6. A neomarxisták, akik a Sátánt imádják
Amikor az 1960-as években az ifjúság tiltakozó mozgalma nyugaton teljes lendületében volt, az egyik radikális aktivista elutasította a naivitásukat, az őszinteségüket és az idealizmusukat. „Ha az igazi radikális rájön, hogy a hosszú haj pszichológiai akadályokat teremt a kommunikáció és a szervezés terén, akkor levágja a haját” – mondta. Ez az ember Saul Alinsky volt, egy radikális aktivista, aki könyveket írt, diákokat tanított, és személyesen felügyelte elméleteinek végrehajtását, végül a legkomolyabb befolyással bíró „para-kommunista” agitátor lett.
Alinsky nem csak az olyan kommunista diktátorokat magasztalta, mint Lenin és Fidel Castro, de az ördög iránti hűségét is nyíltan bevallotta. Rules for Radicals című könyvében, amit 1971-ben adott ki, a következő szavak szerepelnek: „Ne felejtsük el, hogy legalább némán tisztelegjünk a legelső radikális előtt. Aki minden legendánk, mítoszunk és a történelmünk szerint (és ki tudja, hogy hol végződik a mitológia és hol kezdődik a történelem – vagy azt, hogy melyik melyik), az első ember által ismert radikális, aki fellázadt a hatalmon lévő rend ellen, és tette ezt olyan hatékonyan, hogy végül is elnyerte a saját királyságát – Lucifer.”
Alinsky azért nevezhető leginkább „parakommunistának”, mert az 1930-as évek régi baloldalával (politikai baloldal) és az 1960-as évek új baloldalával (kulturális baloldal) ellentétben Alinsky nem volt hajlandó közvetlenül körül határolni a politikai eszméit. Világképe a „vagyonnal rendelkezőkből”, a „több vagyonnal rendelkezőkből” és a „vagyonnal nem rendelkezőkből” állt, és arra szólította fel a „vagyonnal nem rendelkezőket”, hogy minden eszközzel lázadjanak fel a „vagyonnal rendelkezők” ellen, szerezzék meg a vagyont és a hatalmat, hogy egy teljesen „egyenlő” társadalmat hozzanak létre. Minden eszközzel meg akarta ragadni a hatalmat, és ezzel egyidejűleg el akarta pusztítani a fennálló társadalmi rendszert. A posztkommunista baloldal Leninjének és „Szun-ce-jének” nevezték. [1]
A Rules for Radicals című könyvben Alinsky szisztematikusan ismertette a közösségszervezés elméletét és módszereit, amelyek gátlástalan eszközöket használnak a célok elérése és a hatalom megszerzése érdekében. Ezek a szabályok magukban foglalják a következőket, „az a taktika, amit túl hosszan alkalmazol, teherré válik”; „tartsd fenn a nyomást”; „a fenyegetés általában sokkal rémisztőbb, mint maga a dolog”; „a gúny az ember leghatékonyabb fegyvere”; és „válaszd ki a célpontot, izoláld, nevezd meg és polarizáld.” [2] E szabályok középpontjában az a meggyőződés áll, hogy az ember gátlástalanul használhat bármilyen eszközt céljainak eléréséhez és hatalom megszerzéséhez.
Alinsky látszólag száraz szabályainak valódi jellege akkor válik világossá, amikor azokat a gyakorlatban alkalmazzák. 1972-ben, a vietnami háború idején, az akkori amerikai ENSZ-nagykövet, George H. W. Bush beszédet tartott a Tulane Egyetemen. Az egyetem háborúellenes hallgatói Alinsky tanácsát kérték, aki azt mondta, hogy a szokásos módszerekkel való tiltakozás valószínűleg egyszerű kiutasítást eredményezne. Ezért azt javasolta, hogy viseljék a Ku Klux Klan öltözetét és minden alkalommal, amikor Bush megvédi a háborút éljenezzenek, álljanak fel olyan táblákat tartva, amik azt mondják, hogy: „A KKK támogatja Bush-t.” A hallgatók ezt tették, és ez a megtévesztő propaganda remek példájává vált. [3]
1964-ben Alinsky készítette azt a tervet, hogy 2500 aktivistával elfoglalja a chicagói O’Hare nemzetközi repülőtéren található WC-ket, mely az egyik legforgalmasabb repülőtér a világon, így bénítva le annak működését. A terv kiszivárgása rákényszerítette a hatóságokat a megegyezésre így a tiltakozásra sosem került sor. [4]
Annak érdekében, hogy a Kodakot, a New York-i Rochester legnagyobb munkáltatóját rákényszerítsék, a fekete bőrű alkalmazottak arányának növelésére, Alinsky hasonló taktikát dolgozott ki. Mivel a Rochesteri Filharmonikus Zenekar fontos kulturális eseményt tervezett a városban, Alinsky azt találta ki, hogy száz darab jegyet vásárol az aktivistái számára, és egy fellépés előtti banketten sült babot szolgál fel nekik, hogy szellentésekkel tönkretehessék az előadást. Ez a terv szintén nem valósult meg, de Alinsky taktikája végül arra kényszerítette Kodakot, hogy teljesítse követeléseit.
Alinsky könyvei és a vele készült interjúk egy karizmatikus, de kegyetlen és számító egyéniség benyomását keltik. Az ő „közösségszervezése” valójában a fokozatos forradalom egy formája volt. [5]
Azonban több szempontból is különbözött az elődeitől. Először is, mind a régi, mind az új baloldal legalább retorikájában idealista volt, míg Alinsky a „forradalmat” megfosztotta az idealista köntösétől, és csupasz hatalmi harcként tálalta azt. Amikor „közösségi szervezetek” számára tartott képzéseket, rendszeresen megkérdezte a tanítványoktól, hogy „Miért szervezkedünk?”. Néhányan azt mondták, hogy azért, hogy segítsünk másokon, de Alinsky visszabömbölt: „A hatalomért akartok szervezkedni!”. [6]
Az Alinsky tanítványai által követett tankönyvben ez állt: „Nem vagyunk erényesek azáltal, hogy ha nem akarunk hatalmat. … Valójában gyávák vagyunk, mert nem akarunk hatalmat”, mert „a hatalom jó… [és] a tehetetlenség rossz”. [7]
Másodszor, Alinsky nem sokra tartotta a 60-as évek lázadó fiataljait, akik nyilvánosan léptek fel a kormány és a társadalom ellen. Azt hangsúlyozta, hogy ha csak lehet, be kell lépni a rendszerbe, és türelmesen kivárni az alkalmat, hogy belülről forgathassák fel azt.
Harmadszor, Alinsky végső célja a felforgatás és a pusztítás volt, nem pedig bármely csoport javára tenni valamit. Így tervének megvalósítása során arra volt szükség, hogy a valódi célját lokalizált vagy színpadias célokkal leplezze, amelyek önmagukban ésszerűnek vagy ártalmatlannak tűntek. Amikor már az emberek hozzászoktak a mozgósításhoz, akkor viszonylag könnyű volt őket radikálisabb célok érdekében cselekvésre bírni.
A Rules for Radicals című könyvében Alinsky azt mondta: „Minden forradalmi változást meg kell előznie egy passzív, pozitív, nem kihívó hozzáállásnak, hogy változást érjünk el az emberek tömegében. … Ne feledjük: ha egyszer megszerveztük az embereket valami olyan közösen elfogadott dolog érdekében, mint a környezetszennyezés, akkor a megszervezett tömeg már mozgásban van. Onnan már csak egy rövid és természetes lépés a politika megszennyezése, vagy a Pentagon megszennyezésének kérdése.”
A Diákok a Demokratikus Társadalomért Mozgalom egyik Alinsky által mélyen befolyásolt vezetője a radikalizálódó tüntetések lényegét fogalmazta meg, amikor azt mondta: „A téma soha nem maga a probléma, a téma mindig a forradalom”. A radikális baloldal a 60-as évek után mélyen Alinsky hatása alatt állt, és a társadalmi kérdésekre adott válaszait mindig a status quo iránti általános elégedetlenségre irányozta, és ezt a forradalmi ügy előmozdítására használta fel.
Negyedszer, Alinsky a politikát egy korlátlan gerillaháború csataterévé változtatta. A közösségszervezés stratégiáját magyarázva Alinsky azt mondta a követőinek, hogy az ellenség érzékszerveit kell eltalálniuk: „Először a szemek; ha megszerveztél egy hatalmas, tömegeken alapuló szervezetet, akkor azt láthatóan felvonultathatod az ellenség előtt, és nyíltan megmutathatod a hatalmadat. Másodszor a füleket; ha a szervezeted kis létszámú, akkor tedd azt, amit Gedeon tett: rejtsd el a tagokat a sötétben, de kelts olyan lármát és zajt, amely elhiteti a hallgatósággal, hogy szervezeted sokkal több embert számlál, mint valójában. Harmadszor, az orr; ha a szervezeted még a zajongáshoz is túl kicsi, akkor áraszd el bűzzel a helyet”.
Ötödször, Alinsky hangsúlyozta az emberi természet negatív aspektusainak felhasználását, beleértve a tunyaságot, a kapzsiságot, az irigységet és a gyűlöletet. Ezen kampányok némelyike apró győzelmeket eredményezett, de ez csak még cinikusabbá és szégyentelenebbé tette a résztvevőket. A szabad országok politikai rendszerének és társadalmi rendjének felforgatása érdekében Alinsky szívesen vezette követőit az erkölcsi csődbe. Ebből arra lehet következtetni, hogy ha valóban hatalomra került volna, akkor sem törődött volna az egykori elvtársaival és nem is sajnálta volna őket.
Évtizedekkel később az amerikai politika két kiemelkedő alakja, akikre Alinsky nagy hatással volt, segített elindítani a csendes forradalmat, amely aláásta az amerikai civilizációt, hagyományokat és értékeket. Ugyanakkor az Alinsky által szorgalmazott gerillatüntetések az 1970-es évektől kezdve népszerűvé váltak az Egyesült Államokban. Ez nyilvánvaló volt a Kereskedelmi Világszervezet elleni 1999-es seattle-i „hányásos” tüntetésen, amikor a tüntetők hányást kiváltó gyógyszert szedtek, majd kollektíven meghánytatták magukat az előcsarnokban és a konferencia-központban. Ugyanez igaz az Occupy Wall Street mozgalomra, az Antifa mozgalomra és sok másra. Érdemes megjegyezni, hogy Alinsky nem csak a Rules for Radicals első oldalain tisztelgett „a legelső radikálisnak”, Lucifernek. Nem sokkal halála előtt a Playboy magazinnak adott interjújában Alinsky azt is elmondta, hogy amikor meghal, „fenntartás nélkül a pokolba megy”, és elkezdi ott megszervezni a „nincsteleneket”, mondván: „Ők az én fajtám”. [8]
7. A baloldal hosszú menetelése az intézményrendszeren keresztül
Az 1930-as években a neves olasz kommunista, Antonio Gramsci felvetette az „intézményeken átívelő hosszú menetelés” gondolatát. Tudta, hogy nehéz lesz rávenni a hívő embereket a forradalomra és a törvényes kormány megbuktatására; és így a forradalom lebonyolításához a kommunistáknak sok kis katonára van szükségük, akik osztották az erkölcsről, a hitről és a hagyományokról alkotott sötét elképzeléseiket. A proletariátus forradalmakat tehát a vallás, az erkölcs és a civilizáció felforgatásával kell kezdeni.
Az 1960-as évek zavargásai után a forradalmat szorgalmazó lázadók elkezdtek belépni az egyetemi tudományos életbe. Diplomát szereztek; tudósok, professzorok, kormánytisztviselők és újságírók lettek; és beléptek a társadalom főáramába, hogy véghezvigyék a hosszú menetelést az intézményeken keresztül. Beszivárogtak és megrontották a nyugati társadalom erkölcsének fenntartása szempontjából kulcsfontosságú intézményeket, beleértve az egyházat, a kormányt, az oktatási rendszert, a törvényhozó és az igazságszolgáltatási szerveket, a művész közösséget, a médiát és a civil szervezeteket.
Számos látszólag törvényes eszköz létezik, amelyekkel a gátlástalan emberek vagy csoportok belülről tehetik tönkre a szabad társadalmat. Ahhoz, hogy a demokrácia hatékony legyen, az embereknek törekedniük kell a polgári erényekre, és rendelkezniük kell egy bizonyos erkölcsi normával. Az Egyesült Államok a hatvanas évek végén olyan volt, mint egy fertőzött beteg, aki nem tudja azonosítani a betegsége okát. A paramarxista eszmék mélyen beivódtak az amerikai társadalomba, és áttéteket hoztak létre.
A számos forradalmi elmélet és stratégia közül az egyik legismertebb a Cloward-Piven stratégia, amelyet 1966-ban javasolt a Columbia Egyetem két szociológusa (akik egyben az Amerikai Demokratikus Szocialisták szervezet tagjai is voltak). A stratégia lényege az volt, hogy felduzzasztják az állami jóléti rendszert, és csődbe taszítják az államokat. A szerzők azt állították, hogy mivel a jóléti juttatásokra jogosultak száma jóval meghaladja a ténylegesen juttatásban részesülők számát, az állami kasszákat ki lehet meríteni azáltal, hogy az embereket arra ösztönzik, hogy tömegesen igényeljék a juttatásokat. Az állami kormányzat így kénytelen lenne közbelépni, hogy „megmentse” és megreformálja a rendszert, így még több ellenőrzést adva a kormánynak, ezáltal haladva egy szocializált rendszer felé.
Az 1966 és 1975 között működő National Welfare Rights Organization (Nemzeti Jóléti Jogok Szervezete) ezt a stratégiát igyekezett megvalósítani, miután Lyndon B. Johnson elnök szegénység elleni háborúja elindult. 1965 és 1974 között az ellátásban részesülő egyszülős családok száma 4,3 millióról 10,8 millióra emelkedett – több mint kétszeresére. 1970-ben New York város éves költségvetésének 28 százalékát fordították jóléti kiadásokra. 1960 és 1970 között a New York-i segélyezettek száma 200 000-ről 1,1 millióra emelkedett. „Az 1970-es évek elejére New York Cityben minden második emberre, aki a város magángazdaságában dolgozott, egy ember jutott a segélyezettek listáján” – írta Sol Stern újságíró a City Journalban. 1975-ben New York gyakorlatilag csődbe ment.
A Cloward-Piven stratégia tehát válsághoz vezet, ami Alinsky elméleteinek egy újabb megvalósulásnak tekinthető. Nevezetesen, hogy a radikálisoknak „rá kell venniük az ellenséget, hogy a saját szabálykönyve szerint cselekedjen”, azaz ha a szabályok szerint bárki, aki jogosult rá, kaphat segélyt, akkor az „ellenség” kényszerítése a saját szabályainak betartására a radikálisok nyíltan ellenséges fellépése nélkül is csődhöz vezethet.
A Lenin vezette bolsevik forradalom óta a Kommunista Párt ügyesen ármánykodik és megtéveszt. Nagyon kisszámú emberrel erőteljes „forradalmakat” és „válságokat” hozott létre, amelyeket aztán ki tudott használni. Valami hasonló történik az amerikai politikában is. Az Egyesült Államokban például a baloldal egyes elképzelései olyan radikálisak, hogy a legtöbb ember számára érthetetlennek tűnnek. Miért van az, hogy például a törvényhozók és a választott tisztségviselők csak a szélsőséges kisebbségek, például a transzszexuálisok hangját képviselik, de a többség mindennapi életének fontos kérdéseit figyelmen kívül hagyják? A válasz egyszerű: nem a valódi a közvéleményt képviselik.
Lenin egyszer azt mondta, hogy a szakszervezetek „a kommunista párt és a tömegek közötti transzmissziós szíjak”. [9] A kommunisták rájöttek, hogy a szakszervezeteken keresztül a szavazatok nagy részét ellenőrzésük alatt tudják tartani. Amíg a szavazatokat ők irányították, addig a választott tisztviselőket és a törvényhozókat is rá tudták venni terveik végrehajtására. Ezért a kommunisták megpróbálják megszerezni a szakszervezetek irányítását, és ezáltal a parlamenti képviselők és választott tisztségviselők nagy számát, hogy a kommunisták felforgató politikai programját a baloldali orientációjú pártok politikai programjává tegyék.
W. Cleon Skousen The Naked Communist című könyvében azt írta, hogy a negyvenöt kommunista cél egyike „az Egyesült Államok egyik vagy mindkét politikai pártjának elfoglalása”. Ez egy ilyen megközelítéssel érhető el. A munkaviszonyban lévő egyszerű munkavállalóknak a jogaik és érdekeik védelme érdekében be kell lépniük a szakszervezetekbe, és így azok bábjaivá válnak. Ugyanez az elv érvényesül a bűnszervezeteknek fizetett védelmi díjak mögött is.
Trevor Loudon elemzése elmagyarázza, hogy a kommunista pártok miként ejtik túszul a demokratikus országokat. Loudon ezt a folyamatot három lépésre osztja.
Első lépés: a beszivárgás. A hidegháború idején a Szovjetunió és szövetségesei olyan politikákat fogalmaztak meg, amelyek közvetlenül a demokratikus országokat célozták meg. A szándék az volt, hogy beszivárogjanak és szétzilálják ezeket az országokat, majd belülről, erőszak nélkül átalakítsák őket.
Második lépés: az indoktrináció. A hidegháború idején a Szovjetunióban és a keleti szocialista országokban évente több ezer kommunistát képeztek ki a világ minden tájáról. A képzés arra összpontosított, hogyan használhatják fel a munkás- és békemozgalmakat, az egyházakat és a civil szervezeteket a baloldali pártok befolyásolására saját országukban.
Harmadik lépés: a végrehajtás. A hidegháború után a helyi szocialista és kommunista csoportok nagyobb szerepet játszottak a nyugati országokban. Az 1970-es és 1980-as évek után a kommunista ideológia által befolyásolt amerikaiak nagy számban kerültek be a társadalmi közéletbe. Beléptek a politikába, az oktatásba, a tudományos kutatásokba, a médiába vagy a civil szervezetekhez csatlakoztak. A több generáció alatt szerzett tapasztalataikat arra használták fel, hogy belülről változtassák meg az Egyesült Államokat. Az USA mostanra szinte teljesen a kezükbe került.
A demokratikus országok rendszereit eredetileg egy bizonyos erkölcsi beállítottsággal és színvonallal rendelkező emberek számára tervezték. Ezek a rendszerek azonban számos kiskaput kínálnak azoknak, akik minden eszközt felhasználnak aljas céljaik eléréséhez. Egy szabad társadalom aláásásának számos módja van, pusztán a jogilag megengedett módszerek alkalmazásával. A kommunisták és azok, akik tudatlanságból a nevükben cselekednek, minden lehetséges módon azon dolgoznak, hogy felforgassák a szabad társadalmak politikai és társadalmi rendszerét. Évtizedes tervezés és végrehajtás után az Egyesült Államok és a nyugati országok kormányait és társadalmait súlyosan aláásták.
8. Politikai korrektség: az ördög gondolatrendőrsége
A kommunista országok mindig is szigorú ellenőrzést gyakoroltak a beszéd és a gondolkodás felett. Az A nyolcvanas évek óta azonban a beszéd és a gondolatkontroll egy másik formája alakult ki Nyugaton, amikor a gondolat rendőrség a „politikai korrektség” zászlaja alatt rendez ámokfutást a médiában, a társadalomban és az oktatási rendszerben, szlogeneket és tömeges kritikát alkalmazva a beszéd és a gondolkodás korlátozására. Bár sokan felismerték ennek az ellenőrzésnek az eredendő helytelenségét, az ideológiai eredetét nem értették meg.
Az olyan kifejezéseket, mint a „politikai korrektség”, a „haladás” és a „szolidaritás”, a kommunista pártok már régóta használják. Felületes jelentésük a kisebbségekkel, nőkkel, fogyatékkal élőkkel és másokkal szembeni diszkriminatív nyelvezet használatának elkerülése. Például a feketéket „afroamerikaiaknak”, az indiánokat „amerikai őslakosoknak”, az illegális bevándorlókat „papírok nélküli munkavállalóknak” stb. kellene nevezni.
A „politikai korrektség” rejtett következménye azonban az, hogy az egyéneket áldozati státuszuk alapján csoportokra osztja. E logika szerint azok, akiket állítólag a legjobban elnyomnak, a legnagyobb tiszteletet kell kapniuk, és a legudvariasabban kell bánni velük. Az egyéni viselkedéstől és tehetségtől függetlenül csak az egyén csoporttagságát ítélik meg, és ezt nevezik „csoportérdek-politikának” (vagy „identitáspolitikának”).
Ez a gondolkodásmód nagyon elterjedt az Egyesült Államokban és más nyugati országokban. E logika szerint a fekete leszbikusok, akiket állítólag a faji, nemi és szexuális preferenciák alapján elnyomnak, az áldozati skála csúcsán állnak. Ezzel szemben a fehér heteroszexuális férfiak a legelőnyösebb helyzetben lévőnek számítanak, és az áldozati politika logikájában a skála alján helyezkednek el.
Ez a fajta osztályozás megegyezik azzal, ami Kínában történt, amikor a forradalom előtt az egyéneket vagyoni és osztályhelyzetük szerint az „öt vörös osztályba” vagy az „öt fekete osztályba” sorolták. A Kínai Kommunista Párt kiiktatta és elnyomta a földbirtokosokat és a kapitalistákat a „hibás” osztályhelyzetük miatt, az értelmiségieket a „büdös régi kilencedik” (kaszt) néven támadta, és azt skandálta, hogy „a szegények a legokosabbak, a nemesek a legbutábbak”.
A különböző csoportok közötti politikai és társadalmi-gazdasági státuszbeli különbségek összetett történelmi okokra vezethetőek vissza, és nem magyarázhatóak egyszerűen elnyomásként. A politikai korrektség azonban csak két lehetőséget állít fel: csak az tekinthető erkölcsösnek, aki együttérzést mutat a kijelölt „áldozatok” iránt, és megveti az „elnyomókat”, míg azokat, akik eltérnek a narratívától, rasszizmussal, szexizmussal, homofóbiával, iszlamofóbiával stb. vádolják.
Az egyetemek, amelyeknek a szabad véleménynyilvánítás kultúráját kellene előmozdítaniuk, az elme börtönévé váltak. A világ elnémult, és képtelen egy sor politikai, gazdasági és kulturális kérdés megoldására. A „politikai korrektség” nevében egyes szervezetek továbbra is igyekeznek kiszorítani a hagyományos vallásokat a nyilvános térből. Ezenkívül egyes országok kiterjesztették a „gyűlöletbeszéd” fogalmát, elfogadták azt, és most a törvények alapján kötelezik az iskolákat, a médiát és az internetes vállalatokat arra, hogy megfeleljenek az elvárásaiknak. [10] Ez egy lépés a szólásszabadság korlátozása felé, hasonlóan ahhoz, ami a kommunista államokban történik.
A 2016-os amerikai elnökválasztás után az amerikai társadalom még inkább megosztottá vált. A nagyobb városokban tiltakozó felvonulások törtek ki, és a véleménynyilvánítás szabadságának megsértése megszaporodott. 2017 szeptemberében Ben Shapiro konzervatív szerzőt és szónokot meghívták a Kalifornia-Berkeley Egyetemre. Az Antifa azzal fenyegetőzött, hogy erőszakos konfliktust provokál. A berkeley-i rendőrség készenlétben állt, és három rendőrségi helikoptert küldött – a biztonsági költségek ezen az éjszakán több mint 600 000 dollárba kerültek. [11]
Egy riporter megkérdezett egy tiltakozó diákot, hogy mit mond az Egyesült Államok alkotmányának első kiegészítéséről, a véleménynyilvánítás szabadságáról. A diák meglepő választ adott: „Az a dokumentum már nem releváns”. [12] Ironikus módon a Berkeley Egyetemen az 1964-es diákmozgalom kezdetét jelző egyik jellegzetes esemény éppen a szólásszabadságért folytatott harc volt. Ma a baloldal arra használja a szólásszabadságot, hogy megakadályozza mások szabad véleménynyilvánítását.
2017 márciusában a Vermont-i Middlebury College meghívta Charles Murray amerikai társadalomtudóst, hogy tartson előadást. Ott fizikailag bántalmazták, és az őt kísérő professzor is megsérült. 2018 márciusában a Pennsylvaniai Egyetem jogi kara felfüggesztette Amy Wax professzort egy „politikailag inkorrekt” cikk közzététele miatt. [13] Más szervezetek, amelyek a gyűlöletbeszéd elleni küzdelem zászlaja alatt működnek, a hagyományos konzervatív csoportokat „gyűlöletcsoportoknak” minősítették. Ezen kívül vannak olyan esetek, amikor konzervatív szerzőket és tudósokat fenyegetnek a különböző rendezvényeken való részvételük miatt. A baloldal által támogatott politikai korrektség és a szólásszabadság korlátozása nem a különböző nézetek közötti egészséges vitát hivatott elősegíteni. Ehelyett a kommunizmus kísértete gonosz szándékú embereket használ fel, és készteti őket arra, hogy elfedjék az igazságot, és elnyomják az igaz – vagy legalábbis normális – hangokat. A „politikai korrektség” lényegében arról szól, hogy hamis normákkal helyettesítjük az igaz politikai és erkölcsi normákat; ez az ördög gondolatrendőrsége.
9. A szocializmus terjedése Európában
1889-ben Friedrich Engels megalapította a Második Internacionálét, amelyből kialakult a mai Szocialista Internacionálé. A korai szocialisták között ott volt Lenin, aki az erőszakos forradalom híve volt, és voltak olyan emberek, mint Karl Kautsky és Robert Burns, akik a progresszív reformok hívei voltak. A Második Internacionálé megalapításakor világszerte több mint 100 politikai párt létezett, amelyek a marxizmusra épültek. Közülük hatvanhat már akkor kormánypárt volt, és saját államukban a szocializmust hirdették. A „Szocialista Internacionálé” nevet 1951-ben, a második világháború után hozták létre, és a világ minden tájáról származó szociáldemokrata pártokból, munkáspártokból és szocialista pártokból áll.
Ma már Európa-szerte léteznek olyan szocialista pártok, amelyek a „Második Internacionáléig” nyúlnak vissza. Sokan közülük kormánypártok. A „Szocialista Internacionálén” belül a szocialista demokrácia és a demokratikus szocializmus szinte azonos. Mindannyian azt az elképzelést vallják, hogy a szocializmus az új rendszer, amely felváltja a kapitalizmust. A Szocialista Internacionálé jelenleg több mint 160 szervezetből és tagból áll. Ez a világ legnagyobb nemzetközi politikai szervezete.
Az Európai Szocialisták Pártja (PES), amely az Európai Parlamentben képviselteti magát, a Szocialista Internacionálé tagja. A PES tagjai az EU és a szomszédos országok szociáldemokrata pártjai. 1992-ben alakult meg, és lett az Európai Parlament egyik politikai pártja. A PES képviselteti magát a legtöbb európai szervezetben, többek között az Európai Parlamentben, az Európai Bizottságban és az Európa Tanácsban. 2018-ban az Európai Parlament 751 európai parlamenti képviselője közül 181 az Európai Szocialisták Pártjához tartozik.
Az Európai Szocialisták Pártjának (PES) jelenleg 32 párttagja van 25 uniós országból és Norvégiából, nyolc társult tagja és öt megfigyelője. Összesen 45 politikai pártból – szociáldemokrata pártokból, szocialista pártokból és munkáspártokból – áll. Tevékenységek széles skáláját végzi. Az Európai Szocialisták Pártjának fő célkitűzései a szocialista és szociáldemokrata mozgalom megerősítése az EU-n belül és Európa-szerte, valamint a tagpártok és parlamenti alcsoportok közötti szoros együttműködés kialakítása. Lényegében azon dolgozik, hogy ezt a szocialista ügyet a lehető leggyorsabban előmozdítsa.
A Svéd Szociáldemokrata Párt, a jelenlegi kormánypárt nyíltan állítja, hogy elméleti keretei a marxista elvek. Néhány évtizedes hatalma alatt az egyenlőség és a jóléti állam szocialista ideológiáit népszerűsítette. Marx és Engels arcképei még ma is a párt előcsarnokában lógnak.
Az Egyesült Királyság Munkáspártjának vezérelvei a fábiánus szocializmuson alapulnak. Amint azt már korábban tárgyaltuk, a fabiánus szocializmus egyszerűen a marxizmus egy másik változata, amely a szocializmusból a kommunizmusba való átmenet fokozatos módszereit hangsúlyozza. Emellett magas adókat, magas jóléti juttatásokat és más szocialista eszméket támogat. A Munkáspárt az elmúlt évtizedekben többször is kormánypárt volt az Egyesült Királyságban, és mindig is a fábiánus szocialista eszméket támogatta.
A Brit Kommunista Párt és annak különböző utódai szintén nagyon aktívan próbálták befolyásolni a brit politikát, még saját újságot is szponzoráltak, a Daily Workert (1966-ban átnevezték Morning Starra). A párt az 1920-ban alapított Nagy-Britanniai Kommunista Pártból nőtte ki magát, és fénykorában a tagjai bekerültek az alsóházba. Az Egyesült Királyságban a 2017-es parlamenti választások kezdetén a Nagy-Britanniai Kommunista Párt hirtelen bejelentette, hogy a baloldali Munkáspárt jelenlegi vezetőjét kívánja támogatni. Ez a politikus, aki 2015 szeptembere óta áll a Munkáspárt élén, negyven éven át támogatta a szocialista politikát, beleértve a vagyon államosítását és a háborúellenes törekvéseket. Amikor a BBC riportere a Marxról alkotott nézeteiről érdeklődött, nagyszerű közgazdászként és egy „lenyűgöző személyiségként dicsérte őt, aki sokat látott, és akitől sokat tanulhatunk.”
A francia szocialista párt a legfontosabb balközép párt. A párt tagja a Szocialista Internacionálénak és a PES -nek. Elnökjelöltjét 2012 -ben választották elnöknek.
Olaszországban a veterán kommunista Antonio Gramsci nemcsak megalapította az Olasz Kommunista Pártot 1921-ben, hanem annak főtitkára is volt. Az 1990-es évekig az Olasz Kommunista Párt nagyon aktív volt, és éveken át megtartotta a pozícióját az ország második legnagyobb politikai pártjaként. A pártot 1991-ben átnevezték Demokrata Pártra, és ma a kormánykoalíció tagja.
Németország sem kivétel; mivel ez az ország Marx és Engels szülőhelye, illetve a marxizmus másik bástyájának, a befolyásos Frankfurti Iskolának az otthona.
Az olyan országokban, mint Spanyolország és Portugália, szintén nagyon aktív és nagy befolyással rendelkező kommunista pártok működnek. Nem csak Kelet -Európát, hanem egész Európát a kommunizmus uralja. Észak-Európa, Dél-Európa és a Nyugat nem kommunista országai szándékosan vagy akaratlanul egyaránt előmozdítják és ösztönzik a kommunista ideológiákat és politikáikat. Ha azt gondoljuk, hogy Európa ”ellenséges kezekben van”, az nem túlzás.
10. Miért dőlünk be az ördög trükkjeinek?
Paul Hollander amerikai szociológus Politikai zarándokok című könyvében olyan fiatal értelmiségiek történetét meséli el, akik a Szovjetunióba, a maoista Kínába és a kommunista Kubába utaztak. Ezeknek a fiatal „zarándokoknak” természetesen semmit sem mutattak meg azokból a szörnyű atrocitásokból, amelyek látogatásukkal egy időben zajlottak és visszatérésük után lelkesen írtak a szocialista eszméket dicsőítő könyveket. [15]
A kommunista ideológia az ördög ideológiája, és az idők folyamán az emberek egyre világosabban látták, hogy a kommunizmust mindenütt erőszak, hazugság, háború, éhínség és diktatúra kíséri. A kérdés az: Miért van még mindig olyan sok ember, aki örömmel segít az ördögnek, hogy terjessze hazugságait, sőt, engedelmes eszközeivé válnak?
Az Egyesült Államokban az embereket különböző okokból vonzotta vagy kényszerítette magához a kommunizmus. Az Egyesült Államok Kommunista Pártjának legkorábbi tagjai bevándorlók voltak. Gazdasági helyzetük alacsony volt, és nehezen tudtak beilleszkedni a közösségbe. A hazájukból, főként Oroszországból és a kelet-európai országokból érkezőket a nyomás arra késztette, hogy belépjenek a kommunista pártba.
A harmincas évek nagy gazdasági világválsága után a marxizmus befolyása Nyugaton drámaian megnőtt, és szinte az egész nyugati értelmiség balra fordult. Számos értelmiségi látogatott el a Szovjetunióba, majd hazatérve beszédeket tartottak és könyveket írtak a kommunista ideológiát népszerűsítve. Az érintettek között számos befolyásos gondolkodó, író, művész és újságíró volt.
Az Egyesült Államokban a „baby boomer” generáció az 1960-as években járt főiskolára. Ezek a fiatalok a háború utáni korszak jólétében nőttek fel, de a kommunista ideológiák félrevezették őket, beleértve az olyan ellenkultúrát, mint a háborúellenes mozgalom, a feminizmus és hasonlók. A tanulók és diákok következő generációja egyenesen a tankönyvekből kapta a baloldali anyagot, mert tanáraik a „köztisztviselő radikálisok” voltak – így a „kommunizmus hosszú menetelése az intézményeken keresztül” végül is sikeres volt, és ezzel elindult egy olyan körforgás, amelynek az a sorsa, hogy örökké ismétlődjön.
A Masters of Deceit című könyvében az FBI igazgatója, J. Edgar Hoover, aki 37 évig volt hivatalban, a kommunisták támogatóit a gondolat kontroll öt szintjére osztotta be: a hivatalos párttagok (a tagdíjat fizető eszközei a pártnak), a földalatti vagy illegális párttagok (azok, akik a kommunista program rejtett előmozdítóiként működnek), útitársak (nem párttagok, de gyakran támogatják a párt munkáját), az opportunisták (azok, akik önérdekből támogatják a pártot) és a bolondok (ártatlan áldozatok, akik nem tudják, hogy kommunista gondolatirányítás alatt állnak). [16] A valóságban nagyon kevés rendkívül gonosz és megrögzött kommunista aktivista van. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kommunista gondolkodás által irányított emberek többsége egyszerűen csak be lett csapva.
John Silas Reed amerikai riporter „Tíz nap, amely megrázta a világot” és Edgar Snow „Vörös csillag Kína felett” című könyvei fontos szerepet játszottak a kommunista ideológia népszerűsítésében világszerte. Reed egyike annak a három amerikainak, akiket a Kreml falánál lévő nekropoliszban temettek el – ami azt jelenti, hogy ő maga is kommunista aktivista volt. Az októberi forradalomról szóló leírása nem a tényleges eseményekről szóló objektív tudósítás volt, hanem gondosan kidolgozott politikai propaganda.
Snow a kommunizmus „útitársa” volt. 1936-ban egy interjútervezetet adott át a KKP egyik tagjának. Ebben számos területre vonatkozó kérdések szerepeltek, többek között a diplomácia, az ellenséges invázió elleni védelem, az egyenlőtlen szerződésekről alkotott nézetek, a külföldi befektetések, a nácikról alkotott nézetek és még sok más kérdés. Mao Ce-tung egy barlangházban, Shanbei-ben (Shaanxi tartomány északi része) találkozott Snow-val, hogy válaszoljon a kérdéseire. A cél az volt, hogy pozitív benyomást keltsenek a Kínai Kommunista Pártról. A fiatal és naiv Snow-t eszközként használták fel, hogy gondosan kidolgozott hazugságokat közvetítsenek az egész világnak.
Jurij Bezmenov, az egykori KGB ügynök felidézte, hogy még kémként dolgozott, amikor a külföldi „barátokat” fogadta. A látogatók programját részben a szovjet Külföldi Hírszerző Szolgálat szervezte; a templomok, iskolák, kórházak, óvodák és gyárak látogatását mind előre megszervezték. Mindenki, akivel a látogatók találkoztak, kommunista volt, vagy politikailag megbízható személy, akik képzésen vettek részt, annak biztosítása érdekében, hogy a párt hangján szólaljanak meg. 1967-ben a Look című nagy amerikai magazin újságírókat küldött a Szovjetunióba, hogy tudósítsanak egy sztorival kapcsolatban. Az újságírók cikkeiről szólva Bezmenov azt mondta: „Az első oldaltól az utolsó oldalig hazugságcsomag volt: propagandaklisék, amelyeket az amerikai olvasóknak amerikai újságírók véleményeként és következtetéseként mutattak be. Semmi sem lehetett volna [távolabb] az igazságtól”. A szovjet propagandát tehát egy amerikai magazin terjesztette az amerikai közönségnek.
Bezmenov szerint sok újságíró, színész és sztársportoló számára megbocsátható, hogy a Szovjetunióban tett látogatásuk során vakok voltak a valósággal szemben, de sok nyugati politikus viselkedése megbocsáthatatlan. Ezek az erkölcsileg korrupt személyek hazugságokat szőttek, és a saját hírnevük és hasznuk érdekében keresték az együttműködést a szovjet kommunistákkal – mondta. [17]
Dr. Fred Schwartz a „You Can Still Trust the Communists (to BeCommunists)” című könyvében azt elemezte, hogy különösen a jómódú családokból származó fiatal férfiak miért ragaszkodtak gyakran a kommunizmushoz. Dr. Fred Schwartz elemezte, hogy a jómódú családokból származó fiatalemberek miért ragaszkodtak gyakran a kommunizmushoz. Négy okot említett: először is a kapitalizmusból való kiábrándulás, másodszor a materialista életfilozófiába vetett hit, harmadszor az intellektuális arrogancia, negyedszer pedig egy kielégítetlen vallási szükséglet. Az intellektuális arrogancia olyan 18-20 év körüli fiatalok hozzáállására utal, akik könnyen áldozatul esnek a kommunista propagandának, mivel csak részlegesen értik meg a történelmet, minden hatóságot elutasítanak és ellenérzéssel fogadnak, és lázadni akarnak a hagyomány, a tekintély és az etnikai kultúra ellen, amelyben felnőttek.
A kielégítetlen vallási szükségletek alatt azt a tényt értjük, hogy minden emberben van valamiféle vallási ösztönzés, amely arra készteti, hogy önmagán túlmutasson, de az ateizmus és az iskolákban tanított evolúcióelmélet miatt nem képes kielégülést nyerni a hagyományos vallásból. Az emberiség felszabadításáról szóló kommunista fantázia kihasználja ezt a lappangó emberi szükségletet, és valláspótlékként adja el magát. [18]
Az értelmiségieket hajlamosak megtéveszteni a radikális ideológiák. Ez a jelenség aggodalomra ad okot az akadémikusok számára. Raymond Aron Az értelmiség ópiuma című könyvében rámutatott, hogy miközben a 20. századi értelmiségiek élesen bírálták a hagyományos politikai rendszert, a kommunista államokban nagylelkűen eltűrték, sőt figyelmen kívül hagyták a diktatúrát és a mészárlást. Képmutatónak, szeszélyesnek és fanatikusnak tartotta azokat a baloldali értelmiségieket, akik ideológiájukat világi vallássá alakították át.
Paul Johnson brit történész az „Intellectuals: From Marx and Tolstoy to Sartre and Chomsky” című könyvében Paul Johnson Rousseau és egy tucat értelmiségi életét és radikális politikai nézeteit elemezte. Johnson úgy találta, hogy mindannyian osztoztak az arrogancia és az egocentrizmus végzetes gyengeségében. [19]
Thomas Sowell amerikai tudós „Intellectuals and Society” című könyvében részletesen leírja az értelmiségiek rendkívüli arroganciáját.
Ezek a tudósok a kommunista értelmiségiekről szóló elemzéseiket alapos értékelésre és kutatásra alapozták, de szeretnénk felhívni a figyelmet egy másik okra, amellyel nem foglalkoztak, és amely megmagyarázza, hogy az értelmiségieket miért lehet olyan könnyen becsapni.
A kommunizmus egy démoni ideológia, amely nem tartozik az emberi társadalom egyetlen hagyományos kultúrájához sem. Mivel az emberi természet ellen harcol, az ember nem tudja természetes módon kifejleszteni, hanem kívülről kell ráerőltetni és beleoltani. Az ateizmus és a materializmus hatására a kortárs tudomány és oktatás felhagyott az istenekbe vetett hittel. A tudományba vetett vak hit és az úgynevezett emberi ész imádata lehetővé teszi, hogy az emberek ennek a démoni ideológiának a rabszolgáivá váljanak.
A kommunizmus az 1960-as évek óta beszivárgott az amerikai oktatási rendszerbe. Ami még rosszabb, hogy sok fiatal – akiket a baloldali média bombáz, és akiket szabványosított oktatásban részesítenek – sok időt tölt tévénézéssel, számítógépes játékokkal, internetezéssel és közösségi médiával. Átalakulnak úgynevezett „hópelyhekké”: olyan emberekké, akikből hiányzik a tudás, a globális perspektíva, a felelősségtudat, a történelemérzék és a kihívásokkal való szembenézés képessége. A szüleik generációja kommunista vagy kommunista eredetű ideológiákkal neveli és oktatja őket. A látott és hallott új tények értékeléséhez torz keretet használnak. Ez azt jelenti, hogy a kommunista hazugságok burokként veszik körül őket, ami megakadályozza őket abban, hogy elfogulatlanul tekintsenek a valóságra.
Az emberek megtévesztése érdekében az ördög a lehető legnagyobb mértékben kihasználta az emberi gyengeségeket, a butaságot, a tudatlanságot, az önzést, a kapzsiságot és a hiszékenységet. Sok ember idealizmusát és szép életről szóló romantikus fantáziáját is felhasználta saját céljaira. Valójában a kommunista államnak semmi köze a kommunizmus valódi híveinek romantikus fantáziáihoz. Ha valóban egy kommunista rendszerben élnének, ahelyett, hogy csak egy kényelmes látogatást tennének, akkor ezt felismernék.
A kommunista kísértet jól álcázta magát a Nyugatra való beszivárgása során. Csak akkor láthatjuk a kísértet valódi arcát és ördögi céljait, ha a konkrét jelenségeket némi távolságtartással és magasabb szinten vizsgáljuk meg.
A kommunista kísértet a negatív és pozitív emberi érzelmeket egyaránt kihasználja, hogy az embereket a csapdájába csalja. A legtragikusabb az, hogy a kommunista ideológia az emberi tudatlanságon, önzésen és kapzsiságon kívül az idealizmus, az önzetlenség és az önfeláldozás iránti szívből jövő vágyat is felhasználja eszközként. Az igazi ok, amiért az ördög el tudta érni a célját, az, hogy az emberiség feladta az istenekbe vetett hitét, és lazított az erkölcsi normákon. A démonok befolyása és irányítása alól való felszabadulás csak a hitünk felélesztésével, elménk megtisztításával és erkölcsünk felemelésével lehetséges. Ha az egész emberi társadalom visszatérne a hagyományokhoz, a kommunista kísértetnek nem lenne hová bújnia.
Jegyzetek:
[1] David Horowitz, Barack Obama’s Rules for Revolution: The Alinsky Model (Sherman Oaks, CA: David Horowitz Freedom Center, 2009), pp. 6, 16.
[2] Saul Alinsky, “Tactics,” Rules for Radicals: A Practical Primer for Realistic Radicals (New York: Vintage Books, 1971).
[3] David Horowitz, Barack Obama’s Rules for Revolution: The Alinsky Model (Sherman Oaks, CA: David Horowitz Freedom Center, 2009), pp. 42–43.
[4] “Playboy Interview with Saul Alinsky,” New English Review,
http://www.newenglishreview.org/DL_Adams/Playboy_Interview_with_Saul_Alinsky/.
[5] David Horowitz, Barack Obama’s Rules for Revolution: The Alinsky Model (Sherman Oaks, CA: David Horowitz Freedom Center, 2009). https://newrepublic.com/article/61068/the-agitatorbarack-obamas-unlikely-political-education
[6] Ebd.
[7] Ebd.
[8] “Playboy Interview with Saul Alinsky,”, The Progress Report
[9] V. I. Lenin, “Draft Theses on the Role and Functions of The Trade Unions Under the New Economic Policy,” https://www.marxists.org/archive/lenin/works/1921/dec/30b.htm
[10] Pinkoski, Nathan. 2018. “Jordan Peterson Marks Right And Left’s Side-Switch On Free Expression.” The Federalist. February 2, 2018. http://thefederalist.com/2018/02/02/jordanpeterson-marks-fulcrum-right-lefts-side-switch-free-expression/
[11] “Antifa protests mean high security costs for Berkeley Free Speech Week, but who’s paying the bill?” Fox News, September 15, 2017. http://www.foxnews.com/us/2017/09/15/antifa-protestsmean-high-security-costs-for-berkeley-free-speech-week-but-whos-paying-bill.html
[12] Chris Pandolfo, “TRUE COLORS: Student Leader Says 1A Doesn’t Apply to Ben Shapiro,” Conservative Review. October 20, 2017. https://www.conservativereview.com/news/true-colorsstudent-leader-says-1a-doesnt-apply-to-ben-shapiro/
[13] “Penn Law professor loses teaching duties for saying black students ‘rarely’ earn top marks,” New York Daily News, March 15, 2018, http://www.nydailynews.com/news/national/law-professorupenn-loses-teaching-duties-article-1.3876057.
[14] “Campus Chaos: Daily Shout-Downs for a Week,” National Review, October 12, 2017,
https://www.nationalreview.com/corner/campus-chaos-daily-shout-downs-week-free-speechcharles-murray/
[15] Paul Hollander, Political Pilgrims (New York: Oxford University Press, 1981).
[16] J. Edgar Hoover, Masters of Deceit (New York: Henry Holt and Company, 1958), 81-96.
[17] Tomas Schuman (Yuri Bezmenov), No “Novoste” Is Good News (Los Angeles: Almanac, 1985), 65–75.
[18] Fred Schwartz and David Noebel, You Can Still Trust the Communists… to Be Communists (Socialists and Progressives too) (Manitou Springs, Colo.: Christian Anti-Communism Crusade, 2010), pp. 44-52.
[19] Paul Johnson, Intellectuals: From Marx and Tolstoy to Sartre and Chomsky, 2007 revised edition (Harper Perennial), p. 225.
