legyen, amelyben learatja munkája gyümölcsét, és legyen miből megélnie. Az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozata szerint „magától értetődőnek tartjuk ezeket az igazságokat, miszerint minden ember egyenlőnek teremtetett, hogy a Teremtő bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel őket, és hogy ezek közé tartozik az élet, a szabadság és a boldogságra való törekvés”. [1]
Természetesen ezek a jogok magukban foglalják a tulajdon és a vagyontárgyak birtoklásának és használatának jogát is.
Ezzel szemben Marx a következőket állítja a Kommunista Kiáltványban: „Ebben az értelemben a kommunisták egyetlen kifejezésben foglalhatják össze az elméletüket: a magántulajdon eltörlése.” [2] Ez az elmélet a tervgazdaságot szükségszerűen kísérő kollektív tulajdon rendszerére utal. Ez figyelmen kívül hagyja a mennyei elveket, ellentétes az emberi természettel, és a rabszolgaság egyik formája.
Az állami tulajdon egy totalitárius teher
Az antikommunizmus úttörője Fred Schwartz a „You Can Trust the Communists to be Communists” (Bízhatsz a kommunistákban, hogy ők kommunisták) [3] című könyvében a következő viccet meséli el, amelyben egy látogató először egy szovjet autógyár munkásaival, majd egy amerikai autógyár munkásaival beszélget:
„Kié ez a gyár?” – kérdezi a látogató.
„A miénk” – válaszolták a szovjet munkások.
„Kié a földterület, amelyen áll?”
„A miénk.”
„Kié a gyárban készült termék?”
„A miénk.”
Egy nagy parkoló szélén állt három régi horpadt gépkocsi. A látogató megkérdezte a munkásokat:
„Kinek a tulajdonában vannak azok a kocsik odakint?”
„Azok a mieink, de az egyiket a gyárigazgató vezeti, a másikat pedig a politikai komisszár és a harmadikat a titkosrendőrség használja”- válaszolták.
Ugyanez a látogató bemegy egy amerikai gyárba és megkérdezi az ottani munkásokat:
„Ki a tulajdonosa ennek a gyárnak?”
„Henry Ford” – hangzott a válasz.
„Ki a földterület tulajdonosa, amelyen áll?”
„Henry Ford.”
„Ki a tulajdonosa a gyárban készült termékeknek?”
„Henry Ford.”
A gyár előtt volt egy nagyon nagy parkoló, ami tele volt mindenféle gyártmányú és típusú modern amerikai autóval. Megkérdezte a munkásokat:
„Kié az a sok autó ott kint?”
Azt válaszolták: „Ó, ezek a mieink.”
Ez a történet szemléletesen illusztrálja a magántulajdon és a kollektív tulajdon közötti különbségeket és azt, hogy ezek mit jelentenek. A kollektív tulajdonban az erőforrások és a munkából származó nyereség államosítva van. Eltűntek azok a mechanizmusok, amelyek az egyéni lelkesedést, az innovációra való törekvést és a személyes tulajdonhoz való jogból fakadó felelősségtudatot ösztönzik. A kollektív tulajdon azt jelenti, hogy egy ország polgárai osztoznak az ország vagyonán. A gyakorlatban azonban ez azt jelenti, hogy a kiváltságos osztály bitorolja az erőforrásokat, és az elsősorban a saját érdekeire gondol.
A gazdasági növekedés döntő tényezője az ember. Az állami tulajdon rendszere elnyomja az emberek erejét és a teljesítményre való motivációját, aláássa a morált, lerontja hatékonyságot és veszteségeket okoz. A szovjet kolhozoktól a kínai népi kommunákig, beleértve a kudarcba fulladt kambodzsai és észak-koreai kollektivizálást is, a kollektív tulajdon rendszere mindenütt éhínséget okozott. Kínában több tízmillió ember halt meg az ember okozta éhínség következtében.
A magántulajdon rendszere megfelel annak az elvnek, hogy az ember megdolgozik a kenyeréért. A kollektív tulajdon rendszere ellentétes ezzel az elvvel. Az emberiségben egyaránt létezik a jó és a rossz. A magántulajdon lehetővé teszi az ember számára, hogy kifejlessze a jószívű természetét, valamint a szorgalmat és a takarékosságot. A kollektív tulajdonlás viszont az emberi természet gonoszságát hozza ki, és elősegíti az irigységet és a lustaságot.
Friedrich Hayek azt írja, hogy egy civilizáció növekedése olyan társadalmi hagyományoktól függ, amelyek a magántulajdont helyezik a középpontba. Az ilyen hagyományok hozták volna létre a modern kapitalizmust és a hozzá kapcsolódó gazdasági növekedést (vagy a „kiterjesztett rendet” Hayek kifejezését használva). Ez egy organikus, saját maga által létrehozott rend, amelynek működéséhez nincs szüksége kormányra. A kommunista és a szocialista mozgalmak azonban megpróbálják ezt a spontán rendet ellenőrizni – amit Hayek „végzetes vélelemnek” [4] nevez. Ez a kísérlet kudarcra van ítélve.
A magántulajdon és a szabadság elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Analóg módon a kollektív tulajdon együtt jár a diktatúrával és az elnyomással. Itt az erőforrásokat államosítják, a gazdasági termelékenységet csökkentik, az embereket pedig az ország szolgáivá és rabszolgáivá teszik. Minden embernek engedelmeskednie kell a központi párt utasításainak. És minden olyan eszmét és hangot, amely nem felel meg a rezsimnek, gazdasági szankciókkal lehet büntetni. Az emberek tehetetlenek az állami beavatkozással és a rabszolgasággal szemben.
A magántulajdon eltörlése és az állami tulajdon létrehozása elkerülhetetlenül totalitárius következményekkel jár. A kollektivizmus olyan teher, amelyet a totalitárius államban élő emberek a nyakukban hordoznak. A szabadságot, beleértve a jónak lenni szabadságát is, elveszik tőlük, és egy kommunista rendszerben minden embernek alá kell vetnie magát az erkölcstelen parancsoknak.
Egyes gondolkodók világosan megjósolták, hogy nem szabad a hatalmat privatizálni és a vagyont nem szabad kollektivizálni. Ellenkező esetben katasztrófa vár az emberiségre. És ez valóban így van.
Tervgazdaság: kudarcra ítélve
A tervgazdaságban az erőforrások, valamint a társadalom valamennyi termékének előállítása és elosztása az állam által meghatározott központi terv alapján történik. Ez teljesen eltér a vállalkozások és az egyének által megvalósított organikus tervezésétől.
A tervgazdaságnak nyilvánvaló hiányosságai vannak. Először is, nagy mennyiségű adatot kell összegyűjteni ahhoz, hogy ésszerű intézkedéseket lehessen hozni a termeléshez. Egy ország, különösen egy nagy népességű, modern ország esetében a releváns információk mennyisége elképzelhetetlenül nagy. Például a volt Szovjetunió idején az áruk árát meghatározó hivatalnak 24 millió különböző árucikk árát kellett megállapítania. [5] Az ilyen számításoknak aligha van értelme.
Az egységes tervgazdaság nem tud megfelelni a társadalom és az emberek összetettségének és állandó változásainak. [6] Még a „nagy adatok” és a mesterséges intelligencia segítségével sem lehet az emberi gondolatokat megragadni. Ezért ez a rendszer mindig hiányos lesz.
Egy társadalom összetettsége és az azt alkotók sokszínűsége nem vehető figyelembe egy egységes tervgazdaságnál. [6] Még a modern adatfeldolgozás és mesterséges intelligencia alkalmazása mellett sem redukálhatóak le az ember gondolatai változók összeségére, ezért ez a rendszer mindig hiányos lesz.
Ludwig von Mises közgazdász a szocializmus és a piac kapcsolatát az „Economic Calculation in the Socialist Commonwealth“ [7] című jól ismert cikkében fejtette ki. Megjegyezte, hogy egy szocialista társadalom – amelyben nincs valódi piac – nem képes ésszerű gazdasági számításokat végezni. Így az erőforrások ésszerű elosztása nem valósítható meg, és a tervgazdaság kudarcra van ítélve.
Emellett az állami gazdasági tervezés megköveteli az erőforrások kényszerű ellenőrzését. Ezért elkerülhetetlenül abszolút hatalomról van szó, amelyet a kvóták és a vitathatatlanként bemutatott irányelvek alapján kell létrehozni. Másrészt egy politikai hatalom által irányított gazdaságnak mindenekelőtt ugyanezt a politikai szférát kell kielégítenie az emberek valódi szükségletei előtt. Ha a való világ igényei nem esnek összhangba az állam tervezett tervével, akkor az állam hatalma közvetlen konfliktusba kerül a természetes gazdasági áramlatokkal, ami komoly tőke- és erőforrás-allokációs problémákat okoz. A tervgazdaság egy olyan kormányra támaszkodik, amely azt állítja, hogy Istent játszik, de korlátozott hatalma és bölcsessége van – ami kudarcra van ítélve.
A gazdasági tervezés (tervgazdaság) és az erős nyomásgyakorlás politikája elválaszthatatlanok egymástól. Mivel elkerülhetetlen, hogy hibák legyenek az állami tervekben is, a problémák felmerülésekor a kormányon belül és kívül viták alakulhatnak ki. A hatalmon lévők ekkor fenyegetve érzik tekintélyüket, amire politikai nyomással és tisztogatással válaszolnak. Mao Ce-tung például figyelmen kívül hagyta a közgazdaságtan törvényeit, és végrehajtotta a „Nagy ugrást”, amely három évig tartó éhínséggel végződött, és emberek tízmillióinak életébe került. Ez csak még inkább meggyengítette a hatalmát – ez volt az egyik fő oka annak, hogy később a kulturális forradalmat kirobbantotta.
A központilag tervezett gazdaság és a kollektív tulajdon katasztrofális hatásai nagyon jól láthatóak a kínai hazai vállalkozásokban. Az elmúlt években jelentős részük vagy lassította, vagy leállította a termelést, és folyamatosan veszteségesek voltak, míg nem váltak teljesen fizetésképtelenné. Működésük fenntartása érdekében kormányzati támogatásokra és továbbfolyósított hitelekre támaszkodnak, amelyek kamatlába a piaci feltételek függvényében változik. Ezek lényegében a nemzetgazdaság élősködői; sokukat „zombi-vállalkozásként” emlegetik. [9]
A jövedelmező olaj- és távközlési ágazatok állami monopóliumait leszámítva a 150 000 kínai állami tulajdonú vállalat csak csekély nyereséget termel. Ezek olyan tőkepusztító gépek, amelyek évek óta magas veszteségeket jelentenek. 2015 végén a teljes tőkéjük a GDP 176 százalékát, az adósságuk 127 százalékát, a nyereségük pedig mindössze a GDP 3,4 százalékát tette ki. Egyes közgazdászok úgy vélik, hogy a „zombi vállalatok” túszként tartják fogva Kína gazdaságát. [8]
A tervgazdaság megfosztja az embereket a szabadságuktól, és arra kényszeríti az államot, hogy gondoskodjon róluk. A projekt lényegében arról szól, hogy az embereket rabszolgákká és gépekké változtatják. Az emberi élet minden területét az állam ellenőrzi. Láthatatlan börtönbe zárja az embereket, meg akarja szüntetni a szabad akaratot, és megváltoztatja az emberi élet Isten által meghatározott paramétereit. Ez az Isten és a „ius naturale” („természeti törvény”) elleni kommunista lázadás újabb megnyilvánulása.
5. Marx kizsákmányoláselmélete: A jó és a rossz inverziója
Marx azt mondta, hogy csak a munka teremt értéket. Tegyük fel, hogy egy vállalat tulajdonosa egy év alatt tízmillió dollárt fektet be, és a vállalat forgalma tizenegymillió dollár. Akkor ezt az egymillió dolláros nyereséget az alkalmazottak termelték volna meg. Marx elmélete szerint a tőke nem teremt értéket, hanem csak a termelési költségek egy részét viszi át. A vállalat alkalmazottai által létrehozott érték (tizenegy millió dollár) ebben a példában magasabb, mint a költség (tíz millió dollár). Ez magában foglalja az alkalmazottak fizetését is, amely a munkájuk költségét jelenti. A marxista elmélet szerint a nyereség (1 millió) az alkalmazottak által létrehozott hozzáadott érték, a többlet, amelyet a kapitalista ellop tőlük.
Ezért Marx azt állította, hogy felfedezte a titkot, hogyan keresik a kapitalisták a pénzüket – kizsákmányolással. Úgy vélte, hogy a kizsákmányolás a burzsoázia „eredendő bűne”. A gyárak és vállalkozások létrehozására irányuló tőkés beruházások természetesen profitorientáltak, így Marx szerint a proletariátus elkerülhetetlenül kizsákmányolásra kerül. A kizsákmányolásnak ez az „eredendő bűne” egy jellemzője a burzsoáziához tartozó kapitalista rendszernek. Marx tehát arra a következtetésre jutott, hogy e bűn megszüntetéséhez az egész kapitalista társadalmat el kell pusztítani. A gyakorlatban ez a burzsoázia felszámolását és a vagyonuk elkobzását jelenti, miközben a párt vezetése kollektivizálja az összes tulajdont és bevezeti a kommunizmust.
A kizsákmányolás ezen elméletének abszurditása mindenekelőtt két ponton mutatkozik meg. Először is, két ellentétes osztályra osztja az embereket: a burzsoáziára, amely tőkével rendelkezik, és a proletariátusra, amely nem rendelkezik tőkével. Az ipari társadalmak megjelenésével az osztályok közötti társadalmi mobilitás gyorsan nőtt. Például a társadalmi mobilitás Marx korában (az 1800-as évek elejétől az 1850-es évekig) hasonlított az 1970-es évekbeli brit és az egyesült államokbeli mobilitáshoz. [10] Az osztályok közötti váltás valójában egy dinamikus folyamat volt az ókortól napjainkig. A proletariátus egy feltételezett tagja már nem tartozik a proletariátushoz, amint részvényeket szerez egy vállalatban. Ha az osztálybesorolás ilyen könnyen megváltoztatható, akkor az emberek ilyen csoportokra való felosztására tett kísérletek csak az osztálygyűlölet szítását szolgálják.
A marxizmus ráadásul egy sor kidolgozott „elmélet” segítségével csapja be az embereket. A hagyományos erkölcsi normák helyébe a sajátjait állítja, amelyek felforgatják a jó és a rossz viszonyát. A marxizmus szerint azt, hogy valaki jó vagy rossz, nem az erkölcsei és a tettei alapján ítélik meg, hanem az alapján, hogy van-e tőkéje vagy nincs. Azok, akik a tőkés osztályhoz tartoznak, bűnösök a proletariátus (munkásosztály) kizsákmányolásában. És mivel a proletariátus tagjai az elnyomottak és kizsákmányoltak, természetesen erkölcsileg felsőbbrendűek. Bárhogyan is viselkednek a kapitalistákkal szemben, senkinek nem tartoznak felelősséggel. Így a tulajdon birtoklása bűncselekmény lett, a vagyon ellopása igazságszolgáltatás, az erőszakos kisajátítás pedig törvényes és indokolt. A helyes és helytelen, a jó és a rossz felcserélése tovább ösztönözte a gonoszságot.
Kínában, a volt Szovjetunióban és a kelet-európai kommunista országokban a kommunista pártok elrabolták a földeket, meglincselték a földesurakat, és elvették a kapitalisták gyárait. Ami még rosszabb, a párt „osztályellenségeket” gyilkolt meg, gyújtogatott, generációk vagyonát kobozta el, megsemmisítette az emberi természet lényegét, és széles körű állami terrorkampányokat indított a nép ellen. Mindez a gonoszság ezeknek az elméleteknek az eredménye volt. Ugyanakkor a hagyományos erkölcsi normákat, valamint az istenbe vetett hitet, a szenteket, a híres tudósokat és a társadalom más fontos alakjait a „kizsákmányoló osztályhoz” tartozónak bélyegezték és kiközösítették.
Marx elméleteit széleskörű kritika érte gazdasági és filozófiai körökben. [11] Íme néhány nagyon egyszerű példa, amelyek jól illusztrálják Marx kizsákmányolási elméletének abszurditását.
Marx azt állítja, hogy a munka értéket hoz létre, és ezt az értéket a termeléséhez szükséges munkaidő határozza meg. Ez egy abszurd elmélet. Az áru értéke nem tartozik az árunak a belső tulajdonságai közé. Az emberek általában minden árucikkhez szubjektív elemeket adnak hozzá – ez a legszembetűnőbb módon a kereslet és kínálat elvében mutatkozik meg. Számos közgazdász tanulmányozta az érték meghatározásának folyamatát. A marxi monizmussal szemben (a világban minden egyetlen alapelvre vezethető vissza) a legtöbb közgazdász úgy véli, hogy az értékteremtés folyamatában számos tényező – többek között a föld, a tőke, a munkaerő, a tudomány és a technológia, a menedzsment, a befektetés kockázata stb. – vesz részt. A gazdasági tevékenység a termelési lánc különböző láncszemeit magában foglaló összetett rendszerből áll. A különböző termelési tényezőknek sajátos üzleti (menedzsmentbeli) követelményei vannak, és a különböző emberek különböző pozíciókat töltenek be, amelyek nélkülözhetetlenek az egész lánc számára, és hozzájárulnak a „könyv szerinti értékek” létrehozásához.
Például egy tőkés egymillió dollárt akar befektetni, hogy két mérnököt alkalmazzon egy bizonyos új játék megtervezésére és gyártására. A vállalkozó marketingszakértőt is alkalmaz az új termék népszerűsítésére és forgalmazására. Két évvel később a játék nagyon népszerűvé válik, és 50 millió dolláros nyereséget termel. Ez az 50 millió dolláros könyv szerinti érték most a mérnökök és a marketingesek munkájának tulajdonítható? Nem, természetesen nem. A termék azért hozott milliókat, mert az emberek meg akarták venni. A kapitalista piaci ismeretei, szervezési és vezetői képességei, valamint a kockázatvállalás bátorsága szintén hozzájárultak a játék végső értékéhez.
Tegyük fel, hogy a játékban rejlő kreativitás az egyik mérnöktől származik – akkor az 50 millió dollár maradványértéke abból adódik, hogy a cégtulajdonos kihasználta a mérnök kreativitását anélkül, hogy bármit is adott volna neki cserébe? Természetesen nem. Ha a mérnök úgy gondolja, hogy kreativitását nem jutalmazták kellőképpen, akkor találhat egy másik céget, amely magasabb fizetést kínál neki.
A szabad piacon végső soron egyensúly van a készségek és célok, valamint a befektetett tőke között. Azok a vállalkozók, akik irreális nyereséget követelnek, veszíteni fognak a versenytársakkal szemben, vagy nem lesznek képesek alkalmas munkavállalókat magukhoz vonzani. Ráadásul, mivel a befektetett tőke megtérülésére való várakozás késlelteti a tőke elköltését vagy egyéb módon történő felhasználását, a nyereség a befektető erőfeszítéseinek is köszönhető. Ezért normális, hogy egy további összeget kapnak érte cserébe. Az elv nem különbözik a kamat ellenében történő hitelnyújtástól.
Számos „véletlenszerű” tényező is hozzájárul egy áru értékéhez. Az ilyen véletlenszerű tényezők csak a hagyományos hitvilágon és kultúrán alapuló vonatkoztatási rendszerrel magyarázhatók meg ésszerűen.
Bizonyos helyzetekben egy dolog értékteremtése és értékromlása teljesen független lehet a munka kérdésétől. Egy ma tízmillió amerikai dollárt érő gyémánt 5000 évvel ezelőtt lehet, hogy értéktelen volt, mert senkinek sem kellett. Egy nagyapától örökölt kopár földdarab értéke százszorosára nőhet egy közeli város felvirágzása vagy a ritka földfémek felfedezése révén. Itt az értéknövekedést nem a munka hozta létre. Az ilyen hatalmas, váratlan gazdagságot egyszerűen szerencsének hívják. A nyugati és a keleti kulturális hagyományok egyaránt úgy tartják, hogy a szerencse égi áldás az ember számára.
Az állami tulajdon „racionalitásának” és „szükségszerűségének” demonstrálására Marx kitalálta az értéktöbbletre épülő kizsákmányolási elméletet, amely negatív és etikátlan magatartássá változtatta azt a gazdasági tevékenységet, amelyet az emberek az élet normális részeként folytatnak. Elmélete gyűlöletet és megvetést szít a fennálló gazdasági renddel szemben. Ez része annak a törekvésnek, hogy aláássák és megdöntsék ezt a rendet.
A kapitalisták és a munkások, a földbirtokosok és a parasztok valójában közös érdekközösséget alkotnak. Kapcsolatuknak az együttműködés és az egymásra utaltság jegyében kell működnie; a túlélés érdekében támogatják egymást. Marx szándékosan túlértékelte az ellentétüket, szélsőséges és abszurd módon eltúlozta őket, mintha életre szóló ellenségek lennének. A kapitalisták között vannak jó és rossz emberek. Hasonlóképpen vannak jó és rossz emberek a munkások között is. A gazdasági cserefolyamatokban valójában nem a kapitalistákat, vagy a munkásokat kellene szankcionálni a tevékenységükért, hanem pontosan azokat, akik aláássák a normális gazdasági tevékenységet. A megítélésnek az erkölcsi értékeken és az emberek cselekedetein kellene alapulnia, nem pedig a vagyonukon.
Az emberek saját erőfeszítéseikkel megváltoztathatják a gazdasági és társadalmi helyzetüket. A munkavállalók a vagyon felhalmozásának köszönhetően befektetőkké válhatnak. A befektetők a befektetéseik sikertelensége miatt válhatnak munkavállalókká. A társadalom folyamatosan változik, és olyan, mint egy folyó – állandóan mozgásban van. A modern társadalomban a munkavállalók és a befektetők szerepe gyakran változik. A legtöbb ember mindkét szerepet betölti azáltal, hogy a nyereségét befekteti, ezzel munkahelyeket teremt, növeli a társadalmi jólétet és a közösség javát szolgálja. Még egy amerikai szakszervezeti mozgalom alapítója is úgy vélte: „A dolgozó emberek elleni legsúlyosabb bűn az olyan vállalkozás, amely nem nyereséggel működik”. [12]
Az abszurd „értéktöbblet-elmélet” a földtulajdonosok és a kapitalisták normális tevékenységét „kizsákmányolásnak” bélyegzi meg. Ennek az elméletnek a következményei már emberek millióinak életét tették tönkre. Összezavarja az emberi gondolkodást, gyűlöletet és irigységet szít, és harcokhoz vezethet.
6. Gyűlölet és irigység: az abszolút egalitarizmus eredete
A kommunizmus a társadalomban az eredmények abszolút egyenlőségét – azaz az abszolút egalitarizmust – hirdeti. Ez a kifejezés talán nagylelkűen hangzik, ezért sokan vakon hisznek az igazában. De ugyanakkor ez gyűlöletet és irigységet vált ki. Az egalitarizmus egyik következménye, hogy az emberek nem tudják elfogadni mások sikerét – például ha mások gazdagabbak, kényelmesebb életet élnek, könnyebb munkájuk van, vagy egyszerűen csak jobbak az életkörülményeik. Mindenkinek egyenlőnek kell lennie a mottó szerint: azt akarom és azt kell kapnom, ami neked van és amit te kapsz.
Az abszolút egalitarizmus legalább kétféleképpen nyilvánul meg: először is, ha az emberek úgy gondolják, hogy mindenkinek egyenlőnek kell lennie, akkor néhányan biztosan elégedetlenek lesznek a gazdasági helyzetükkel. Így könnyű irigységet és gyűlöletet szítani az emberek között. Az emberek megkívánják azokat a dolgokat, amelyeket embertársaik birtokolnak, sőt tisztességtelen és erőszakos módszerekkel próbálják megszerezni azokat. Szélsőséges esetekben megrongálják mások tulajdonát, vagy akár ölnek azért, hogy meggazdagodjanak. Ennek a tendenciának a legradikálisabb formája az erőszakos forradalmakban nyilvánul meg.
Az elégedetlenség megteremtése érdekében Marx a társadalmat két ellentétes osztályra osztotta: azokra, akik a termelőeszközök tulajdonosai, és azokra, akik nem. Vidéken ezek a földbirtokosok és a parasztok, a városban a kapitalisták és a munkások. A cél az osztálygyűlölet szítása volt, és a társadalom állítólagos jogfosztott tagjainak erőszakos forradalom végrehajtására való felhasználása. A földesurak gazdagok, a parasztok szegények – vegyétek el a vagyonukat! Miért gazdagok a földesurak? Mindenkinek gazdagnak kellene lennie. Ezért a Kínai Kommunista Párt „földreformra” szólította fel a parasztokat, ami azt jelentette, hogy megtámadják a földesurakat, elfoglalják a földet és felosztják maguk között. Ha a földtulajdonosok nem engedelmeskedtek, megölték őket. A párt először huligánokat uszított arra, hogy keverjenek bajt. Ezután arra ösztönözte a parasztokat, hogy lázadjanak fel és támadják meg a földesurak osztályát. Ennek eredményeképpen földtulajdonosok milliói haltak meg.
Másodszor, az abszolút egalitarizmus olyan csoportokon belül is megfigyelhető, amelyek lényegében már elérték az „egyenlőség” bizonyos állapotát: ha vannak előnyök, akkor mindenki egyenlő mértékben részesül belőlük. Bárki, aki kilóg a sorból, azt kritizálják. Mindenkit egyformán kezelnek, függetlenül attól, hogy valaki többet, kevesebbet vagy egyáltalán nem dolgozik.
A felszínen az emberek látszólag ugyanolyanok. De különböző a személyiségük, az intellektusuk, a fizikai erejük, az erkölcsük, a foglalkozásuk, a helyzetük, az iskolázottságuk, az életkörülményeik, a szenvedés- és tűrőképességük, az újító szellemük és így tovább. Még az is különbözik, hogy az emberek mit tesznek hozzá a társadalomhoz. Akkor miért kellene mindenkinek ugyanazt az eredményt kapnia? Ebből a szempontból az egyenlőtlenség valójában a valódi egyenlőség garanciája, míg a kommunizmus által elérni kívánt egyenlőség valódi egyenlőtlenség és valódi igazságtalanság. Az ősi Kína népe azt mondta, hogy az ég megjutalmazza azokat, akik keményen dolgoznak, és a jutalom mértéke megfelel az illető erőfeszítéseinek. Az abszolút egyenlőség (egalitarizmus) elképzelhetetlen a való világban.
Az abszolút egalitarizmusban az eredmény ugyanaz, akár jól, akár rosszul csinál valaki valamit, akár keményen dolgozik, akár lusta. Ennek az egyenlőségnek az álcája alatt a lustáknak kedveznek, míg a keményen dolgozókat és a rátermetteket büntetik, sőt, még neheztelnek is rájuk, és gyűlölettel tekintenek rájuk. Mindenki lassítja a tempóját, hogy ne legyen gyorsabb a leglassabbnál. Ez ahhoz vezet, hogy mindenki ellustul, és arra vár, hogy valaki más tegyen valamit, hogy kihasználhassa a lehetőséget. Tehát kapsz valamit anélkül, hogy bármit is tettél volna érte, vagy elveszel dolgokat másoktól. Ennek a következménye egy átfogó erkölcsi hanyatlás.
A gyűlölet és az irigység, amelyek az abszolút egyenlőségre ösztönöznek, a kommunista gazdaság mérgező gyökerei. Az emberi természet magában hordozza a jót és a rosszat is. A nyugati vallások a hét halálos bűnről beszélnek. A keleti kultúra azt tanítja, hogy az embernek buddha természete és démon természete is van. A buddha természet jószívűségként, a nehézségek elviselésére való képességként és mások iránti figyelmességként nyilvánul meg. A démoni természet önzés, lustaság, irigység, rosszindulat, rablás, gyűlölet, harag, kéjvágy, zsarnokság, az élet semmibe vétele, viszálykeltés, nyugtalanság keltése, pletykák kitalálása és terjesztése, parazitizmus stb. formájában nyilvánul meg. A gazdaság kommunista megközelítése szándékosan serkenti az emberek démoni természetét, és erősíti az irigységet, a kapzsiságot, a lustaságot és más rosszindulatú tényezőket. Ennek eredményeképpen az emberek elveszítik emberségüket, és elhagyják a több ezer éves hagyományos értékeket. Ez megerősíti az emberi természetben rejlő leggonoszabbat, és az embereket kommunista forradalmárokká változtatja.
Adam Smith „Az erkölcsi érzelmek elmélete” (eredeti angol címe The Theory of Moral Sentiments) című (először 1759-ben megjelent) művében azt mondta, hogy az erkölcs az emberiség jólétének alapja. Ezen általános erkölcsi szabályok betartása „előfeltétele az emberi társadalom létezésének, amely semmivé foszlana, ha az emberek nem tisztelnék alapvetően ezeket a fontos magatartási szabályokat”. [13]
Lawrence Kudlow, az Egyesült Államok Nemzeti Gazdasági Tanácsának igazgatója úgy véli, hogy a gazdasági jólétnek együtt kell járnia az erkölcsösséggel. Azt írta, hogy az Egyesült Államok fejlődése határtalan lenne, ha az ország tartaná magát a „legfőbb elvhez” – az erkölcsi értékekhez való ragaszkodáshoz, amelyekre Amerikát alapították. [14]
Nem meglepőek azok a negatív következmények, amelyeket az abszolút egalitarizmus a világ országaiban okozott. A kommunista egalitarizmus az államhatalmat használja arra, hogy másoktól elrabolja a magántulajdont és a vagyont. Ez egyrészt erősíti a kommunista ideológia tekintélyét és hatalmát. Másrészt az emberek meg vannak győződve arról, hogy az élősködés a jogaik közé tartozik. A kommunizmus ily módon megtéveszti az embereket.
A gazdasági egyenlőség előmozdítása: Egy köztes lépés a kommunizmus felé vezető úton
Az abszolút egalitarizmus hatására Nyugaton felvetődtek a „társadalmi igazságosság” iránti követelések, mint a minimálbér-törvények, a hátrányos helyzetűek pozitív diszkriminációja, az egyenlő bérezés és hasonló elvárások. Ezek mögött az egyenlőségre való törekvés húzódik meg, amit a kommunista elemek kihasználhatnak. A kommunisták szemszögéből nézve nem számít, hogy ezek a kiszolgáltatott csoportok egyenlőséget nyernek-e, vagy hogy javul-e a társadalmi helyzetük. Ők csupán bábuk egy játékban, és még mindig arra használják őket, hogy ellenszenvet szítsanak. Amint a kommunisták megkapják, amit akarnak, egyszerűen új követeléseket támasztanak az „egyenlőség” érdekében. Ennek során nem ismernek határokat. Ha követeléseiket nem teljesítik, a negatív érzelmek felkavarásával feszültséget szítanak a társadalomban. Megerősítik az emberekben az „egyenlőség igazságosságával” kapcsolatos hiedelmeket, és ezeket a hiedelmeket a közvélemény befolyásolására használják fel.
Mivel a kommunizmus sok területen, és egyre többféle eszközzel munkálkodik, ha ezek a sérelmek egyszerre több oldalról összeadódnak, társadalmi zavargások, és esetleg forradalmak is kitörhetnek. A kommunistáknak mindig meglesznek az eszközei, hogy megtalálják a legkiszolgáltatottabb csoportokat, és követeljék számukra az egalitárius célokra való pénzügyi támogatás odaítélését, és ezt a folyamatot mindig megismétlik a teljes egalitarizmus létrejöttéig. Ezért az úgynevezett társadalmi igazságosságra vonatkozó követelések fontos köztes lépést jelentenek a kommunizmus felé vezető úton. A kommunista ideológia aláásta a nyugati szabad országokat – ez jelen pillanatban a valóság.
A valóságban ennek a politikának a végrehajtása gyakran a kívánt eredmény ellenkezőjéhez vezet. Azokat, akiket elvileg védenie kellene, diszkriminálják és támadások célpontjai lesznek. Vegyük például a minimálbérről szóló törvényt, amelynek célja a munkavállalók jogainak védelme. Azonban ennek eredménye az lesz, hogy sok gyár egyszerűen nem vesz fel több alkalmazottat, mert ez nem kifizetődő számukra. Ennek eredményeképpen több munkavállaló veszíti el a munkáját.
Az ember nem egyik napról a másikra sajátítja el a készségeit. Egy állandó fejlődési folyamat megy végbe, valamint a készségek és a munkamorál fokozatos javulása. Az alacsonyabb bérezésű munkahelyek felszámolása a készségfejlesztés elvesztését is jelenti, mivel a fiataloknak és az újonnan kezdőknek kevés lehetőségük van képzésre és a jobban fizető állásokba kerülni. A mindenkire érvényes megközelítés szembemegy a közgazdaság elméletével is, és túlzott állami beavatkozást eredményez.
Az „egyenlő munkáért egyenlő bért” jelszót egyesek ürügyként használják arra, hogy társadalmi forradalomra szólítsanak fel. Statisztikákat idéznek, és azt állítják, hogy az Egyesült Államokban a fekete férfiak átlagfizetése alacsonyabb, mint a fehéreké, hogy a nők átlagfizetése alacsonyabb, mint a férfiaké, és hogy ezek az eltérések a rasszizmus és a szexizmus következményei. A valóságban az ilyen összehasonlítások nem pontosak.
Ha almát és narancsot hasonlítunk össze, az eredmény egészen más lesz. A kutatók megállapították, hogy azon fekete családok jövedelme, amelyekben mindkét partner egyetemi vagy magasabb végzettséggel rendelkezik, valójában magasabb, mint a hasonló helyzetben lévő fehér családoké. [15] Mivel az ilyen típusú fekete családok viszonylag ritkák, valóban vannak jövedelmi különbségek. Hasznos lenne pontos összehasonlításokat végezni. De amikor a kommunista tényezők viszályt és harcot szítanak, az emberek látóköre beszűkül.
A kommunizmus nem törődik a kiszolgáltatott helyzetű csoportok jólétével. Egyedül csak azok a szlogenek érdeklik, amelyek a kommunizmusba és végső soron a pusztulásba vezetik az embereket.
Szakszervezetek: Hogyan ássa alá a kommunizmus a szabad társadalmakat?
A feldolgozóipari munkahelyek megszűnése az Egyesült Államokban jól ismert jelenség. Sokan azonban nem tudják, hogy a szakszervezetek ott vannak a fő bűnösök között. A szakszervezetek azt állítják, hogy a munkásosztály javát akarják szolgálni. De pontosan az ellenkezőjét érik el. Ez világossá válik, ha végigkövetjük a szakszervezetek történetét és fejlődését.
A szakszervezeteket eredetileg a munkásosztály tagjai alapították, akik nem vagy csak kevéssé voltak képesítve a vezetéssel történő tárgyalásra. A szakszervezet bizonyos mértékig képes megoldani a munkavállalók és a kapitalisták közötti konfliktusokat. Később kommunista elemek léptek be a szakszervezetekbe, és a kommunista mozgalmak és stratégiák népszerűsítésének eszközévé változtatták azokat.
Friedrich Engels írta erről a témáról: „Az idő is gyorsan közeledik, hiszen a munkásosztály meg fogja érteni, hogy a magasabb bérekért és a rövidebb munkaidőért folytatott harc és a szakszervezetek minden jelenlegi akciója nem öncélú. Ez egy eszköz, egy nagyon szükséges és hatékony eszköz, bár csak egy a sok közül, egy magasabb cél érdekében: az egész bérrendszer teljes eltörléséhez.” [16]
Lenin úgy vélte, hogy a szakszervezetek létrehozása és legalizálása fontos eszköz a munkásosztály számára ahhoz, hogy a demokratikus forradalom vezetésével elragadja az irányítást a kapitalistáktól. Hitt abban is, hogy a szakszervezetek a Kommunista Párt egyik fő pillére és az osztályharc meghatározó ereje lesznek. Lenin egy beszédében felszólított arra, hogy a szakszervezetek váljanak a „kommunizmus iskolájává”, valamint működjenek a kommunista párt és a tömegek közötti összekötő kapocsként. A szakszervezetek napi munkája a tömegek meggyőzése és a kapitalizmusból a kommunizmusba történő átvezetése volt. A szakszervezetek az államhatalom „rezervoárjai” (gyűjtőtartály, tározó) – mondta Lenin. [17]
A 19. század közepén és végén a baloldali erők a szakszervezeteket arra használták fel, hogy a munkásokat nagy sztrájkokra, szigorú követelések megfogalmazására, sőt erőszakos intézkedésekre, a gépek és gyárak tönkretételére buzdítsák. A szakszervezetek a kommunizmus erőteljes fegyverévé váltak a kapitalizmus elleni küzdelemben és a politikai harc folytatásában. Céljaik elérése érdekében káoszt teremtettek a világban.
1905 októberében több mint 1,7 millió oroszországi munkás vett részt egy országos politikai sztrájkban, amely megbénította az ország gazdaságát. Ebben az időben alakult meg a „Petrográdi Szovjet”, egy még agresszívebb szakszervezet. Lenin ezt egy forradalmi kormány csírájának nevezte, és úgy vélte, hogy ez lesz Oroszország politikai központja. Más szóval, az 1917-es októberi forradalom során létrehozott szovjet rezsim egy agresszív szakszervezetből indult ki [18].
A nyugati és a fejlett országok szakszervezeteibe is masszívan beszivárognak a kommunista elemek, melyek kihasználják azokat. A munkásoknak és a kapitalistáknak szimbiózisban kellene élniük. A kommunista erők azonban megpróbálják provokálni és súlyosbítani a köztük lévő konfliktusokat. Ennek egyik fő eszköze a szakszervezetek. Arra használják őket, hogy a menedzsment és a munkavállalók közötti tárgyalási folyamatot eszkalálják, és osztályharcnak tüntessék fel. A szakszervezetek kiélezik a konfliktusokat, és saját létük igazolására használják fel őket. Ettől kezdve szítják a munkások elégedetlenségét, a kapitalistákat hibáztatják minden problémáért, és konfliktusokat provokálnak a két fél között. Ez kulcsfontosságú volt a szakszervezetek túléléséhez.
A szakszervezetek rövid távon nyújthatnak kisebb juttatásokat a munkavállalóknak. Hosszú távon és gazdasági szempontból azonban a munkavállalók a kommunista szakszervezetek igazi áldozatai. Mert amikor a kapitalista vállalatok összeomlanak, a munkások veszítik a legtöbbet: a munkájukat és a megélhetésüket. A külvilág számára a szakszervezetek a munkavállalók érdekeit képviselik, de valójában aláássák a vállalkozások ipari versenyképességét két okból is.
Először is, a munkavállalók jogainak és érdekeinek védelme ürügyén a szakszervezetek megnehezítik a nem teljesítő munkavállalók elbocsátását. Ez a tétlenség kultúráját teremti meg. Ez igazságtalan a keményen dolgozó alkalmazottakkal szemben, és demotiválja őket. Egy vállalat növekedésének legfontosabb tényezője az alkalmazottak. Mivel azonban az alulteljesítő alkalmazottak a szakszervezet védelme alatt állnak, a vállalatok könnyen elveszíthetik versenyképességüket a piacon.
Másodszor, a szakszervezetek a munkavállalók védelmének ürügyén a nyugdíjak, az egészségbiztosítás és hasonlók tekintetében folyamatosan növelik a vállalatok költségeit. Végül arra kényszerítik őket, hogy csökkentsék a kutatásba és fejlesztésbe való befektetéseiket, és ezáltal a versenyképességüket. Ráadásul a vállalatoknak emelniük kell a termékeik árát, ami nem áll a fogyasztók érdekében. A tanulmányok azt mutatják, hogy pontosan ezek az okok azok, amelyek miatt a szakszervezetek nélküli vállalatok, például a Toyota és a Honda japán autógyárak olcsón tudnak jó minőségű autókat gyártani, és amelyek miatt a szakszervezetekkel rendelkező amerikai autógyárak Detroitban kevésbé versenyképesek. [19]
Edwin Feulner, az American Heritage Foundation alapítója a következőket mondta a szakszervezetekről: „Olyanok, mint egy teher a vállalat nyakán – kevésbé rugalmasak és kevésbé képesek ésszerűen reagálni a változó piac igényeire”. [20]
Mindezt erősíti a szakszervezetek monopolhelyzete a munkaerőpiacon. Ez néha túlságosan kemény követelésekhez vezet. Azok a vállalatok, amelyek nem teljesítik ezeket a követeléseket, sztrájkokkal és tiltakozásokkal küzdenek, ami viszont káros a gazdaságra nézve.
A United Auto Workers (UAW) az a szakszervezet, amely az Egyesült Államok detroiti autóiparában a dolgozókat képviseli, és rendszeresen sztrájkol. A 2008-as pénzügyi válság előtt a szakszervezet 70 USD/óra bért és juttatásokat követelt. Ennek eredményeként az amerikai autóipar a csőd szélére került. [21]
Az Egyesült Államokban a feldolgozóiparban bekövetkezett munkahely csökkenés mára már széles körben ismert. Ám azt kevesen tudják, hogy ebben a szakszervezetek kulcsfontosságú szerepet játszanak. Azon feldolgozóipari munkahelyek számában ahol kötelező a szakszervezeti tagság 1977 és 2008 között 75 százalékos csökkenés muatakozott. Ugyanebben az időszakban a Heritage Foundation szerint a nem szakszervezeti munkahelyek száma hat százalékkal nőtt. Hasonló a helyzet más ágazatokban is, például az építőiparban. „A feldolgozóipartól eltérően az építőipar az 1970-es évek vége óta gyorsan bővült. Összességében azonban ez a növekedés teljes egészében a nem szakszervezeti munkahelyeknek köszönhető, amelyek 1977 óta 159 százalékkal nőttek – ugyanakkor a szakszervezeti munkahelyek 17 százalékkal csökkentek.” [22]
A szakszervezetek szintén a kommunista elemek eszközei a vállalatokon belüli egyenlőség előmozdítására. A Heritage Foundation megállapította, hogy „A szakszervezetek megkövetelik a vállalatoktól, hogy az alkalmazottaikat szolgálati idejük (vagy a szocialista országokban a szolgálati éveik) szerint fizessék meg. A munkavállaló munkateljesítményét és elkötelezettségét nem veszik figyelembe. Ennek az a kiszámítható hatása, hogy a produktív munkavállalók bére csökken, a kevésbé kompetens munkavállalóké pedig nő.” [23]
Az itt működésben lévő elképzelés, nevezetesen a vagyon újraelosztása a vállalat alkalmazottai között, ugyanaz, mint a kommunizmusban az abszolút egalitarizmus. A vállalatok belső döntéseibe való beavatkozás, valamint a szakszervezetek monopóliuma a munkaerő piac felett a piacok szabadsága elleni támadás.
A szakszervezetek által a dolgozók jólétének feltüntetett agresszív követelések végül egyes munkavállalókat részesít előnyben másokkal szemben, és megterheli a vállalatokat és a gazdaság egészét. Egy 2005-ös felmérésből kiderült, hogy még „a legtöbb szakszervezeti tag is negatívan tekint az amerikai szakszervezetekre”, és hogy „ennek az elutasításnak a fő okát soha nem tárgyalják nyíltan a szakszervezeti médiában vagy a szakszervezeti kongresszusokon”. [24]
A valóban keményen dolgozó munkások áldozatokká váltak, és a kommunizmus lett a legnagyobb nyertes. A kommunisták a szakszervezeteket arra használják fel, hogy lerombolják a szabad kapitalista gazdaságot, és fokozatosan aláássák a kapitalista rendszert és az emberek normális életét.
A szakszervezetek, amelyekbe beszivárgott a kommunizmus, vagy a baloldali pártok irányítása alatt állnak egy nagy kereskedelmi társaságra emlékeztető lobbista csoporttá nőtték ki magukat. A vezetésük komoly személyes érdekeltséggel rendelkezik a vállalat nyereségében. Elterjedt a korrupció. [25]
A demokratikus országokban a szakszervezetek nagyrészt a baloldal eszközévé váltak a kapitalizmus elleni küzdelemben. A „társadalmi igazságosságot” és a „méltányosságot” követelő, céltudatos emberek óriási terhet rónak a társadalomra és a gazdaságra. Akadályozzák a reformokat, és gátolják a feldolgozóipar, a szolgáltatás, az oktatás és a közigazgatás hatékonyabbá tételére irányuló erőfeszítéseket. Amikor még nem érett meg az idő, megbújnak. De ha a körülmények kedvezőek, akkor előjönnek és társadalmi mozgalmat szerveznek. A szakszervezetek ékké váltak a kommunizmus kezében, amelyet a szabad társadalmakkal szemben alkalmaz.
7. A kommunista ideál: csábítják az embereket, hogy a saját pusztulásukba taszítsák őket
Bár a kommunista elmélet tele van hibákkal és ellentmondásokkal, mégis sok embert megtéveszt. Marx ugyanis egy kommunista paradicsom képét rajzolta meg, amelyet az emberek az egész világon élvezhetnének. Ez volt a központi fantáziája és téveszméje. Víziójának bemutatására olyan kifejezéseket használt, mint „a javak bősége”, „emelkedett erkölcs” és „mindenki a képességei szerint ad, mindenki a szükségletei szerint kap”. Nem lenne magántulajdon, nem lenne szakadék gazdagok és szegények között, nem lenne uralkodó osztály és nem lenne kizsákmányolás. Ehelyett szabadság és egyenlőség lenne mindenki számára. Minden ember kibontakoztathatná különleges tehetségét. Az élet csodálatos lenne.
Sokakat vonzottak ezek a megtévesztő érvek, ezért harcoltak értük. A legtöbb nyugati ember azonban soha nem élt kommunista totalitárius államban, és nem volt ilyen tapasztalata. Ezért továbbra is ragaszkodnak a kommunista paradicsom hiú reményéhez, és saját sírjukat ássák meg azzal, hogy ezeket az eszméket képviselik.
A valóságban Marx mindezen elképzelései csak illúziók. A marxizmus azt állítja, hogy a kommunista társadalmak hatalmas anyagi bőséget tudnának teremteni. Az emberi igények és szükségletek azonban határtalanok. Az embereknek csak korlátozott tudás, korlátozott munkaidő és korlátozott erőforrások állnak a rendelkezésükre. Ezért nem minden vágy teljesülhet. Ez számos gazdasági tanulmány alapvető kiindulópontja. Ilyen korlátozások nélkül az embereknek nem kellene kutatniuk, hogy melyik termelési módszer a leghatékonyabb – mivel az állítólagos bőség mindenki számára rendelkezésre állna, és tetszés szerint el lehetne pazarolni.
A marxizmus azt állítja, hogy a kommunista társadalmakban nagymértékben javulna az erkölcs. A jó és a rossz azonban egyszerre létezik mindannyiunkban, és az erkölcsi normák javítása megköveteli, hogy az ortodox hitek és értékek vezéreljenek, valamint önmagunk személyes erőfeszítéssel történő művelését igényli.
A marxizmus az ateizmust és az osztályharcot hirdeti, mindkettő az emberek rossz oldalát erősíti. A hit szabadsága nem létezik, mivel a vallás csak a kommunista párt politikai eszköze. A kommunizmus arra használja a vallási intézményeket, hogy zsarnokságát biztosítsa, hogy félrevezesse a világot, hogy szembeszálljon az istenek világával, és hogy az embereket még jobban elfordítsa az istenektől. Az istenekbe vetett őszinte hit és önfegyelem nélkül az emberiség erkölcse csak hanyatlásnak indulhat. Minden kommunista vezető – Marx, Engels, Lenin, Sztálin és Mao Ce-tung – arrogáns zsarnok volt, illetlen és teljesen erkölcstelen. Minden észérvvel ellentétes azt várni, hogy a követőiknek magasabb erkölcsük lesz.
A marxizmus az egyenlőséget hirdeti mindenki számára, azonban a szocializmus elkerülhetetlenül totalitarizmushoz vezet. Az erőforrások elosztásának alapja a hatalom, de a totalitárius államokban a hatalom általi elosztás rendkívül igazságtalan. Így az ilyen államokban a források elosztása éppen a legigazságtalanabb. Minden országban, ahol a szocializmus uralkodik vagy uralkodott, ott – más totalitárius társadalmakhoz hasonlóan – egy kiváltságos osztályt láthatunk, valamint a szegények és a gazdagok közötti szélsőséges különbségeket, illetve az emberek állam általi elnyomását.
A marxizmus azzal az ígérettel csapja be az embereket, hogy „mindenki a képességei szerint ad, és mindenkinek a szükségletei szerint kap”.[26] A szocialista gazdaságok azonban mindig szorosan függnek a hatalomtól és annak visszaéléseitől. Az egyszerű embereknek nincsenek alapvető szabadságjogaik, nemhogy a saját képességeiknek megfelelően azt tehetnék, amit akarnak. Mivel az emberek vágyai nem ismernek határokat, még a világ leggazdagabb embere sem kaphat meg mindent, amit akar – nemhogy egy átlagember. A természeti erőforrások szűkössége miatt amúgy sem lehetséges a javak bőségét elérni, és szétosztani azokat azok között, akiknek szükségük van rájuk.
A kommunizmus továbbá azzal az ígérettel csapja be az embereket, hogy mindenki teljes mértékben kibontakoztathatja személyes képességeit. A marxizmus azt állítja, hogy a munkamegosztás a terméktől való elidegenedéshez vezet. Valójában azonban a munkamegosztás minden társadalomban szükséges. Adam Smith a „The Wealth of Nations“ (A nemzetek gazdagsága) című művében kifejti, hogy a munkamegosztás óriási mértékben növeli a termelékenységet és elősegíti a jólétet. A munkamegosztás által létrehozott különbségek nem feltétlenül válnak konfliktusokká, és nem is kell, hogy elidegenedéshez és elszemélytelenedéshez vezessenek.
A kommunizmus több mint egy évszázados történelme megmutatta, hogy az valójában a gonoszságra, a gyűlöletre és az árulásra való uszítás története. A kommunista és más totalitárius országokban történnek a legkegyetlenebb gyilkosságok. Az ezekben az országokban élők rendelkeznek a legkevesebb szabadsággal és emberi joggal. Számos erőforrást katonai célokra használnak fel. Az embereket megfosztják a vagyonuktól, hogy növeljék a kiváltságos osztály hatalmát, miközben az emberek többsége szegénységben él.
A kommunizmus nemcsak az életüktől fosztja meg az embereket, hanem a hagyományos értékek és a kultúra teljes megsemmisülését is előidézi. Különösen Kínában az erkölcs már most is aggasztó mértékben romlott szinten van. Az atrocitások meghaladják a normális ember felfogóképességét. A szervek eltávolítása élő emberekből, akik arra törekednek, hogy jó emberekké váljanak, államilag jóváhagyott iparággá vált. Egészségügyi dolgozók, akiknek a betegeken kellene segíteniük, démoni gyilkosokká válhatnak. A Kínai Kommunista Párt gonoszsága végigsöpört a világon. Azokat az országokat, amelyeknek tiszteletben kellene tartaniuk az emberi jogokat, a gazdasági ösztönzők arra késztetik, hogy szemet hunyjanak felette.
Az elmúlt évszázad során a kommunisták a tanításaikat arra használták, hogy megigézzék a nagyközönséget, az értelmiségieket és a fiatalabb generációt. A kelet-európai kommunista rendszerek összeomlása után a megmaradt kommunista államok megpróbálták eltussolni a gaztetteiket. Ehelyett látszólag átvették a kapitalista gazdasági rendszert, és olyan rezsimekké váltak, amelyek ösztönzik a magas adókat, a magas szociális juttatásokat és a vagyon újraelosztását Azt állítják, hogy emelni fogják az általános életszínvonalat, és minden ember élvezni fogja a szocializmus „jó napjait”. Így csapják be továbbra is az embereket.
A kommunizmus kihasználja az emberek jóság utáni vágyát – de valójában arra készteti őket, hogy vallási fanatikusokként elkötelezzék magukat a kommunista ideológia mellett. El akarja fordítani az embereket az isteni világtól, és beszennyezi az elméjüket. Nem látják, hogyan forgatja ki a jóindulatú természetüket, és veszi őket rá arra, hogy a kommunizmus szolgálatában rossz cselekedeteket kövessenek el. Az emberek elfelejtik, hogy az életnek magasabb értelme van, és elvesznek az anyagi élvezetekben. A kommunizmus egy olyan csalétek, amivel az emberek megmérgezik magukat, és ami a szakadékba vezeti az emberiséget. Ha a világ népei most nem ébrednek fel, akkor még szörnyűbb katasztrófákkal kell szembenézniük.
Következtetés: a jólét és a béke csak az erkölcsön keresztül érhető el
A boldogságra való törekvés az ember természetéből fakad. A virágzó gazdaság boldogságot és elégedettséget hozhat az emberek számára, azonban a gazdaság nem légüres térben létezik. Ha a gazdasági fejlődés útja mellőzi az etikát és az erkölcsöt, gazdasági válság következhet be. Egy olyan társadalom, amely csak gazdag, nem hozhat örömet és boldogságot és a jóléte is rövid életű lesz. Ha az etika és az erkölcs alapja szétesik, annak katasztrofális következményei lesznek.
2010-ben a People’s Daily arról számolt be, hogy a kínai nemzeti boldogságindex a gazdasági fejlődés ellenére évente csökkent. A világ második legnagyobb gazdaságát korrupció, környezetszennyezés és élelmiszerbiztonsági botrányok sújtják, ami a kínaiakat nagyon nyugtalanítja. A jólét nőtt, míg a morál és a boldogság csökkent.
Ez rávilágít a kommunizmus végzetes gyengeségére: az ember nem csak húsból áll, hanem sokkal inkább szellemből és elméből. Az istenek lefektették azt az utat, amelyen az ember élete haladni fog. A kínaiak azt mondják: „Minden falat és minden korty előre elrendeltetett. ” Ez hasonlít nyugaton a hívő emberek asztali imáihoz, amelyekkel megköszönik Istennek a gondviselést. Azok az emberek, akik hisznek az isteniben, megértik, hogy a gazdagság a Teremtőjük által rájuk ruházott kegyelem. Szívük tele van alázattal és hálával, így elégedettek és boldogok.
A süllyedő „Titanic” utasai között volt a milliomos John Jacob Astor IV is, akinek vagyonából 30 ilyen hajót lehetett volna építeni. De amikor a halállal nézett szembe, úgy döntött, hogy azt teszi, amit erkölcsileg helyesnek tart: a nőket és a gyerekeket védte – átadta helyét az utolsó mentőcsónakban két rémült gyereknek. [27] Hasonlóan járt el Isidor Straus, a Macy’s áruházak társtulajdonosa is. Azt mondta: „Nem állok a többi ember elé”. Felesége szintén nem volt hajlandó beszállni a mentőcsónakba, helyét átengedte új szobalányuknak, Ellen Birdnek. Úgy döntött, hogy az utolsó pillanatait a férjével tölti. [28]
Ezek a gazdag emberek úgy döntöttek, hogy a hagyományos értékeket és hitet a vagyonuk és az életük megmentésének lehetősége fölé helyezik. Választásuk azt mutatja, hogy számukra a nemes jellem értékesebb volt, mint az élet, ami viszont többet ér a vagyonnál.
Mr. Li Hongzhi, a Fálun Dáfá alapítója ezt írta a „Gazdagság és erény” című írásában:
„Az uralkodók és hivatalnokok kötelessége, hogy gazdagságot adjanak a népnek, de ők is a pénzt imádják – ez a legrosszabb politika, amit folytathatnak. Gazdagság erény (De) nélkül bajt okoz minden érző lénynek, míg a gazdagság erénnyel együtt az, amit minden ember remél. Ezért senki sem lehet gazdag anélkül, hogy ne támogatná az erényt.
Az erény a régi életekben halmozódik fel. A királlyá, hivatalnokká, gazdaggá vagy nemessé válás, mind az erényből alakul ki. Nincs erény, nincs haszon; ha elveszted az erényt, ez azt jelenti, hogy elvesztesz mindent. Ezért azoknak, akik a hatalomra és a gazdagságra törekszenek, először erényt kell gyűjteniük. A megpróbáltatások elszenvedésével és a jócselekedetekkel lehet erényt gyűjteni a tömegek között. Hogy ezt véghez lehessen vinni, az egyénnek meg kell értenie az ok-okozat összefüggést. Ennek ismerete elérhetővé teszi a hivatalnokok és a népesség számára, hogy önuralmat gyakoroljanak, ezáltal jólét és béke uralkodik majd az ég alatt.” [29]
Ha az emberiség fenntartja ezeket a jólétre és az életre vonatkozó értékeket, akkor az emberek kapzsiságában, lustaságában és irigységében gyökerező gazdasági kihívások jelentősen csökkennek. Amint az emberek elnyomják önző vágyaikat, a kommunizmus ideológiája többé nem lesz csábító. Akkor Isten megáldja az emberiséget, és megjutalmazza a magas erkölcsi normái szerint. Akkor egy ideális gazdaság fog kialakulni: jólét a világban, nyugalom a szívünkben és béke a társadalomban.
A kommunizmus kísértete kiterjedt, részletes előkészületeket tett az emberiség elpusztítására. A gazdasági berendezkedés csak egy része ennek. Ahhoz, hogy megszabaduljunk a kommunista „ideálok” uralmától, le kell lepleznünk az összeesküvésnek ezt a formáját. Fel kell ismerni a rosszindulatú üzeneteket, és nem szabad több reményt fűzni ehhez az ideológiához, amely csődbe vezet. Helyre kell állítanunk a hagyományos értékeket, az erkölcsöt és az erényt. Ily módon az emberiség megtapasztalhatja az örök jólétet és boldogságot, és megtalálhatja az igazi békét. Akkor az emberi civilizáció új életerővel telik majd meg.
Jegyzetek
[1] Jefferson, Thomas. « Déclaration d’Indépendance des États-Unis », 4 juillet 1776. http://www.ushistory.org/declaration/document/.
http://www.axl.cefan.ulaval.ca/amnord/USA-hst-declaration_ind.htm
[2] Karl Marx et Friedrich Engels, Manifeste du Parti communiste, Marx/Engels Selected Works, Vol. 1. Moscou, Progress Publishers, 1969.
[3] Fred Schwartz et David A. Noebel. You Can Still Trust the Communists: To be Communists (Socialists, Statists, and Progressives Too). États-Unis. Christian Anti-Communism Crusade, 2010, pp. 43–45.
[4] Friedrich Hayek, The Fatal Conceit: The Errors of Socialism. Routledge, août 2013. (Traduit en français – La présomption fatale : Les erreurs du socialisme. Paris, PUF, coll. Libre échange, 1993.)
[5] Thomas Sowell, Intellectuals and Society. Chapitre 2. Édition révisée et augmentée, New York, Basic Books, 2012.
[6] F. A. Hayek. « The Use of Knowledge in Society ». The American Economic Review. Vol. 35, numéro 4. Septembre 1945, pp. 519-530. http://fr.liberpedia.org/L%E2%80%99utilisation_de_l%E2%80%99information_dans_la_soci%C3%A9t%C3%A9_par_Friedrich_Hayek
(Traduit en français – « L’utilisation de l’information dans la société »)
[7] Ludwig von Mises. « Economic Calculation in the Socialist Commonwealth ». Mises Institute. Consulté le 26 juillet 2018.
http://herve.dequengo.free.fr/Mises/Articles/CERS.htm
https://mises.org/library/economic-calculation-socialist-commonwealth.
(Traduit en français – « Le Calcul économique en régime socialiste »)
[8] Shi Shan. « Quagmire in the Reform of China’s State-Owned Enterprises ». Radio Free Asia. 22 septembre 2015, https://www.rfa.org/mandarin/yataibaodao/jingmao/xql09222015103826.html.
[9] Linette Lopez. « Zombie Companies Are Holding China’s Economy Hostage ». Business Insider. 24 mai 2016, https://www.businessinsider.com/chinas-economy-is-being-heldhostage-2016-5.
[10] Jason Long (2013). « The Surprising Social Mobility of Victorian Britain ». European Review of Economic History, volume 17 (numéro 1) 1er février 2013, pp. 1 – 23. https://doi.org/10.1093/ereh/hes020
[11] John Kenneth Galbraith. The Good Society: The Humane Agenda. Boston, Main, États-Unis, Houghton Mifflin Co. 1996, pp. 59-60.
(Traduit en français par Jean-Michel Béhar – Pour une société meilleure: un programme pour l’humanité. 1997. ISBN : 2020291398, 9782020291392)
Karl Popper, The Open Society and Its Enemies. Routledge, 2012.
[12] Michael Rothschild. Bionomics: Economy as Business Ecosystem. Washington, D.C. BeardBooks, 1990. 115 p.
[13] Adam Smith. The Theory of Moral Sentiments. Philadelphie. Anthony Finley, J. Maxwell, 1817. (Traduit en français – Théorie des sentiments moraux.)
[14] Lawrence Kudlow. American Abundance: The New Economic and Moral Prosperity. New York, HarperCollins, 1997.
[15] Thomas Sowell. Economic Facts and Fallacies. New York. Basic Books, 2008. 174 p.
[16] Friedrich Engels. « 1881: Trades Unions ». Marxists.org. 20 mai 1881. https://www.marxists.org/archive/marx/works/1881/05/28.htm.
[17] Vladimir Lenin. Non daté. « The Trade Unions, The Present Situation and Trotsky’s Mistakes ». Consulté le 8 juillet 2018. https://www.marxists.org/archive/lenin/works/1920/dec/30.htm.
[18] Lü Jiamin. « A History of Leninist Theory on Unions ». Liaoning People’s Press. 1987.
[19] James Sherk. « What Unions Do: How Labor Unions Affect Jobs and the Economy ». Heritage Foundation Website. 21 mai 2009. https://www.heritage.org/jobs-and-labor/report/what-unions-do-howlabor-unions-affect-jobs-and-the-economy.
[20] Edwin J. Feulner. « Taking Down Twinkies » Heritage Foundation Website. 19 novembre 2012. https://www.heritage.org/jobs-andlabor/commentary/taking-down-twinkies.
[21] James Sherk. « What Unions Do: How Labor Unions Affect Jobs and the Economy ». Heritage Foundation Website. 21 mai 2009. https://www.heritage.org/jobs-and-labor/report/what-unions-do-howlabor-unions-affect-jobs-and-the-economy.
[22] Ibid.
[23] Sherk (2009) Ibid.
[24] Steve Inskeep. « Solidarity for Sale: Corruption in Labor Unions ». National Public Radio. 6 février 2007. https://www.npr.org/templates/story/story.php?storyId=5181842.
[25] Ibid.
[26] Karl Marx. Critique of the Gotha Programme. https://www.marxists.org/archive/marx/works/1875/gotha/ch01.htm.
[27] Children on the Titanic. (a documentary, 2014).
[28] Isidor Straus. Autobiography of Isidor Straus. The Straus Historical Society. 2011. pp. 168-176.
[29] Li Hongzhi. „Gazdagság és erény”, Esszenciák a további haladásra I. rész. 1995. január 27 https://hu.falundafa.org/falundafa.hu/books/Esszenciak_a_tovabbi_haladasra_1.html#_Toc277452523
