2. Kommunista elemek az alap- és középfokú oktatásban
Bár a kommunizmus az egyetemi szinten fejti ki a legnagyobb hatását, az általános és a középiskolai oktatást is érinti. Aláásta a gyerekek intellektuális fejlődését és érettségét, ez kiszolgáltatottabbá teszi őket az iskolarendszerben a baloldali befolyás tényezőinek. Ez azt jelenti, hogy a tanulók generációinak egyre kevesebb tudása van, egyre kevésbé képesek véleményt alkotni, érvelni és szisztematikusan gondolkodni. Ez a tendencia már több mint száz éve erősödik. Ennek az irányzatnak a kiindulópontja a John Dewey által kezdeményezett progresszív oktatási mozgalom. A későbbi oktatási reformok általában ugyanezt az irányt követték.
Amellett, hogy az ateizmust, az evolúcióelméletet és a kommunista ideológiát a diákokba oltják, az alap- és középfokú oktatás az Egyesült Államokban egy olyan pszichológiai manipuláció része, amely lerombolja a diákok hagyományos hitét és erkölcsét. Ez erkölcsi relativizmust és olyan modern fogalmakat tanítanak, amelyek az élethez való romlott hozzáállást közvetítik. Ez az oktatási rendszer minden területén előfordul. A mesterkélt intézkedések, melyeket alkalmaznak szinte lehetetlenné teszik, hogy a gyerekek, a fiatalok és a nyilvánosság ellenálljon a lefelé tartó tendenciának.
A tanulók elbutítása
Az Egyesült Államok demokratikus ország. Az elnököktől a törvényhozókig, polgármesterekig és iskolaszéki képviselőkig minden közjogi képviselőt a választók választanak meg. A demokratikus politika legitimitásának és érvényességének kérdése nemcsak az emberek erkölcsi szintjén múlik, hanem a képzettségük és a megértésük szintjén is: ha a választók nem ismerik a történelmet, a politikai és a gazdasági rendszert vagy a társadalmi kérdéseket, akkor nehezen fogják tudni ellátni a feladatukat. Alkalmas képviselőket kell választaniuk, akik az ország és a társadalom hosszú távú és alapvető érdekei alapján hozzák meg döntéseiket. Ha ebben kudarcot vallanak, akkor veszélyes helyzetbe hozzák az országot.
1983-ban egy szakértői csoport az Amerikai Oktatási Minisztérium megbízásából közzétett egy jelentést A Nation at Risk (a nemzet veszélyben) címmel, amely tizennyolc hónapos kutatást zárt le. A jelentésben a következőt írták:
„Ahhoz, hogy országunk működőképes legyen, a polgároknak képesnek kell lenniük arra, hogy összetett kérdésekben megegyezzenek, gyakran rövid időn belül és egymásnak ellentmondó vagy hiányos bizonyítékok alapján. Az oktatás segít ennek a közös megértésnek a kialakításában. Ezt már régen megfogalmazta Thomas Jefferson méltán híres mondásában: Nem ismerek biztosabb alapot a társadalom legfőbb hatalmának lelkiismeretes gyakorlására, mint magukat az embereket; és ha úgy gondoljuk, hogy nem eléggé műveltek ahhoz, hogy józan ésszel gyakorolják a felelősségüket, a megfelelő orvosság nem az, hogy megfosztjuk őket ettől, hanem az, hogy növeljük az ítélőképességüket.”
A kevés ismerettel és gyenge kritikai képességgel rendelkező emberek nem képesek átlátni a hazugságokon és a megtévesztésen. Az oktatás óriási szerepet játszik, és amikor a kommunista elemek beszivárognak az oktatási rendszer minden szintjére, akkor korlátozzák a tanulókat, tudatlanokká, ezáltal könnyen manipulálhatóvá teszik őket.
Az A Nation At Risk című jelentés hozzáteszi: „Társadalmunk oktatási alapjait jelenleg a középszerűség növekvő áradata ássa alá, ami azt jelenti, hogy nemzetként és népként a jövőnk veszélyben van.” […] „Ha egy ellenséges külföldi kormány megpróbálta volna Amerikára kényszeríteni a mai középszerű oktatási teljesítményt, azt talán háborús cselekménynek kellett volna tekintenünk.” […] „Még a Szputnyik-kihívás nyomán a tanulók teljesítményében elért nyereséget is elherdáltuk. Ráadásul olyan alapvető támogatási programokat szüntettünk meg, amelyek segítettek volna abban, hogy ezek az eredmények megvalósulhassanak. Gyakorlatilag egy elképzelhetetlen, egyoldalú oktatási leszerelést hajtottunk végre.” [1]
A jelentés idézi Paul Copperman elemzőt, aki kijelentette: „Hazánk történelmében most először fordul elő, hogy egy generáció oktatási képességei nem múlják felül, nem érik el, még csak meg sem közelítik a szüleikét.”
A jelentés néhány megdöbbentő eredményre mutat rá: Amellett, hogy az amerikai diákok jegyei gyakran a nemzetközi vizsgák végén szerepelnek, 23 millió amerikai felnőtt funkcionális analfabéta. Ez azt jelenti, hogy csak a legalapvetőbb műveltséggel rendelkeznek, és nem képesek megfelelni a komplex modern élet és munka követelményeinek. A funkcionális analfabéták aránya a 17 évesek körében 13 százalék, a kisebbségek körében pedig elérheti a 40 százalékot. 1963 és 1980 között az iskolai alkalmassági vizsgán (SAT) elért pontszámok csökkentek, a nyelvi eredmények átlaga több mint 50 ponttal, a matematikai képességek átlaga pedig közel 40 ponttal esett vissza.
„Sok 17 éves fiatal nem rendelkezik azokkal a magasabb szintű intellektuális készségekkel, amelyeket elvárhatnánk tőlük. Közel 40 százalékuk nem tud következtetéseket levonni írott anyagból, csak egyötödük tud meggyőző esszét írni, és csak egyharmaduk tud megoldani egy több lépést igénylő számtani feladatot.” [2]
Az 1980-as években az amerikai oktatás szakértői megkezdték a „Vissza az alapokhoz” kampányt – de vajon segített-e megállítani az amerikai oktatás hanyatlását? Mark Bauerlein, az Emory Egyetem angol professzora 2008-ban jelentette meg „A leghülyébb generáció” (The Dumbest Generation) című könyvét. A könyv első fejezete az Oktatási Minisztérium és a nem kormányzati szervezetek által végzett kutatások és felmérések eredményeit gyűjti össze. Összefoglalja az amerikai diákok tudásbeli hiányosságait a történelem, a politika, a matematika, a természettudományok, a technológia, a képzőművészet és más területeken. A 2001-es National Education Progress Assessment (NEAP) történelem vizsgán a diákok 57 százaléka „átlag alatti” eredményt ért el, és csak egy százalékuk ért el „középiskolai szintű” eredményt. Meglepő módon, amikor megkérdezték, hogy melyik ország volt az USA szövetségese a második világháborúban, a fiatalok 52 százaléka Németországot, Japánt és Olaszországot nevezte meg a Szovjetunió helyett. Az eredmények más területeken is kiábrándítóak voltak. [3]
Az Egyesült Államokban az oktatás minőségének romlása mindenki számára nyilvánvaló. Az 1990-es évek óta az amerikai oktatásról szóló számos könyvben megjelent a „dumbing down” kifejezés. A „butítás” olyan problémává vált, amelyet az amerikai pedagógusok már nem tudnak elkerülni. John Taylor Gatto, New York-i vezető tanár és oktatáskutató ezt írta:
„Vegyen kézbe egy ötödikes matematika- vagy nyelvtankönyvet 1850-ből, és látni fogja, hogy az akkor írt szövegek a mai főiskolai szintet képviselik.” [4]
Annak érdekében, hogy az amerikai oktatási rendszer ne tűnjön fel rossz színben, az Educational Testing Service (ETS) 1994-ben kénytelen volt visszaigazítani az egyetemi felvételi vizsgák, a SAT-tesztek pontszámát. Amikor a felvételi vizsgák 1941-ben a jelenlegi formában megkezdődtek, a nyelvvizsga átlagpontszáma 500 pont volt (a legmagasabb pontszám 800 pont). Az 1990-es években az átlagos pontszám 424 pontra csökkent. Így az Educational Testing Service az ennek az értéknek megfelelő 424 pontnak megfelelő teljesítményt 500 pontban határozta meg”. [5]
Az oktatás minőségének romlása nem csak a diákok olvasási képességének csökkenésében mutatkozik meg; az alapkészségek terén mutatkozó hiányosságok miatt az amerikai diákok kritikai gondolkodásának képessége is erősen visszaesett. Thomas Sowell közgazdász az 1990-es években a következőkre mutatott rá: „Nem pusztán arról van szó, hogy Johnny nem tud olvasni, vagy hogy Johnny nem tud gondolkodni. Johnny nem tudja, mi az a gondolkodás – mert sok állami iskolában a gondolkodást oly gyakran összekeverik az érzéssel.” [6]
Az 1960-as évek lázadó diákvezéreivel ellentétben, akik ékesszólóan tudtak beszélni, a mai fiatalok, akik részt vesznek a tüntetéseken és interjút adnak a televíziós riportereknek, ritkán tudják világosan megfogalmazni követeléseiket. Hiányzik belőlük az alapvető józan ész és a racionalitás.
A jegyek romlásának oka nem az, hogy a mai diákok nem olyan intelligensek, mint régen. Ennek az az oka, hogy a kommunizmus csendben háborút folytat a következő generáció ellen, és az oktatási rendszert használja fegyverként. Charlotte Thomson Iserbyt, az amerikai oktatási minisztérium vezető tanácsadója és a The Deliberate Dumbing Down of America: A Chronological Paper Trail (Amerika szándékos elbutítása: egy kronológia) című könyv szerzője az 1980-as években azt mondta: „Az amerikaiak azért nem értik ezt a háborút, mert titokban folyik nemzetünk iskoláiban, megcélozva az osztálytermekben foglyul ejtett gyermekeinket„. [7]
A progresszív oktatás romboló természete
A hagyományok elleni támadások az amerikai általános és középiskolákban a 20. század eleji progresszív oktatási mozgalommal kezdődtek. A haladó oktatók következő generációi sok félrevezető elméletet és retorikát alkottak, amelyek megváltoztatták a tantervet, felhígították a tananyagokat és csökkentették az iskolai színvonalat. Ez óriási károkat okozott a hagyományos oktatásban.
- Rousseau-tól Dewey-ig
John Deweyre, az amerikai progresszív oktatás atyjára nagy hatással voltak a 18. századi svájci születésű filozófus, Jean-Jacques Rousseau gondolatai.
Rousseau úgy vélte, hogy az emberek természetüknél fogva jók, és csak a társadalmi csapások felelősek az erkölcsi hanyatlásukért. Azt mondta, hogy minden ember születésétől fogva szabad és egyenlő, és hogy egy természetes környezetben mindenki élvezheti a vele született jogait. Azt állította, hogy az egyenlőtlenség, a kiváltságok, a kizsákmányolás és az ember veleszületett kedvességének elvesztése mind a civilizáció következményei voltak. A gyermekek esetében Rousseau a „természetes nevelés” modelljét támogatta, amelyben a gyermekeket magukra hagyják. Ennek a fajta oktatásnak mentesnek kell lennie a vallástól, az erkölcsiségtől vagy a kultúrától.
Valójában minden ember egyszerre rendelkezik jószívűséggel és gonoszsággal. Ha a jószívűséget nem ápolják, az emberi természet rossz oldalai olyan mértékben fognak dominálni, hogy az emberek semmilyen eszközt nem fognak túl alantasnak és semmilyen bűnt nem fognak túl gonosznak tartani ahhoz, hogy ne éljenek vele. Elegáns retorikájával Rousseau sok félrevezetett harcostársat állított maga mellé. Pedagógiai elméletének a nyugati oktatásra gyakorolt pusztító hatását aligha lehet túlbecsülni.
Körülbelül egy évszázaddal később Dewey ott folytatta, ahol Rousseau abbahagyta. Dewey szerint, akire nagy hatással volt Darwin evolúciós elmélete, a gyermekeket ki kell szabadítani a szülők, a vallás és a kultúra hagyományos gyámsága alól. A gyermekeknek meg kell adni a szabadságot, hogy a maguk módján alkalmazkodjanak az adott körülményekhez. Dewey pragmatista és erkölcsi relativista volt. Úgy vélte, hogy nem létezik a megváltoztathatatlan erkölcs. Szerinte az emberek teljesen szabadok lehetnének, azt tehetnének, amit akarnak, és úgy viselkedhetnének, ahogyan jónak látják. Az erkölcsi relativizmus koncepciója az első lényeges lépés az emberiségnek az istenségek által meghatározott erkölcsi elvektől való elszakítására.
Dewey egyike volt annak a 33 embernek, akik név szerint aláírták az 1933-ban írt „Humanista kiáltványt”. A reneszánsz humanistáival ellentétben a 20. századi humanizmus alapvetően egyfajta „világi vallás”, amely az ateizmusban gyökerezik. Ez a modern fogalmakra, például a materializmusra és az evolúció elméletére alapozva az embert gépezetnek vagy az emberben zajló biokémiai folyamatok összességének tekinti.
Az oktatás célja ebben az összefüggésben az, hogy az embereket a pedagógus kívánságai szerint formálja és irányítsa – ami nem különbözik alapvetően a Marx által leírt „új szocialista embertől”. Dewey maga is szociáldemokrata volt.
Sidney Hook amerikai filozófus szerint „Dewey adta meg a marxizmusnak azt az ismeretelméletet és társadalomfilozófiát, amelyet Marx a korai műveiben csak félig látott, félig vázolt fel, de valójában soha nem tette őket teljesen egyértelművé.” [8]
1921-ben, amikor Oroszországban tombolt a polgárháború, a szovjetek találtak időt arra, hogy kinyomtassanak egy 62 oldalas röpiratot Dewey Demokrácia és nevelés című művének részleteivel. 1929-ben a Második Moszkvai Állami Egyetem rektora, Albert P. Pinkerich azt írta: „Dewey végtelenül közel áll Marxhoz és az orosz kommunistákhoz”. [9] Az életrajzíró Alan Ryan azt írta, hogy Dewey „megadta a szellemi fegyvereket egy elfogadható szociáldemokrata, nem totalitárius marxizmushoz”. [10]
A progresszív pedagógusok a legkevésbé sem titkolják, hogy céljuk a diákok életszemléletének megváltoztatása. E cél elérése érdekében a tanulás minden aspektusát felforgatták, beleértve az osztályszerkezetet, a tananyagokat és a tanítási módszereket, valamint a tanárok és a diákok közötti kapcsolatot. Az oktatás középpontja a tanárról a diákokra vagy a gyermekekre helyeződött át. A személyes tapasztalatokat minőségileg jobbnak tartják, mint a könyvekből származó ismereteket. A kurzusok háttérbe szorultak a projektek és tevékenységek mögött.
A Human Events című konzervatív amerikai magazin Dewey „Demokrácia és nevelés” című könyvét a 19. és 20. század tíz legkárosabb könyve között az ötödik helyre sorolja. Megállapítja, hogy Dewey „… lebecsülte az iskoláztatást, amely hagyományosan a jellemfejlesztésre összpontosított, és szilárd tudással látta el a gyerekeket. Ehelyett az osztályteremben az alapvető ismeretek nélküli gondolkodás „készségeit” népszerűsítette.” [11]
A bölcs kritikusok kezdettől fogva elítélték az oktatás progresszív áramlatát. Az And Madly Teach: A Layman Looks at Public School Education című könyv (nagyjából: És esztelenül tanítani: ahogy egy laikus látja az állami oktatást) című 1949-es könyvében pontosan és átfogóan cáfolta a progresszív pedagógia fő tanait. [12] A haladó oktatók az ilyen kritikusokat „reakciósként” utasították el, és különféle eszközöket alkalmaztak elnyomásukra vagy figyelmen kívül hagyták őket.
Dewey több mint ötven évig volt a Columbia Egyetem professzora. Amíg Dewey a tanárképzésért volt felelős, az általános és középiskolai tanárok legalább egyötöde részesült oktatásban vagy szerzett felsőfokú végzettséget a Columbián. [13] Azóta a progresszív oktatás az Egyesült Államok határain túl is elterjedt.
- A diákok elkényeztetése
Rousseau nevelési elmélete szerint az emberek jónak és szabadnak születnek, de a társadalom megrontja őket. Ezért a legjobb nevelési módszer az, hogy a gyermekeknek szabad kezet adnak, és hagyják őket úgy fejlődni, ahogy jónak látják.
Rousseau koncepciójának hatására a progresszív pedagógusok Dewey óta gyakran átveszik az ilyen jellegű gondolatokat: Nem szabad a szülők vagy a tanárok értékrendjét a tanulókra erőltetni; ahogy felnőnek, a gyerekeknek saját maguknak kell megítélniük és meghozniuk döntéseiket. Az angol költő, Samuel Taylor Coleridge egyszer a következőképpen reagált erre a nézetre elegánsan egy történetben:
„Thelwall úgy vélte, hogy nagyon igazságtalan dolog befolyásolni egy gyermek elméjét azzal, hogy bármilyen véleményt beléje sulykolnak, mielőtt az elérte volna a nagykorúságot, és képes lenne saját maga dönteni. Megmutattam neki a kertemet, és azt mondtam neki, hogy ez az én botanikus kertem. Hogyhogy? – kérdezte, tele van gazzal. Ó – válaszoltam -, csak azért, mert még nem nagykorú, és még nem jött el az idő, hogy saját döntéseket hozzon. A gyomok, látod, vették a bátorságot, hogy növekedjenek, és úgy gondoltam, hogy nem lenne igazságos előnyben részesíteni a rózsákat és az epret„. [14]
A bölcs költő egy hasonlatot használt, hogy átadja az elvet a barátjának: Az etikát és a bölcsességet, akárcsak a kertészkedést, aprólékosan kell ápolni. Ha nem felügyelünk egy kertet, az elvadul. Ha a gyermekeket egyszerűen magukra hagyjuk, az olyan, mintha kiszolgáltatnánk őket a gonoszság állandóan jelenlévő erőinek. Ez rendkívüli hanyagság és felelőtlenség. A jó és a rossz egyformán jelen van az emberi természetben. Bár a gyermekek a felnőttekhez képest egyszerűbbek és tisztábbak, hajlamosak a lustaságra és a fásultságra, az irigységre, a veszekedésre, a harciasságra, az önzésre és más rossz tulajdonságokra. A társadalom olyan, mint egy nagy „festékes vödör”. Ha a gyermekeket nem nevelik megfelelően a velük született rossz tulajdonságaikkal együtt (a jók mellett), mire nagykorúvá válnak, már régen megrontják őket a rossz gondolatok és a rossz szokások. A nevelésük akkor már túl késő.
A tanulók „elkényeztetése” a Summerhillben 1960-ban kiadott „Az oktatás radikális megközelítése” című pedagógiai irodalmi műben érte el a csúcspontját. A könyv szerzője, A. S. Neill 1921-ben alapított egy angol bentlakásos iskolát, a Summerhill Schoolt, amely 6 és 16 év közötti gyerekeket fogadott. Ez az iskola teljes önállóságot adott a gyerekeknek. A gyerekek eldönthették, hogy egyáltalán akarnak-e órára járni vagy sem. Azt is eldönthették, hogy ebbe az osztályba vagy inkább egy másik osztályba szeretnének-e járni. Neill nevelésfelfogására nagy hatással volt Wilhelm Reich, a frankfurti iskola filozófusa. Utóbbi a szexuális szabadság erőteljes szószólója volt, és ők ketten intenzív levelezést folytattak.
A tanított ismeretek mellett ez az iskola az etika, a fegyelem és a férfi-női kapcsolatok terén is rendkívül laza volt. Minden értékrendje hagyományellenes volt. A fiúk és a lányok kötetlenül randevúzhattak vagy együtt élhettek, amit az iskola engedélyezett, sőt bátorított is. Neill megengedte a személyzetnek és a diákoknak, hogy közösen meztelenül és ússzhassanak egy szabadtéri medencében. A 35 éves mostohafia kerámiaművészetet tanított, és gyakran hordta haza az idősebb lányokat. [15]
Könyvében Neill a következőket írta: „Minden idősebb summerhilli diák tudja az előadásaimból és a könyveimből, hogy a teljes szexuális életet pártolom mindazok számára, akik erre vágynak, függetlenül a koruktól”. [16] Még arra is utalt, hogy ha a törvény nem tiltaná, megengedte volna, hogy a fiúk és a lányok együtt aludjanak. [17] Amikor a „Summerhill” megjelent, gyorsan bestsellerré vált. Csak az 1960-as években több mint hárommillió példányban kelt el, és olyan „klasszikussá” vált, amelyet a tanárképző főiskola tanárainak el kellett olvastatniuk a diákjaikkal.
Egy régi kínai közmondás szerint: „A szigorú tanár első osztályú diákokat nevel”. A nyugati országokban a szakértelemmel és tapasztalattal rendelkező emberek is úgy találták, hogy a szigorú tanárok jobb eredményeket érnek el az osztályteremben. Emellett pozitívabb hatással vannak a diákjaik viselkedésére is. [18]
Az Egyesült Államokban és más nyugati országokban a progresszivizmus és az oktatás szabadságának hatására sajnálatos módon olyan törvényeket hoztak, amelyek korlátozzák a szülők és a tanárok mozgásterét a diákokkal való bánásmódban. Ez ahhoz vezetett, hogy a tanárok féltek megdorgálni a diákokat az órán. A diákok rossz szokásait nem korrigálják időben. Ez az erkölcsi magatartásuk és a tanulmányi teljesítményük jelentős romlásához vezet.
- Diákközpontú oktatás
Az oktatás legfontosabb feladata az emberi történelem hagyományos kultúrájának megőrzése és továbbadása. A tanárok azok a csomópontok, amelyek összekötnek bennünket a múlttal a jövő építése érdekében. „A tanítónak át kell adnia a Taót, át kell adnia a tanításokat és el kell oszlatnia a zavart” – szól egy kínai közmondás. Dewey reformpedagógiai gondolkodása megfosztotta a tanárokat tekintélyüktől és leértékelte jelentőségüket. Ez a hozzáállás szembe megy a logikával és a józan ésszel ellen van – alapvetően maga az oktatás ellen.
A progresszív oktatás hívei azt állítják, hogy az oktatásnak a diákra kell összpontosítania, hagyni kell, hogy önállóan felfedezzék és megtalálják a saját válaszaikat. A hagyományos tankönyvek tartalma azonban az emberi civilizáció több ezer éves történetéből állt össze. Hogyan tudnának ebben ilyen gyorsan elmélyedni a fiatal és tudatlan diákok? A progresszív oktatás gyakran fel nem ismert szándéka, hogy a tanulókat elszakítsa a hagyományos kultúrához való kötődésüktől. A tanárok tekintélyének el nem fogadása az oktatási folyamatban a társadalmi tudás átörökítésében betöltött szerepük tagadása. Ez a kommunizmus alattomos indítéka.
Daisy Christodoulou „Hét mítosz az oktatásról” című munkája hét gyakori tévhitet elemzett és cáfolt meg, köztük azt, hogy a tények megakadályozzák a megértést; hogy a tanár által vezetett oktatás passzív; hogy a tanulás legjobb módja a projektek és tevékenységek révén történik; hogy a tudás átadása indoktrináció, és még sorolhatnánk. [19] E mítoszok többsége a progresszív pedagógia maradványa, de miután több generáción keresztül adták tovább, a nevelőmunka csapásává vált. Christodoulou angol, és legtöbb munkája az Egyesült Királyságból származó példákat használ, amelyekből nyilvánvaló, hogy a progresszív oktatási koncepciók az egész világot érintették.
Vegyük például az első tévhitet. A modern amerikai oktatás a memorizálás, a hangos olvasás és a gyakorlás hagyományos módszereit „mechanikus tanulásnak”, „bemagolásnak” és „agyongyakorlásnak” minősítette. Sokan ismerik ezeket az érveket. Rousseau az „Émile” című regényében támadta a memorizálást, valamint a verbális leckéket, és a Dewey által képzett progresszív pedagógusok is támogatták az ilyen elméleteket.
Benjamin Samuel Bloom amerikai pedagógiai pszichológus 1955-ben javasolta a világhírű Bloom-taxonómiát, a kognitív tanulás (ismeretek és intellektuális készségek) területére vonatkozó, általa kidolgozott, hatszintű tanulási célok taxonómiáját. Ez a hat szint az alacsonytól a magasabb felé van felosztva: tudni (emlékezni), megérteni, alkalmazni, elemezni, értékelni, létrehozni. Az utóbbi három magasabb rendű gondolkodásnak minősül, mivel ezek a készségek kiterjedt elemzést igényelnek. Nem elemezzük magának a Bloom-osztályozásnak az erősségeit és gyengeségeit. Mi csupán arra mutatunk rá, hogy az osztályozási rendszer bemutatása óta a reformpedagógusok a „magasabb rendű gondolkodás” előmozdításának ürügyén valójában legyengítették az iskolai tanítást.
Aki józan ésszel gondolkodik, az tudja, hogy bizonyos alapismeretek birtoklása az alapja bármilyen szellemi feladat elsajátításának. Szilárd tudásalap nélkül az úgynevezett „magasabb rendű gondolkodás”, a „kritikai gondolkodás” és a „kreatív gondolkodás” csupán önámítás, illetve mások félrevezetése. Bloom osztályozási rendszere látszólag tudományos platformot biztosít a progresszív pedagógusok érthetetlen megközelítéséhez.
A diákközpontú tanítás elméletének egyik fő pontja, hogy a tanulók saját érdeklődésüknek megfelelően választják ki, hogy mit akarnak tanulni, és mit nem akarnak tanulni. Az elmélet azt is kimondja, hogy a tanároknak csak azt kell tanítaniuk a diákoknak, ami érdekli őket. Ez az elképzelés első pillantásra ésszerűnek tűnik, de sajnos nem az. Minden tanár azt szeretné, hogy a diákok szórakoztató módon tanuljanak. A gyerekek azonban csak felületes ismeretekkel és korlátozott látásmóddal rendelkeznek. Nem tudják megítélni, hogy mi az, amit fontos megtanulni, és mi az, amit nem. A tanároknak felelősséget kell vállalniuk a diákok irányításáért, hogy túlléphessenek a felszínes érdeklődési körükön, és ezáltal bővítsék nézeteiket és tudásukat. A diákok felületes érdekeinek puszta kielégítése végső soron a diákok állandó infantilizálódásához vezet. A diákközpontú tanítással a pedagógusok megtévesztik a diákokat és a szüleiket – ami felelőtlenség a társadalommal szemben.
Tanulmányok kimutatták, hogy az amerikai társadalomban a felnőttek hajlamosak hosszabb ideig egyfajta kamaszkorban maradni, mint más országokban. A Nemzeti Tudományos Akadémia 2002-ben a serdülőkort a 12 és 30 éves kor közötti időszakként határozta meg. A MacArthur Alapítvány ennél is tovább ment, és úgy vélte, hogy egy személy 34 éves korában tekinthető felnőttnek. [20] Az oktatási rendszer és a média felelős a serdülőkornak ezért a meghosszabbodott időszakáért, amelyben sok felnőtt találja magát.
A progresszív pedagógia egyik kifogása az oktatási követelmények csökkentésére az, hogy az oktatás demokratizálódásával egyre több embert tanítanak a középiskolákban és a középfokot követő képzésekben, így az átlagos teljesítményszint nem lehet olyan magas, mint korábban. Ez egy tévhit. Az oktatás demokratikus társadalomhoz való hozzáigazítása azt jelenti, hogy lehetővé kell tenni, hogy azok is megkapják az oktatás lehetőségét, akiknek korábban nem volt lehetőségük az oktatásra, nem pedig azt, hogy a minőség romlásával mindenki gyengébb színvonalú oktatásban részesüljön.
A progresszív oktatás azt mondja, hogy az állítólag haszontalan klasszikus kurzusokat, mint például a görög és a latin, kortárs kurzusokkal váltja fel. Végül azonban a legtöbb iskola nem igazán vezet be olyan minőségi kurzusokat, amelyek hasznosak a modern életben, mint például a matematika, a közgazdaságtan és a modern történelem haladó kurzusai. Ehelyett a reformpedagógusok az osztálykirándulásokat, a főzést, a szépségápolást és a balesetmegelőzést népszerűsítik, amelyeknek semmi közük a tudományhoz. A progresszív oktatók által szorgalmazott tantervek és tanítási módszerek megreformálása félrevezeti a még nem kellően tájékozott tanulókat, valamint a szülőket, akik átadják őket az iskoláknak, a tanároknak és az úgynevezett szakértőknek.
Ha a progresszivizmus által kínált tanítási módszerekre koncentrálunk, azt tapasztalhatjuk, hogy ezek egy része nem feltétlenül haszontalan bizonyos tantárgyak vagy tanulási területek esetében. Ha azonban megvizsgáljuk a progresszív oktatás mozgalmát és annak sajátos hátterét és a hatásait, világossá válik, hogy a progresszív pedagógia szembe megy a hagyományos oktatással, eltorzítja és végső soron tönkreteszi az oktatást.
Marxszal, Engelsszel, Leninnel, Sztálinnal vagy Mao Ce-tunggal ellentétben Dewey nem vágyott arra, hogy forradalmi vezér legyen, vagy uralja a világot. Egész életében akadémikus és professzor volt, de az általa kitalált oktatási rendszer a kommunizmus egyik legerősebb eszközévé vált.
Oktatás: a tanulók és hallgatók korrumpálásának eszköze
1999. április 20-án a coloradói Columbine High School két tanulója meggyilkolt tizenkét diákot és egy tanárt, és még legalább húszat megsebesített egy gondosan megtervezett mészárlás során. A tragédia nemcsak az Egyesült Államokat sokkolta. Az emberek azon tűnődnek, vajon milyen okból követett el ilyen hidegvérű támadást a két diák, meggyilkolva osztálytársaikat és egy tanárnőt, akiket évek óta ismertek.
A különböző történelmi időszakok társadalmi jelenségeinek összehasonlításával a pedagógusok észrevették, hogy az 1960-as évekig az amerikai diákok viselkedési problémái csekélyek voltak; elkéstek, engedély nélkül beszélgettek az órán, vagy rágóztak az órán. Az 1980-as évek után a problémák súlyosabbá váltak, mint például a túlzott alkoholfogyasztás, a kábítószerrel való visszaélés, a házasság előtti szex, a tinédzserkori terhesség, az öngyilkosság, a bandák, sőt a lövöldözés is. Ez a romló tendencia aggasztotta azokat, akik látták, hogyan alakulnak a dolgok. De kevesen ismerték a változás valódi okait – és senki sem tudta megfelelően kezelni a zavarokat.
Az amerikai fiatalok erkölcsi normáinak ez a torzulása és lefelé ívelő spirálja nem volt véletlen.
- Ateizmus és evolúció
Dr. Frederick Charles Schwarz orvos, pszichológus, a You Can Still Trust The Communists: To Be Communists című könyv szerzője, és az amerikai antikommunista kampányok egyik úttörője megjegyezte, hogy: „A kommunizmus három alapelve az ateizmus, az evolúció és a gazdasági determinizmus. Az amerikai állami iskolarendszer három alapvető tétele az ateizmus, az evolúció és a gazdasági determinizmus.” [21] Más szóval a kommunista ideológia mindhárom kulcselemét átvették az amerikai állami iskolákban.
Az isteni világ teremtette meg az emberiséget, és meghatározta azokat az erkölcsi értékeket, amelyeknek az emberi életet irányítaniuk kell. Az istenségekbe vetett hit megteremti a társadalom erkölcsi alapjait, és megalapozza emberi mivoltunk létét. A kommunizmus erőszakkal terjesztette az ateizmust és az evolúció elméletét az iskolákban, hogy lerombolja az erkölcsöt. Ez várható volt az olyan kommunista államokban, mint Kína és a volt Szovjetunió, de az Egyesült Államokban is következetesen így tettek.
Az állam és az egyház szétválasztásának álcája alatt a baloldaliak ellenezték a kreacionizmus (az isteni teremtés elvének) tanítását az amerikai állami iskolákban, miközben ők maguk az evolúció elméletét hirdették. Az állami iskolák nem merik átlépni ezeket a határokat. Ez az oktatás elkerülhetetlenül a hívők számának csökkenéséhez vezet, mivel a gyerekeket azzal a gondolattal oktatják, hogy az evolúció elmélete tudományos igazság, és nem szabad megkérdőjelezni.
Az 1960-as évek óta az Egyesült Államokban a bíróságok betiltották a bibliaórákat az állami iskolákban, szintén az állam és az egyház szétválasztásának ürügyén. Egy bíróság úgy döntött, hogy a diákok élvezhetik a szólásszabadságot és a sajtószabadságot – kivéve, ha a téma vallási jellegű. Ettől kezdve az ilyen véleménynyilvánítás alkotmányellenes lett. [22]
1987-ben az alaszkai állami iskolákban a diákoknak azt mondták, hogy ne használják az angol „Christmas” kifejezést, mert az a „Christ” szót tartalmazza. Szintén 1987-ben egy virginiai szövetségi bíróság úgy döntött, hogy a meleg újságokat lehet terjeszteni az iskolák területén, de a vallási újságokat betiltották. 1993-ban pedig még egy Colorado Springs-i általános iskola zenetanárát is megakadályozták abban, hogy karácsonyi énekeket énekeljenek, mert állítólag megsértették az állam és az egyház szétválasztására vonatkozó szabályokat. [23]
Az Egyesült Államokban a tanterveket és a vizsgákat olyan aprólékossággal vizsgálják át, ami már a nevetségesség határát súrolja, olyan nagy az anti-teizmus befolyása az oktatási rendszerre, amelyhez hozzáadódnak a politikai korrektség több évtizednyi hatásai is. 1997-ben Diane Ravitch (sz. 1938) neveléstörténész részt vett a vizsgák tartalmának felülvizsgálatában az amerikai oktatási minisztérium egyik osztályán. Meglepetésére még Benjamin Franklin, az Egyesült Államok egyik alapító atyjának mondását, miszerint „Isten megsegíti azokat, akik segítenek magukon”, is megváltoztatták „Az embereknek meg kell próbálniuk megoldaniuk a dolgokat maguknak, ha lehetséges”, mert az eredeti idézetben az „Isten” szó szerepelt. [24]
Egyrészt az amerikai oktatási rendszer az állam és az egyház szétválasztásának ürügyén kitiltotta az iskolákból az istenhitet. Másrészt az evolúció elméletét, a még mindig megmagyarázhatatlan hiányosságaival együtt, magától értetődő igazságként fogadták el, és olyan gyerekeket oltották bele, akiknek hiányzik a mentális támaszuk vagy védelmük. A gyerekek hajlamosak megbízni a tanáraik tekintélyében.
A vallásos szülők megtanítják gyermekeiket mások tiszteletére. Az evolúció elméletével betanított gyerekek azonban valószínűleg megkérdőjelezik szüleik vallásos nevelését. Legalábbis nem fogják többé komolyan venni szüleik jámbor útmutatását. Ennek eredményeképpen az iskoláztatás elvonja a gyerekeket a vallásos szülőktől. Ez a legnagyobb probléma, amellyel a vallásos családok szembesülnek, amikor gyermekeik neveléséről van szó. Ez az ateista oktatási rendszer leggonoszabb aspektusa.
- Kommunista ideológia
A könyv 5. fejezetében a „politikai korrektség” természetéről volt szó: Ez a kommunizmus gondolatrendőrségeként működik, amely a valódi erkölcsi értékeket torz politikai normák sorával helyettesíti. A kommunizmus az 1930-as évektől kezdve fokozatosan tört be az amerikai iskolákba. Azóta a „politikai korrektség” döntő szerepet játszik az amerikai oktatási rendszerben. A gyakorlatban ez különböző formákban jelenik meg, amelyek közül néhány igen félrevezető. Néhány példa az alábbiakban:
Edward Merrill Root pedagógus volt, aki az 1950-es években publikálta az Agymosás a középiskolákban című könyvet. Tizenegy különböző típusú, 1950 és 1952 között Illinois államban használt történelem tananyagot vizsgált meg. Úgy találta, hogy ezek az amerikai történelmet a gazdagok és a szegények, a kiváltságosok és a hátrányos helyzetűek közötti hatalomért folyó harc történeteként jellemezték. Ez a marxista gazdasági determinizmus lényege. Az ilyen tananyag egy olyan globális világkormány kialakulását segíti elő, amely a globális aggodalmakat az egyének érdekei fölé helyezi, ami végső soron a nemzetközi szocializmushoz vezet. [25]
2013-ban egy minnesotai iskolai körzet elfogadta a „Mindenki mindenkiért” elnevezésű projektet, amely a faji egyenlőségre összpontosította az oktatást, itt az identitáspolitikára utalva. Ez az ideológia a rendszerszintű faji megkülönböztetést teszi felelőssé egyes etnikai csoportok diákjainak gyenge teljesítményéért, ami a „fehér kiváltságok” megszüntetését célzó intézkedésekhez vezet. A projekt megköveteli, hogy minden oktatási tevékenység a faji egyenlőségen alapuljon, és hogy csak olyan tanárokat és személyzetet alkalmazzanak, akik a kívánt módon foglalkoznak a faji egyenlőség kérdésével.
A projekt az óvodákban indult. A tizedik osztályos angol órákon a tananyag a gyarmatosításra és a migrációra, valamint a faj, az osztály és a nemek társadalmi konstrukcióira összpontosított. A tizenegyedik osztályos tanterv előírta, hogy „az év végére megtanulják, hogyan kell alkalmazni a marxista [sic], feminista, posztkoloniális [és] pszichoanalitikus perspektívákat az irodalomra”. [26]
2016 júliusában Kalifornia új társadalomismereti keretrendszert fogadott el az általános és középiskolák számára. Az eredetileg amúgy is baloldali keretet úgy alakították ki, hogy még inkább baloldali propagandának tűnjön. A történelem- és humán tárgyakban hangsúlyt érdemlő tartalmakat – például Amerika alapító szellemét, valamint a katonai, politikai és diplomáciai történelmet – felhígították vagy figyelmen kívül hagyták. Ezzel szemben az 1960-as évek ellenkultúráját szenvedélyesen hangsúlyozták, és úgy tűntették fel, mintha ez lett volna a nemzet alapja.
A tanterv a nemek és a család egyértelmű hagyomány ellenes megközelítését is tartalmazta. Vegyük például a tizenegyedik osztályos kurzusok tartalmát. A tantervi keretek középpontjában az etnikai kisebbségek, törzsek és vallások, valamint a nők, leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű (LMBT) amerikaiak jogaiért küzdő mozgalmak álltak. Valójában a vallásokkal ritkán foglalkoztak, a szexuális kisebbségekről viszont sokat írtak. Különösen az LMBT-csoportok kaptak kiemelt szerepet; a tizenegyedik osztályos történelemórák jelentős hányada volt az övék. Az LMBT-szakaszok olyan diskurzusban íródtak, amely egyértelműen a „szexuális felszabadulást” támogatta. Az AIDS-ről szóló rész például arról panaszkodott, hogy az emberek AIDS-től való félelme hátráltatta a „szexuális felszabadulást”. [27]
A szexualitással kapcsolatos tartalom számos fejezetet töltött ki, és kiszorított más, a fiatalok számára sokkal fontosabb tartalmakat. Például az első világháborúról szóló kurzuson a diákok aligha tanulnak az amerikai hadsereg döntő szerepéről, de azt megtanulják, hogy az amerikai katonák kielégítőnek találták az európai szexuális szokásokat. [28] Ez a baloldali tanterv tele van torzításokkal és előítéletekkel, és arra készteti a diákokat, hogy gyűlöljék a saját országukat. Bár a keretrendszert Kalifornia államban fogadták el, hamarosan az egész Egyesült Államokra kiterjedő következményei lettek. [29]
Pszichológiai manipuláció
Egy másik fontos módszer, amellyel a diákokat erkölcsileg nagymértékben megrontották, a pszichológiai kondicionálás, amellyel beleoltották az erkölcsi relativizmust a tanulókba.
1984 márciusában szülők és tanárok százai vettek részt a fiatalkorúak jogainak védelméről szóló módosítással kapcsolatban tartott meghallgatásokon hét városban, köztük Washingtonban, Seattle-ben és Pittsburghben. A meghallgatásokon elhangzott tanúvallomások írásban több mint 1300 oldalt tettek ki. Phyllis Schlafly konzervatív aktivista 1984 augusztusában megjelent Child Abuse in the Classroom (Gyermekbántalmazás az osztályteremben) című könyvében a tanúvallomások egy részét is idézte.
Schlafly összefoglalta az ott tárgyalt témákról szóló nyilatkozatok tartalmát, beleértve az „oktatás mint terápia” alkalmazását. A hagyományos oktatással ellentétben, amelynek célja az ismeretek átadása, az „oktatás mint terápia” a tanulók érzelmeinek és attitűdjeinek megváltoztatására összpontosít. Ez az oktatási forma az osztálytermet használja arra, hogy pszichológiai játékokat (például teszteket vagy szerepjátékokat) játszasson a diákokkal. Személyes kérdésekkel kapcsolatos kérdőíveket töltetnek ki velük, és arra kényszerítik a gyerekeket, hogy felnőttként hozzanak döntéseket. Meg kell állniuk a helyüket olyan kérdésekben, mint az öngyilkosság és a gyilkosság, a házasság és a válás, az abortusz és az örökbefogadás. [30]
Valójában az ilyen kurzusokat nem a hallgatók mentális egészségének érdekében hozták létre. Céljuk, hogy kondicionálással pszichológiailag megváltoztassák a tanulók értékrendjét.
- Pszichológia és oktatás
A modern oktatás erősen épít a filozófiára és a pszichológiára. John Dewey progresszív pedagógiája mellett, amely nagy hatással volt az amerikai oktatási rendszerre, ott van Sigmund Freud pszichoanalízise és Carl Rogers humanista pszichológiája is. Aztán ott van a frankfurti iskola „kritikai elmélete”, amely Marx és Freud elméleteit ötvözi. Ebben Herbert Marcuse, a frankfurti iskola teoretikusa minden gátlás feloldására szólított fel, hogy a fiatalok elengedhessék természetes ösztöneiket, és kiélhessék személyes szeszélyeiket. [31] Ez a gondolkodásmód segítette felgyorsítani az 1960-as évek ellenkultúrájának kialakulását. Az Egészségügyi Világszervezet első főigazgatója, a kanadai pszichológus Brock Chisholm (1896-1971), akire nagy hatással volt a fenti pszichológiai gondolkodásmód, 1946-ban egyik beszédében azt mondta:
„Milyen alapvető pszichológiai torzulások találhatók minden civilizációban? […] Olyan erőnek kell lennie, amely megakadályozza a tények meglátásának és elismerésének képességét […], amely kisebbrendűséget, bűntudatot és félelmet szül […]. Az egyetlen pszichológiai erő, amely képes ezeket a perverziókat létrehozni, az erkölcs, a jó és a rossz fogalma […]. [Ez] mesterséges lealacsonyodáshoz, bűntudathoz és félelemhez vezet, amelyet általában „bűnnek” neveznek, és […] okozza a világ társadalmi zavarainak és szenvedésének nagy részét […]. Az erkölcsiségtől való felszabadulás a megfigyelés, a gondolkodás és a racionális viselkedés teljes szabadságát jelenti […]. Ha az emberiség meg akar szabadulni a jó és a rossz bénító terhétől, akkor a pszichiátereknek kell vállalniuk a valódi felelősséget.” [32]
Chisholm téves elképzelések alapján egy megdöbbentő terápiás módszert javasolt: ahhoz, hogy az egyén megszabaduljon a lelki fájdalomtól, az erkölcsöt illetve a jó és a rossz fogalmát semlegesíteni kell. Ez a pszichológus aztán háborút indított az erkölcs ellen. A humanista pszichológus Carl Rogers, akire valószínűleg hatással volt Chisholm, kidolgozta az úgynevezett „értéktisztázási” osztályok rendszerét, amelynek célja a hagyományos értékek, valamint a jó és rossz fogalmának felszámolása volt.
Végül is Dewey erkölcsi relativizmusa, a frankfurti iskola, a gátlások lebontása és Chisholm pszichológiai elméletei együttesen támadják és ássák alá a hagyományos értékeket. Lerombolják az Egyesült Államok állami iskoláinak erkölcsi sarokköveit.
- Erkölcsi relativizmus
Azok az amerikaiak, akik az 1970-es évek végén jártak iskolába, még emlékezhetnek egy képzeletbeli forgatókönyvre, amelyet sok tanár megvalósított az osztálytermekben. A történet a következő: Miután elsüllyedt egy hajó, a kapitány, több gyerek, egy terhes nő és egy meleg férfi beszállt egy mentőcsónakba. A mentőcsónak túlterhelt volt, és egy embernek ki kellett szállnia. A tanár arra kérte a diákokat, hogy beszéljék meg és döntsék el, kinek kell kiszállnia a mentőcsónakból, azaz feláldoznia az életét. Maga a tanár nem értékelte vagy bírálta a diákok megjegyzéseit.
Ezt a történetet gyakran használták az 1970-es években megjelenő jellemnevelési és értéknevelési kurzusokon. Az értékek tisztázása mellett az órákat döntéshozatalra, érzelmi nevelésre, a Lions Quest drogprevenciós programra és szexuális nevelésre is használták.
William Kilpatrick , a ” Why Johnny Can’t Tell Right From Wrong: And What We Can Do About It” (kb. miért nem tudja Johnny megkülönböztetni a jót a rossztól és mit tehetünk ellene) című könyv szerzője úgy jellemezte az ilyen órákat, mint amelyek az „osztálytermi vitákat „bikaviadalokká” változtatják, ahol a vélemények ide-oda mennek, de nem születik eredmény”.
„Ez olyan iskolai órákhoz vezetett, ahol a tanárok úgy viselkednek, mint a talk-show műsorvezetők, és ahol a swingerezés, a kannibalizmus és a maszturbáció előnyei az ajánlott vita témák. A tanulók számára ez az erkölcsi értékek nagy zűrzavarához vezetett: meg kell tanulniuk megkérdőjelezni a még alig elsajátított értékeket. Az otthon tanított értékeket el kell felejteniük és arra a következtetésre kell jutniuk, hogy a jó és a rossz mindig csak szubjektív fogalmak. Ez erkölcsi analfabéták generációját hozta létre: olyan iskolásokat és fiatalokat, akik ismerik a saját érzéseiket, de nem ismerik a kultúrájukat.” [33]
Thomas Sowell közgazdász számára világossá vált, hogy ezek a tanítási módszerek ugyanazokat az intézkedéseket alkalmazzák, mint amiket a totalitárius országokban használnak az emberek agymosására. Ezek a következők:
„Érzelmi stressz, sokk vagy érzéketlenné tétel mind az értelmi, mind az érzelmi ellenállás megtörése érdekében; elszigetelni a személyt fizikailag vagy érzelmileg minden olyan szokásos érzelmi támogatási forrástól, amely segíthet a személynek ellenállni; a korábban meglévő értékek keresztvizsgálata, gyakran a társak nyomásának manipulálásával; az egyén megfosztása a szokásos védekezési formáktól, mint például a tartózkodás, a méltóság, a magánélet érzése vagy a részvétel megtagadásának képessége; az új attitűdök, értékek és meggyőződések elfogadásának jutalmazása.” [34]
Sowell megjegyzi, hogy a foglalkozásoknak van egy közös vonása: arra ösztönzik a diákokat, hogy lázadjanak a szüleik és a társadalom által beléjük nevelt hagyományos erkölcsi értékek ellen. Az órák semleges vagy „nem ítélkező” módon zajlottak. Más szóval, a tanár nem különíti el a jót a rossztól, hanem azt keresi, hogy mi az, ami az egyén számára jó érzés. A hangsúly „az egyén érzelmein van, nem pedig a működő társadalom követelményein vagy az intellektuális elemzés követelményein”. [35]
- „Haláloktatás” és drogprevenció
1990 szeptemberében az amerikai ABC televíziós csatorna sok néző aggodalmát kiváltó műsort sugárzott. Ebben a „haláloktatás” részeként egy iskola hullaházba viszi a tanulókat, ahol a tanulók holttesteket néznek és érintenek meg. [36]
Ezeken a „haláloktatási” órákon a tipikus tevékenységek közé tartozik, hogy a diákokat arra kérik, hogy írják meg saját sírfeliratukat, válasszák ki saját koporsójukat, szervezzék meg saját temetésüket és írják meg saját gyászjelentésüket. A „haláloktatással” kapcsolatos kérdőív a következőket tartalmazta: [37]
„Hogyan fogsz meghalni?”
„Mikor fogsz meghalni?”
„Ismertél valaha olyat, aki erőszakos halált halt?”
„Mikor gyászoltad utoljára valaki halálát? Könnyek közök tetted, vagy elfojtott fájdalommal? Egyedül gyászoltál vagy valaki mással együtt?”
„Hiszel a halál utáni életben?”
Nyilvánvaló, hogy ezeknek a kérdéseknek semmi közük a tanuláshoz. Céljuk, hogy megvizsgálják a diákok életszemléletét, vallási meggyőződését és személyiségét. A kérdések egy része bizonyos reakciók kiváltására irányul, és negatív hatással lehet a fiatalokra.
Azt mondják, hogy az „haláloktatás” segíthet a diákoknak megtalálni a halálhoz való helyes hozzáállást. Ugyanakkor országszerte előfordultak öngyilkosságok olyan fiatalok körében, akik részt vettek ezeken az órákon. A kurzusok és az öngyilkosságok közötti ok-okozati összefüggés tudományosan nem bizonyított. A szülők számára azonban teljesen ésszerű a gyanú és a félelem, hogy a pszichológiailag éretlen diákok hajlamosak lehetnek arra, hogy a halállal és az öngyilkossággal szembesülve maguk is depresszióba és reménytelenségbe essenek, ami hozzájárulhat az öngyilkossághoz.
A drogprevenció témája az iskolákban is nagyon népszerűvé vált. 1976-ban Dr. Richard Blum, a Stanford Egyetem munkatársa négyéves tanulmányt végzett a Decide nevű drogprevenciós tanfolyamról. Megállapította, hogy a tanfolyamon részt vevő csoportnak gyengébb volt a gyógyszerekkel szembeni ellenállóképessége, mint a tanfolyamot nem elvégző kontrollcsoportnak.
1978 és 1985 között Stephen Jurs professzor egy kutatási projektben összehasonlította a dohányzás és a kábítószerhasználat arányát azok között a diákok között, akik részt vettek a „Quest” nevű kurzuson, azokkal, akik nem vettek részt. Az eredmény azt mutatta, hogy azok a tanulók, akik nem vettek részt a tanfolyamon, változatlan vagy alacsonyabb arányt értek el a dohányzás és a kábítószerhasználat terén. [38]
Sem a halál oktatása, sem a drogfelvilágosítás nem hozta meg a várt eredményt – mi volt tehát a valódi cél? A cél a gyermekek megfertőzése volt. A gyerekek nagyon kíváncsiak, de éretlen erkölcsi alapokkal rendelkeznek. Az új és furcsa tartalmak felkeltik a kíváncsiságukat, és sötét ösvényre vezethetik őket. Ebben az életszakaszban az ilyen oktatás hajlamos érzéketlenné tenni a diákokat, hogy az erőszakot, a pornográfiát, a terrort és az erkölcsi dekadenciát az élet teljesen normális részének tekintsék. A gonoszsággal szembeni toleranciájuk idővel növekszik. Az egész akció a művészettel, az erőszakkal és a pornográfiával való rosszindulatú visszaélés része, amely az erkölcsi értékek elvesztését eredményezi.
- Pornográf szexuális felvilágosítás
Hagyományosan mind keleten, mind nyugaton tabutéma a nyilvános szexualitás. Az ősi hagyományok szerint mindkét kultúrában az istenségek úgy határozták meg, hogy szexuális magatartás csak házasságban megengedett. A szexuális viselkedés minden más formáját zavarosnak és bűnösnek tekintik, és sérti az isteni erkölcsi normákat. Ez elválaszthatatlanul összekapcsolja a szexet és a házasságot, és a szexről egy normálisan működő társadalomban nem beszélnek nyilvánosan. A hagyományos társadalomban a fiatalok csak élettani oktatásban részesültek, és nem volt szükség a mai szexuális nevelésre.
A szexuális nevelés modern koncepcióját először Lukács György, a frankfurti Iskola társalapítója vezette be. Célja a hagyományos nyugati értékek teljes felszámolása volt. 1919-ben Lukács a rövid életű magyar bolsevik rendszerben az oktatás és a kultúra népbiztosa volt. Radikális szexuális felvilágosító programot dolgozott ki, amely a diákokat a „szabad szerelemre”, a szexuális közösülésre és arra tanította, hogy a házasság „elavult”. [39]
Az 1960-as évek szexuális forradalma valójában lerombolta a megmaradt hagyományos nyugati értékeket. A szexuális úton terjedő betegségek és a tinédzserterhességek száma gyorsan nőtt. Ilyen körülmények között azok, akik meg akarták oldani ezeket a társadalmi problémákat, a szexuális nevelést támogatták. De egy olyan oktatási rendszerben, amely már eltávolodott a hagyományos erkölcsiségtől, a szexuális nevelés inkább a betegségek és a terhesség megelőzésére összpontosított. Így a házasságtól elszakadva, Lukács szexuális nevelési modelljét követve, a szexualitás minden erkölcsi vonatkozását figyelmen kívül hagyták.
Ez az oktatási forma aztán az ifjúság elpusztításának eszközévé vált. A serdülők ki voltak téve a homoszexualitás házasságon kívüli, önkényes viselkedésének is, ezzel normalizálva az ilyen viselkedést. Mindezek eredménye az, hogy a fiatalabb generáció egy olyan ügynek szenteli magát, amelyről azt hiszi, hogy az szabadság. A valóságban ez egy olyan út, amely elfordul az istenségek által meghatározott normáktól. Ez a fajta szexuális nevelés már az általános iskolától kezdve nagymértékben lerombolta a család, a személyes felelősség, a szeretet, a tisztaság, a szégyenérzet, az önkontroll, a hűség és a többi hagyományos értékeit.
John Dewey progresszív oktatási formája, a „csinálva tanulás” itt is hasznos eszköz a marxisták számára. A „Fókuszban a gyerekek” című szexuális felvilágosító program, amelyet a Betegségellenőrzési és Megelőzési Központ (CDC) széles körben népszerűsít, azt ajánlja, hogy a tanárok ösztönözzék a diákokat az „óvszerverseny” megszervezésére. Minden diáknak óvszert kell felhelyeznie egy felnőtt szexuális játékra, majd lehúznia azt. Aki a leggyorsabban végez, az nyer. [40]
„Légy büszke! Légy felelős!” egy másik szexuális felvilágosító program, amelyet a CDC támogat, és amelyet a Planned Parenthood és más oktatási intézmények népszerűsítenek. A programban a diákoknak szerepjátékokat kell játszaniuk, például két diáklányt, akik a biztonságos szexről beszélgetnek. A diákközpontú tanítás a progresszivizmus egy másik eszméje. Ebben a programban a tanár arra kap utasítást, hogy kérje meg a diákokat, hogy beszéljék meg az intim kérdéseket a szexuális partnereikkel. [41] Az emberek többsége számára, akik még mindig a hagyományos értékeket vallják, nehéz megkülönböztetni ezt az állítólagos oktatást a gyermekpornográfiától.
A program fő kapcsolattartója, a Planned Parenthood a szexuális felvilágosítás és a kapcsolódó könyvek legnagyobb szolgáltatója az Egyesült Államokban. A szervezetnek tizenkét államban vannak fiókjai. Támogatja az abortuszhoz való jogot is. A csoportot korábban Amerikai Születésszabályozási Liga néven ismerték. Alapítója, Margaret Sanger progresszív szocialista volt, aki Sztálin Oroszországának nagy csodálója volt, még oda is utazott, hogy tiszteletét tegye. A szexuális felszabadítási mozgalom határozott szószólója volt. Azt írta, hogy a házasságon kívüli viszonyok „valóban felszabadították”. [42] Azt állítja, hogy a nőknek joguk van egyedülálló anyává válni. A 16 éves unokájának pedig a szexuális együttlét gyakoriságáról azt írta: „Naponta háromszor nagyjából megfelelő”. [43] Megalapította a Születésszabályozási Ligát, mert zavaros életmódja ezt szükségessé tette. Az e szervezet által tervezett modern szexuális felvilágosító tanfolyamokon könnyen belátható, hogy a szexuális felszabadulás a kommunizmusból ered.
Az It’s Perfectly Normal egy szexuális felvilágosító tankönyv, amelyet harminc nyelvre fordítottak le, és világszerte több mint egymillió példányt adtak el belőle. A könyv csaknem száz meztelen rajzot használ, hogy különböző normális és rendellenes mozgásokat, érzéseket és fizikai érzéseket ábrázoljon az ellenkező nemek és a homoszexuálisok közötti önkielégítés során, valamint különböző születésszabályozási módszereket és az abortuszt. A szerző azt állította, hogy a gyermekeknek joguk van mindezen információkhoz. [44] A könyv fő témája az, hogy a szexuális viselkedés sokféleségében minden „normális”, és senkit sem szabad erkölcsi ítélet alá vonni.
Egy széles körben használt középiskolai szexuális felvilágosító tankönyvben a szerző elmondja a gyerekeknek, hogy egyes vallások szerint a házasságon kívüli szex bűnös, és azt mondja: „Nektek kell eldöntenetek, mennyire fontosak számotokra ezek az üzenetek”. [45] Röviden összefoglalva, ez a világnézet alapvetően azt mondja, hogy minden érték relatív, a gyerekeknek maguknak kell eldönteniük, mi a helyes és mi a helytelen.
A mai amerikai állami iskolákban két alapvető típusú szexuális felvilágosító órát tartanak. Az egyik, az oktatási intézmények által erősen támogatott típust már ismertettük: a teljes szexuális nevelési tanterv, amely magában foglalja a szexuális viselkedésről, a születésszabályozásról, a nemi betegségek megelőzéséről és hasonlókról szóló oktatást. A másik típus arra tanítja a fiatalokat, hogy fékezzék szexuális vágyaikat, nem beszél a születésszabályozásról, és a visszafogottságot, valamint a szexuális viselkedés házasságkötés utáni időszakra való halasztását támogatja.
Tagadhatatlan, hogy a társadalmi erkölcs, különösen a szexhez való alapvető hozzáállás általában távol áll a hagyományos, vallási alapú erkölcsiségtől. A médiát és az internetet elárasztják a pornográf tartalmak, amelyek a gyermekeket a szakadék szélére sodorják.
A mai ateizmus által vezérelt oktatási rendszerben a legtöbb „értéksemlegességet” követő állami iskola nem hajlandó megtanítani a gyerekeknek, hogy a házasságon kívüli szex szégyenletes és erkölcstelen. Még kevésbé tanítják meg a gyerekeket és a fiatalokat arra, hogy a hagyományos erkölcsi elvek alapján ismerjék fel a jót és a rosszat.
A szexuális nevelés még ma is érzékeny téma a társadalomban. A társadalom különböző csoportjai számos vitát folytatnak a szexuális tevékenységek biztonságának kérdéséről, de ezek középpontjában a tinédzserterhességek és a szexuális úton terjedő betegségek aránya áll. Az a tény, hogy az iskolák nyilvánosan tanítják a tinédzsereknek a szexuális viselkedést, egyértelműen növeli a házasságon kívüli szexet – ami ellentétes a hagyományos szexuális erkölccsel. Még ha nincsenek is tinédzserkori terhességek vagy nemi betegségek, akkor is rendben van, hogy a tinédzserek promiszkuitást folytatnak?
Európában, ahol a szexuális kultúra még lazább, mint az Egyesült Államokban, a tinédzserterhességek aránya a „működő” szexuális felvilágosításnak köszönhetően feleakkora, mint az Egyesült Államokban. Egyesek örülnek ennek, míg mások nagyon aggódnak. Ezektől a jelenségektől függetlenül: a szexuális viselkedéshez való erkölcsileg hanyatló hozzáállás további erősödésével a kommunizmus eléri célját, az emberi erkölcs pusztulását.
- Önbecsülés és egocentrizmus
Az 1960-as évek óta egy másik új dogma is erőteljesen elterjedt az amerikai oktatásban, amely az oktatás minőségének erőteljes romlásáért felelős: ez az „önbecsülés” kultúrája.
A felszínről tekintve az önbecsülésnek a saját képességekből és eredményekből fakadó önbizalomra és önmagunk tiszteletére kellene utalnia. Az amerikai iskolákban kialakított önbecsülés azonban egészen más. Dr. Maureen Stout a The Feel-Good Curriculum: The Dumbing Down of America’s Kids in the Name of Self-Esteem (A jó közérzet tanterve: Az amerikai gyerekek lebutítása az önbecsülés nevében) című könyvében ír egy nagyon gyakori jelenségről, amely napjainkban az amerikai iskolákban tapasztalható: a diákokat csak a jegyeik érdeklik, de az nem hogy mit tanultak meg, vagy hogy mennyi erőfeszítést tettek. A diákok jobb jegyek iránti igényének kielégítése érdekében a tanárokat arra ösztönzik, hogy csökkentsék a vizsgák nehézségét és a diákokkal szemben támasztott követelményeket. Ez azonban csak azt eredményezi, hogy a diákok még rosszabbul teljesítenek. A szerző kollégái láthatóan hozzászoktak ehhez a jelenséghez, sőt, úgy vélik, hogy az iskolának olyannak kell lennie, mint egy anyaméhnek: elszigetelni a diákokat a külvilágtól, hogy inkább adjon érzelmi biztonságot, mint hogy mentális érettséget vagy ellenálló képességet érjenek el. Úgy tűnik, hogy a hangsúly a diákok érzelmein van, nem pedig az általános fejlődésükön. [46]
Amint arra számos megfigyelő rámutatott, az önbecsülés dogmája összekeveri az okot és az okozatot. Az önbecsülés erőfeszítéseink eredménye, nem pedig a siker előfeltétele. Vagyis a jó érzés nem vezet sikerhez, de miután sikeres vagy, jól érzed magad.
Az önbecsülésnek ez a téves felfogása az 1960-as évek óta uralkodó pszichoterápiás nevelési stílus mellékterméke. A pszichoterápiás nevelés azt eredményezte, hogy sok gyermek és fiatal a jogosultság tudatában és az áldozattá válás érzésével érkezik az iskolába. Stout az általános gondolkodásmódot a következőképpen határozza meg: „Azt akarom csinálni, amit akarok, ahogy akarok és amikor akarom, és semmi és senki nem fog megállítani.” [47]
Az amerikai oktatás a szubjektív önbecsülés nevében eltúlozza a szabadság és az egocentrizmus eszméit. Ez az oktatási stílus olyan fiatalok generációját hozza létre, akiket nem érdekel az erkölcs és nem vállalnak felelősséget. Csak a saját érzéseikkel törődnek, és nem törődnek másokéval. Élvezetet keresnek, és megpróbálják elkerülni az erőfeszítést, a lemondást és a szenvedést. Ez pusztító hatással volt az amerikai társadalom erkölcsére.
Az oktatásba való beszivárgás
- Az amerikai közép- és alapfokú oktatás ellenőrzése
Az Egyesült Államok megalapítása után a központi kormányzat egy ideig nem foglalkozott az oktatással. Az oktatás az egyház és az állami kormányzatok kezében volt. 1979-ben azonban az amerikai kormány létrehozta az Oktatási Minisztériumot, melynek feladatai azóta kibővültek. Jelenleg az Egyesült Államok Oktatási Minisztériuma gyakorolja a tényleges hatalmat és ellenőrzést az oktatás felett. A már eredetileg is meglévő hatalmát most még messze meghaladja az oktatási költségvetés biztosítása. A szülők, az iskolai körzetek és az amerikai állami kormányzatok, amelyek korábban nagyobb befolyással rendelkeztek az oktatásban, egyre inkább kénytelenek követni a szövetségi hatóságok utasításait. A szülők és az iskolai körzetek fokozatosan elvesztették a hatalmukat, hogy eldöntsék, mit és hogyan tanítsanak az iskolákban.
A hatalom maga semleges – aki gyakorolja, az tehet jót vagy rosszat is. A hatalom központosítása önmagában nem feltétlenül rossz dolog. Sokkal inkább az a kérdés, hogy az adott személyek vagy intézmények hogyan használják fel a hatalmukat, és mik a céljaik. A hatalom központosítása az amerikai oktatásban nagy probléma, mert a marxizmus beszivárgott a kormányzati szervek minden szintjére, különösen a központi közigazgatásba. Ilyen körülmények között, ha egy rossz döntés születik, annak jelentősek a következményei, és néhány tiszta fejű egyén nem tudja azt egyszerűen visszafordítani.
Az amerikai oktatásban tapasztalható hatalom koncentráció egyik eredménye, hogy az oktatásért felelős tisztviselők ilyen rövid idő alatt nem látják, hogy az oktatási stratégiáik hogyan alakulnak az idő múlásával, és milyen nagy hatásuk lehet hosszabb távon. Erre a következtetésre jutott Beverly K. Eakman pedagógus, a Nemzeti Oktatási Konzorcium társalapítója az Educating for the ‘New World Order’ (Oktatás az új világrendért) című könyvében. Sokan korlátozott hatáskörrel rendelkeznek és bár néhány dolog kétségeket ébreszt bennük, a legtöbb embernek nincs ideje, energiája, erőforrása vagy bátorsága arra, hogy saját maga vizsgálja ki ezeket. Még ha a gyanújukat bizonyos esetek másoktól függetlenül fel is keltik, nem tehetnek mást, mint hogy engedelmeskednek annak, amit feletteseik mondanak nekik. Így mindenki egy gigantikus gépezet részévé válik. A felelősök nehezen látják át döntéseik következményeit a diákokra és a társadalomra nézve, és ennek következtében csökken az erkölcsi felelősségvállalásuk. [48] A kommunizmus képes kihasználni e rendszer gyengeségeit, hogy fokozatosan megtörje a társadalom ellenállását.
Ezen túlmenően a tanárképző intézetek, kiadók, oktatási akkreditációs testületek vagy tanárakkreditációs intézmények döntő hatással vannak az oktatásra, ezért mind a beszivárgás célpontjaivá váltak.
- A tanári szakszervezetek szerepe
A könyv 9. fejezete azzal foglalkozik, hogyan manipulálja és használja ki a kommunizmus a szakszervezeteket. A tanári szakszervezetek végül az amerikai oktatás kudarcának egyik fő okává váltak. Ezek a szakszervezetek távolról sem javítják az oktatás minőségét. Olyan szakmai szervezetekké váltak, amelyek jutalmazzák a kudarcot, védik a hozzá nem értést, és feláldozzák azokat a lelkiismeretes tanárokat, akik munkájukkal igyekeznek hozzájárulni a köz javához, és akik valóban elkötelezettek a diákok oktatása iránt.
Tracey Bailey középiskolai természettudományos tanár, és 1993-ban „Az év tanára” díj nyertese [49]. Az Amerikai Tanárok Szövetségének (AFT, a második legnagyobb amerikai tanári szakszervezet) elnöke akkor azt mondta, hogy örül annak, hogy egy szakszervezeti tag nyerte el ezt a rangos díjat. Az igazság azonban az, hogy Bailey már nem volt AFT-tag. Tracey Bailey meg volt győződve arról, hogy a nagy tanári szakszervezetek pontosan az amerikai közoktatás kudarcának az okai, és a probléma részei, nem pedig a megoldásé. Úgy vélte, hogy a szakszervezetek egyszerűen olyan érdekcsoportok, amelyek a status quo-t védik, és egy olyan rendszer oszlopai, amelyben a középszerűséget és a hozzá nem értést jutalmazzák. [50]
A nagy amerikai tanári szakszervezetek elegendő forrással és óriási befolyással rendelkeznek; az ország egyik legfontosabb politikai lobbicsoportjának tekintik őket. A tanári szakszervezetek váltak a fő tényezővé az oktatási rendszer pozitív reformjainak akadályozásában. Például a Kaliforniai Tanárok Egyesülete (CTA), amely az Amerikai Tanárok Szövetségén belül működik, hatalmas adományokat kap tagjaitól, amelyek a törvényhozási lobbizásra és politikai célok támogatására állnak rendelkezésre. 1991-ben Kalifornia megpróbálta beilleszteni az állami alkotmányba a 174. rendelkezést, amely lehetővé tette volna a családoknak, hogy felhasználják az állam kormánya által biztosított iskolai kuponokat, és maguk válasszák ki gyermekeik iskoláit. A Kaliforniai Tanárok Egyesülete azonban megakadályozta a 174-es javaslatot, sőt, az egyik iskolát arra kényszerítette, hogy vonja vissza a szerződését egy hamburger franchise-zal, amely 25 000 dollárt adományozott a programnak. [51]
- A család kizárása a gyermekek oktatásából
A kommunizmus másik kulcsfontosságú célja, hogy születéskor elvegye a gyermeket a szüleitől, hogy a közösség vagy a nemzet nevelje fel. Ez nem könnyű feladat, de a dolgok csendben ebbe az irányba haladnak.
A kommunista országokban a diákokat arra ösztönzik, hogy szakítsák meg a kapcsolatot a polgári osztályhoz tartozó szülőkkel. Emellett a vizsgaközpontú oktatás meghosszabbítja a tanulók iskolában eltöltött idejét, hogy csökkentsék a szülők gyermekeikre gyakorolt befolyását. A nyugati országokban különböző megközelítéseket alkalmaznak a család által a gyermekek nevelésére gyakorolt hatás kiküszöbölésére. Ezek közé tartozik az iskolában töltött idő maximalizálása és az iskolalátogatási korhatár csökkentése. A diákokat továbbá megakadályozzák abban, hogy tankönyveket és tananyagokat vigyenek haza. Ezenkívül a diákokat lebeszélik arról, hogy az órán tanult vitás kérdéseket megvitassák a szüleikkel.
Az olyan kurzusok, mint az „értéktisztázás”, szintén megpróbálják elválasztani a diákokat a szüleiktől. Egy Quest-órára járó diák egyik szülője így nyilatkozott: „Úgy tűnt, hogy a szülőket mindig rossz fényben tüntették fel. Amikor a történet például egy apáról és a fiáról szólt, akkor az apa mindig túlságosan uralkodó, mindig túl szigorú, mindig igazságtalan volt.” Gyakran ezeknek a tanfolyamoknak a tudatalatti üzenete azt jelenti, hogy „a szüleid nem értenek meg téged, de mi igen”. [52]
Néha a törvényi előírások miatt a diákoknak először be kell szerezniük a szülői beleegyezést, mielőtt részt vehetnek bizonyos tevékenységekben. Ilyen esetekben a tanárok vagy az iskolai adminisztratív személyzet gyakran félrevezető és félreérthető kifejezéseket használ. A cél az, hogy a szülők számára nagyon megnehezítsék annak megismerését, hogy mihez adnak beleegyezést. Ha a szülők panaszt tesznek, az iskolai hatóságok vagy az iskolai körzet különböző módokon kezeli a panaszokat: késlekedés, a felelősség alól való kibújás vagy a kérések feldolgozatlanul hagyása. Például azt mondják, hogy a szülők nem rendelkeznek a szükséges szakértelemmel, vagy hogy más iskolai körzetek ugyanígy járnak el, vagy hogy csak az adott család panaszkodik, és így tovább.
A legtöbb szülőnek arra sincs ideje, illetve erőforrása, hogy hosszas vitát folytasson az iskolával vagy az iskolakörzettel. Emellett a diák néhány év múlva, amikor már felnőtt lesz, úgyis elhagyja az iskolát. A szülők ezért általában úgy döntenek, hogy hagyják, hogy a dolgok a maguk útján haladjanak. Eközben azonban a gyermeket szinte túszként kezeli az iskola, és a szülők nem merik feldühíteni az iskola vezetőségét. Nem lesz más választásuk, mint tartózkodni a kritikától. Sőt, amikor a szülők tiltakoznak az iskolai gyakorlat ellen, az iskolai hatóságok szélsőségeseknek, bajkeverőknek, vallási fanatikusoknak, szimplán fanatikusoknak, fasisztáknak és hasonlóknak bélyegzik meg őket. Ily módon az iskolai hatóságok elriasztják a többi szülőt attól, hogy kifogást emeljenek. [53]
- Félrevezető és homályos oktatási szakzsargon
Már idéztünk Charlotte Thomson Iserbyt „Amerika szándékos elbutítása” című könyvéből. Iserbyt már a könyv elején rámutatott egy alapvető problémára: „Az amerikaiak azért nem értik ezt a háborút, mert titokban folyik – nemzetünk iskoláiban, az osztálytermekben fogva ejtett gyermekeinket veszik célba”. A hadműveletek ebben a háborúban nagyon kifinomult és hatékony eszközökkel zajlanak:
– hegeli dialektika (közös alap, konszenzus és kompromisszum)
– fokozatosság (két lépés előre, egy lépés hátra)
– Szemantikai megtévesztés (a kifejezések újradefiniálása, hogy bármiféle megértés nélkül összhangba kerüljenek)
Phillis Schlafly is írt erről a jelenségről. A fent idézett könyvének előszavában rámutat, hogy a pszichoterápiás órákon olyan speciális kifejezéseket használnak, amelyek megakadályozzák a szülőket abban, hogy megértsék ezen órák valódi célját és konkrét módszereiket. Ezek a „viselkedésmódosításról”, „magasabb szintű kritikai gondolkodásról”, „erkölcsi érvelésről” stb. szólnak. [54]
Az amerikai pedagógusok évtizedek alatt káprázatos kifejezések tárházát alkották meg, mint a konstruktivizmus, kooperatív tanulás, tapasztalati tanulás, mély megértés, problémamegoldás, kutatásalapú és eredményalapú oktatás, személyre szabott tanulás, fogalmi megértés, eljárási készségek, élethosszig tartó tanulás, diák-tanár interaktív tanítás és így tovább. Túl sok van ahhoz, hogy felsoroljam. Egyes szempontok szerint bizonyos fogalmak ésszerűnek tűnnek, de ha megvizsgáljuk e fogalmak kontextusát és azt, hogy mire vezetnek, akkor kiderül, hogy céljuk a hagyományos oktatás lejáratása és lebutítása. Ezek példák az ezópikus vagy orwelli nyelvezetre, amelyek esetében a megértés kulcsa éppen a jelentések megfordításában rejlik. [55]
- Mélyreható változások a tantárgyakban és a tananyagban
Az 1960-as években megjelent „None Dare Call It Treason” (Senki sem meri árulásnak nevezni) című könyv az 1930-as évek tankönyvreformját elemzi. Ez a reform a különböző tantárgyak, például a történelem, a földrajz, a szociológia, a közgazdaságtan és a politikatudomány tartalmát egyetlen tankönyvben egyesítette. Az így létrejött tananyagok feladták a hagyományos tankönyvek tartalmát, értékrendjét és kodifikációs stílusát. „A vallásellenes előítéletek annyira hangsúlyosak voltak, és az emberek életének szocialista irányítását célzó propaganda annyira nyílt volt” [56], ahogy a tankönyvek lealacsonyították az amerikai hősöket és az amerikai alkotmányt – írták a kritikusok.
Ezek a tankönyvkészlet nagyon kiterjedt volt, és nem tartozott egyetlen hagyományos tudományág körébe sem, ezért a különböző tudományágak szakértői nem is fordítottak rájuk nagy figyelmet. Sok évvel később, amikor a közvélemény felismerte a problémát, és elkezdett küzdeni, már ötmillió diákot oktattak ilyen anyagokkal. Ma az Egyesült Államok általános és középiskoláiban a történelem, a földrajz, az állampolgári ismeretek stb. a „társadalmi tanulmányok” kategóriájába tartoznak – és a mögöttük álló gondolat ugyanaz.
Ha a tankönyvek módosításai átláthatóak lettek volna, a szakértők és a szülők megkérdőjelezték volna és elutasították volna azokat. Az újonnan átdolgozott, több tantárgyat vegyítő tankönyvek nem tartoznak egyértelműen egy szakterülethez, így a szakértők nehezen tudják megítélni a saját szakterületükön túli tartalmakat. Ez viszonylag megkönnyíti, hogy a tankönyvek átmenjenek az ellenőrzésen, és elfogadja őket az iskolai körzet és a társadalom.
Tíz-húsz év elteltével egyesek talán meglátják az összeesküvést az ilyen típusú tankönyvek mögött. Mire azonban megszólalnak, a diákok már felnőttek, a tanárok pedig hozzászoktak az új tankönyvekhez és tanítási módszerekhez. Ezután lehetetlen a tankönyveket a hagyományos formájukba visszaállítani. Még ha kisszámú ember fel is ismeri a tankönyvek súlyos hiányosságait, hangjukat a nyilvánosság nem fogja meghallani, és nem valószínű, hogy befolyásolni tudják a döntéshozatali folyamatokat. Ha azonban az ellenvélemények még hangosabbá válnak, ez lehetőséget ad a reformok következő fordulójának elindítására, a hagyományos tartalom további felhígítására és a baloldali gondolatok bevezetésére. Több egymást követő reform után a diákok új generációja elszakad saját hagyományaitól, ami szinte lehetetlenné teszi a visszatérést.
Az amerikai tankönyvek módosítása nagyon gyorsan megtörtént. Egyesek szerint ez azért van, mert a tudás egyre nagyobb ütemben növekszik. Valójában azonban az általános és középiskolában elsajátítandó alapismeretek nem sokat változnak. Miért jelent meg tehát ennyi különböző tankönyv, és miért nyomtatják őket folyamatosan újra? A felszínes ok az, hogy a kiadók egymással versenyeznek. A profit érdekében nem akarják, hogy a diákok éveken keresztül újra és újra ugyanazokat a tankönyveket használják. Mélyebb szinten azonban a folyamatot, akárcsak a tankönyvek tartalmának átírását, arra használták fel, hogy eltorzítsák a következő generáció tananyagát.
- Az oktatási reform: dialektikus küzdelem
Az 1950-es és 1960-as évek óta az amerikai oktatás számos reformon ment keresztül. Ezek a reformok azonban nem hozták meg a várt javulást az oktatás minőségében. 1981-ben az amerikai diákok SAT (Scholastic Aptitude Test) pontszámai rekordalacsonyra estek, ami kiváltotta az „Egy veszélyeztetett nemzet” című jelentés közzétételét és a „Vissza az alapokhoz” mozgalmat az oktatásban. Az egyesült államokbeli oktatás ezen kínos helyzetének megváltoztatása érdekében az 1990-es évektől több egymást követő kormány nagyszabású oktatási reformokat indított, de ezek nem jártak nagy hatással. Nemhogy nem segítettek, de még súlyosbították is a problémákat. [57]
Úgy gondoljuk, hogy az oktatási reformban részt vevők többsége őszintén jót akar tenni a tanulókkal és a társadalommal, de a különböző téves gondolkodásmódok hatása miatt szándékaik kudarcot vallanak, és gyakran az ellenkezőjére fordulnak. Sok ilyen reform eredménye a kommunista eszmék előmozdítása volt. A más területeken végrehajtott reformokhoz hasonlóan az oktatási reformokon keresztül történő beszivárgás nem jelenti azt, hogy a csatát azonnal megnyerik. A reform sikere nem a reform célja. Valójában minden reformnak az a sorsa, hogy már a koncepciója kezdetén kudarcot valljon, hogy ürügyet szolgáltasson a következő reformhoz. Minden egymást követő reform még mélyebb eltérést jelent, ami még jobban elidegeníti az embereket a hagyományos hittől. Ez a harc dialektikája – egy lépés hátra, majd két lépés előre. Így az emberek nem fogják sajnálni a hagyományos kultúra összeomlását, hanem felteszik maguknak a kérdést: mit jelent a hagyományos kultúra?
3. A cél: az oktatás tönkretétele Keleten és Nyugaton egyaránt
A kommunizmus szükség esetén több száz évet is várhat, és a reformpedagógiai változások révén több generáción keresztül is elérheti célját, a nyugati oktatás elpusztítását. Kína 5000 éves mély kulturális hagyományokkal rendelkezik. A kommunisták hatalomra kerülésének idején fennálló sajátos történelmi körülmények miatt azonban képesek voltak kihasználni a kínai nép gyors sikerre és azonnali nyereségre törekvő mentalitását. Ez arra késztette a kínaiakat, hogy elfogadják a radikális intézkedéseket – ami néhány évtized alatt gyorsan elválasztotta őket a hagyományoktól. A kommunizmus így érte el célját, hogy megrontsa Kínában az oktatást és a kínai nép emberségét.
A 20. század elején, amikor Dewey reformpedagógiája kezdte szétzilálni az Egyesült Államokat, kínai követői visszatértek Kínába. Ők lettek a modern kínai oktatás úttörői. A brit fegyverek tönkretették a kínai nép önbecsülését, és az értelmiségiek arra törekedtek, hogy megtalálják a nemzet megerősítésének módját. A kommunisták kihasználták ezeket a körülményeket, és egy úgynevezett „új kulturális mozgalmat” indítottak el, amely elutasította Kína hagyományait.
A mozgalom a kultúra elleni támadást jelentette, és az 1960-as évek kulturális forradalmának főpróbája volt. Az „új kulturális mozgalmat” három szereplő uralta: Dewey tanítványa, Hu Shi, Chen Duxiu, a Kínai Kommunista Párt egyik alapítója és Lu Xun, akit később Mao Ce-tung a „kínai kulturális forradalom főparancsnokaként” ünnepelt. Li Dazhao, a Kínai Kommunista Párt másik alapítója szintén fontos szerepet játszott a későbbi időszak kulturális mozgalmában.
Az „Új Kulturális Mozgalom” elítélte Kínát a korábbi fejlődési út hibáiért, és a hagyományos konfuciánus kultúrát okolta Kína gyengeségéért, amely az elmúlt száz év alatt egyre nőtt. A konfucianizmus eltörlését szorgalmazta. A hagyományos kultúrát „régi kultúrának” tekintették, míg a nyugati kultúrát újnak minősítették. A hagyományos hiedelmeket azért bírálták, mert nem engedelmeskednek a tudomány és a demokrácia eszméinek. Ez a mozgalom volt az előfutára az 1919 és 1925 közötti erőszakos „május 4. mozgalomnak”, amely a hagyományos etika és értékek mély felforgatásának első hullámát indította el. Ugyanakkor ez megalapozta, hogy a marxizmus nyugatról betörjön Kínába, és lehetővé tette, hogy gyökeret eresszen, kicsírázzon és növekedjen.
Az oktatásban az „Új Kultúra Mozgalom” által okozott legnagyobb károk közé tartozott az írott kínai nyelv újratervezését népszerűsítő kampány. A Hu Shi által szorgalmazott folyamat során az általános iskolákban a kínai nyelv oktatását a köznyelvi kínai nyelvre változtatták, amelyet általánosan használtak. Ennek eredményeként egy generáció után a kínaiak többsége alig tudott olvasni és alig tudta megérteni a klasszikus kínai nyelvet. Ez azt jelentette, hogy a „Változások könyve”, a „Tavasz és Ősz”, a „Tao Te King”, a „Sárga császár belső alkímiája” és más hagyományos könyvek már nem voltak hozzáférhetők a közönséges tanulók számára. Ehelyett ezoterikus tartalomnak tekintették őket, amelyeket a tudósok speciális kutatására szántak. Kína 5000 éves dicsőséges civilizációja puszta dekorációvá változott.
A kínai kultúra fejlődése során az istenségek úgy rendezték el, hogy az írott klasszikus kínai nyelv elkülönüljön a beszélt nyelvtől. Kínában a történelem során a különböző etnikai csoportokhoz tartozó emberek nagymértékben asszimilálódtak, és Kína kulturális központja is sokszor változtatta helyét, így a beszélt nyelv folyamatosan cserélődött. A beszélt nyelv és az írásban használt klasszikus kínai nyelv szétválasztása miatt azonban a klasszikus kínai nyelv nagyrészt változatlan maradt. A Csing-dinasztia diákjai még mindig olvashatták és megérthették a Song-dinasztia, a Tang-dinasztia, sőt a Csin-dinasztia előtti klasszikusokat is. Így a hagyományos kínai kultúra és irodalom évezredeken át változatlanul továbbadható volt.
A kommunizmus azonban arra késztette a kínai népet, hogy a nyelven keresztül elszakítsa a kulturális gyökereit. Ugyanakkor az írott nyelv és a beszélt nyelv kombinációja megkönnyítette a deviáns szavak és kifejezések keveredését, ami még inkább eltávolította a kínaiakat a hagyományoktól.
A Kínai Kommunista Párt által az alapítás előtt és után folytatott műveltség- és kultúranépszerűsítő kampányok az alapfokú oktatásban közvetlen és egyértelmű agymosásnak vetette alá a fogságba esett közönséget. Például az első mondatok, amelyeket a diákok az írást oktató órákon az általános iskola első évfolyamán megtanultak, olyan propagandaszövegek voltak, mint az „éljen Mao elnök”, „a gonosz régi társadalom” és „a gonosz amerikai imperializmus” – olyan kifejezések, amelyek tökéletesen illusztrálják az osztályharc etikáját, amelynek alapja a gyűlölet, amelyből a párt táplálkozik.
A progresszív pedagógia által a gyerekkönyvekbe kevert deviáns eszmékhez képest (mint például a „Heather-nek két anyukája van”), a két mozgalom módszertanilag nagyon különbözik, de a lényegét tekintve mindkettő az ideológiai indoktrináció egy formáját képviseli, amelyet a fiatalokra kényszerítenek. Az így tanított kínai gyerekek úgy nőnek fel, hogy önszántukból védik a Kínai Kommunista Párt zsarnoki rendszerét, és becsmérlik és megvetik azokat, akik az egyetemes értékekről beszélnek. A nyugati világban tanult gyerekek úgy nőnek fel, hogy a dühös diákmozgalmak részévé válnak, akik megakadályozzák, hogy a felszólalók a hagyományos értékekről beszéljenek, és diszkriminációval vádolják őket.
Röviddel azután, hogy a Kínai Kommunista Párt megalapította rendszerét, gondolatreform-kampányba kezdett az értelmiségiek ellen, az egyetemekre és a középiskolákra összpontosítva. A fő cél az volt, hogy megreformálják az értelmiségiek gondolkodását, és arra kényszerítsék őket, hogy lemondjanak a hagyományos erkölcsi elvekről. Fel kellett hagyniuk azzal a hagyományos filozófiával, hogy először saját magukat fejlesszék, majd ezt kiterjesszék a családra, az államra és a világra. A kampány a marxista, osztályalapú világ- és életszemléletet használta a munkásosztály szemszögéből.
Különösen a régi generáció professzorai voltak kénytelenek újra és újra kritizálni magukat, beismerni hibáikat és elfogadni, hogy a kollégáik és a diákjaik feljelentik, figyelik és kritizálják őket. Még arra is rávették őket, hogy ismerjék el és szüntessék meg a saját tudatalattijukban lévő „ellenforradalmi gondolatokat”, amelyeket a munkásosztály elleni agressziónak bélyegeztek. Természetesen ez sokkal intenzívebb volt, mint a mai érzékenyítő tréningek. Néhányan nem bírták elviselni a megaláztatást és a stresszt, és öngyilkosságot követtek el. [58]
Ezt követően a Kínai Kommunista Párt megkezdte az egyetemek karainak és tanszékeinek az átszervezését. Ennek során az olyan tanszékek, mint a filozófia, a szociológia és a bölcsészettudományok tantárgyainak száma jelentősen csökkent, összevonták vagy megszüntették őket. Számos átfogó egyetem jött létre, kizárólag szovjet típusú tudományos és mérnöki karokkal. A Kínai Kommunista Párt nem tűrhette a független ideológiai nézőpontot a politikában és a társadalmi kérdésekben, mivel az veszélyeztette a zsarnoki uralmát. Ez a szemlélet a bölcsészkarokhoz kapcsolódott, amelyek a Kínai Köztársaság idején még élvezték az akadémiai szabadságot. Ugyanakkor a marxista politikát és filozófiát minden diák számára kötelezővé tették. Az egész folyamat két-három év alatt fejeződött be. Nyugaton a kommunizmusnak egy egész generációra volt szüksége ahhoz, hogy új tudományágakat hozzon létre az ideológiai indoktrináció és a marxista gondolkodás elterjesztése céljából az egyetemeken. Bár a sebesség a kettő között nagyon eltérő volt, hasonló eredményeket értek el.
1958-ban a Kínai Kommunista Párt megkezdte oktatási forradalmát, amelynek a következő jellemző vonásai voltak: először is, az oktatást a proletariátus szolgálatába állított eszköznek tekintették . A pártbizottság vezetésével a diákok kapták meg a tantervek és a tananyagok elkészítésének feladatát. A Pekingi Egyetem kínai nyelvi tanszékén hatvan hallgató harminc napon át írt egy 700 000 karakteres értekezést, „A kínai irodalom története” címmel. [59]
Ez teljes egészében megmutatja, hogy miről szólt a progresszív pedagógia: a tanítási módszereknek „diákközpontúnak”, valamint „kísérletező (felfedező)” és „kooperatív tanulásnak” kellett lenniük – azaz a tanulandó tananyagot és a tanulási módot a tanulóknak maguknak kellett megvitatniuk és eldönteniük. A cél az volt, hogy felszámolják a tekintélyes személyiségekbe vetett „babonás hitet” (ami a hagyományokkal ellentétes magatartás kialakulását szolgálta), valamint növeljék a diákok egocentrizmusát, és megalapozzák a lázadást a közelgő kulturális forradalom idejében.
Másodszor, az oktatás és a termelőmunka egységét kell hangsúlyozni. Minden iskolának saját gyára volt, és a „Nagy Ugrás” mozgalom fénykorában a tanárok és a diákok acélt olvasztottak és földet műveltek. Még egy olyan egyetem, mint a kínai Renmin Egyetem, amely korábban a szociális tudományokra összpontosított, 108 gyárat működtetett. A szó valódi értelmében ennek lehetővé kellett volna tennie a diákok számára, hogy „cselekedve tanuljanak”, de a valóságban a diákok semmit sem tanultak.
Az ezt követő kulturális forradalom idején a diákokat mozgósították, hogy a hagyományos kultúrához kapcsolódó kulturális örökség minden formáját – legyen az tárgyi vagy immateriális – megsemmisítsék (további részletekért lásd a 6. fejezetet). Ilyen módon ez a nyugaton zajló ellenkultúra mozgalom tükörképe volt. A kulturális forradalom kezdete után Mao Ce-tung úgy érezte, hogy az iskolákat irányító „burzsoá értelmiségiek” helyzete nem maradhat így. 1966. június 13-án a Kínai Kommunista Párt közleményt adott ki az egyetemi felvételi reformjáról, és elindította az „Ellenintézkedések kampányát”: eltörölték a felvételi vizsgákat, és nagyszámú „munkás-paraszt katonát” vettek fel.
A „Szakítás a régi eszmékkel” című film, amely a kulturális forradalom idején készült, ennek a reformnak az indokát tükrözte: „Egy szegény tanyán nevelkedett fiatal nem eléggé képzett, de a kemény mezőgazdasági munkától a kezén lévő bőrkeményedés feljogosítja a beiratkozásra”. Egy iskolaigazgató azt mondja: „Hibáztathatsz minket az alacsony műveltségükért? Nem! Ezt a nacionalistáknak, a földbirtokosoknak és a tőkésosztálynak [az elnyomóknak] kell felróni!”
Nyugaton nemrégiben egy professzor publikált egy munkát, amelyben azt állította, hogy a matematikavizsgák faji megkülönböztetéshez vezetnek (mivel bizonyos etnikai kisebbségekhez tartozó diákok alacsonyabb pontszámot érnek el matematikából, mint a fehér diákok). [60] Egy másik professzor közzétett egy cikket, amelyben a férfi tanulók magasabb pontszámai alapján felsorolta a matematikai normákat, amelyek a nőkkel szembeni nemi megkülönböztetéshez vezetnének, ha ugyanazokkal a normákkal mérnék őket. [61] Függetlenül attól, hogy a kezükön lévő bőrkeményedés alapján vesznek fel hallgatókat az egyetemek magasabb szintjére, vagy az alacsonyabb matematikai pontszámokat a faji és nemi megkülönböztetésnek tulajdonítják, a kommunizmus ezeket a módszereket használja a diákok elbutítására és intellektuális fejlődésük gátlására.
A kulturális forradalom után Kína visszatért az egyetemi felvételi vizsgához. Ettől kezdve ez a vizsga az oktatási rendszer fontos részévé és az általános és középfokú oktatás végső céljává vált. Ennek a célorientált oktatási rendszernek a hatására sok diákból gép lett. Csak azt tanulták meg, hogyan kell vizsgázni, és nem voltak képesek önállóan gondolkodni, vagy megkülönböztetni a jót a rossztól. Ugyanakkor a marxista filozófiát, politikát és közgazdaságtant továbbra is makacsul hangsúlyozták, és ezek maradtak a kötelező vizsgatárgyak.
A hagyományoktól elszakadt diákok fejében a helyes és a helytelen, a jó és a rossz kommunista mérce szerint dől el: a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után az Egyesült Államokban sok diák éljenzett. Az általános iskolások elmagyarázták, hogy ha felnőnek, korrupt hivatalnokok akarnak lenni. Az egyetemisták prostituálják magukat, a diáklányok pedig készpénzért béranyákká válnak. A kommunizmus átvette az uralmat a fiatal generáció felett.
Következtetés: visszatérés a hagyományos oktatáshoz
Az oktatási rendszer hordozza egy ország, egy nemzet és az emberi civilizáció jövőjét. Ez egy hosszú távú munka, amelynek hatása évszázadokra, sőt évezredekre terjed ki. Ha visszatekintünk az elmúlt száz évre, az amerikai oktatási rendszert gyakorlatilag szétzilálta a kommunista ideológia beszivárgása és befolyása. A szülőknek és a tanároknak meg van kötve a kezük, és nem tudják biztosítani a diákok számára a jó oktatást. Az iskolák, amelyeknek a tanulók tehetségét kellene ápolniuk, ehelyett elhanyagolták és félrevezetik őket. Az egész társadalmat mélyen aggasztja az erkölcs hiánya, az alacsony képzettségi szint, a törékeny psziché és a rossz szokások, valamint a kaotikus, hagyományellenes és antiszociális tendenciák, amelyekben a diákok részt vesznek. Ezen keresztül láthatóvá válnak a gonosz erők, amelyek felemésztik az emberiség utódait és a jövőjét.
1958-ban jelent meg „The Naked Communist” című klasszikus könyv. A szerző, W. Cleon Skousen volt FBI-ügynök, előadó és egyetemi tanár által felsorolt 45 cél között az oktatással kapcsolatos célok (17. pont) a következők:
„Vegyék át az iskolák irányítását. Használják őket a szocializmus és az aktuális kommunista propaganda hajtószíjjaként. Lágyítsák a tantervet. Vonják az ellenőrzésük alá a tanári egyesületeket. Helyezzék el a pártvonalat a tankönyvekbe.” [62]
Ha az amerikai oktatás jelenlegi helyzetét nézzük, akkor ezek a célok nemcsak megvalósultak, de a helyzet még súlyosabbá vált. Az Egyesült Államok politikai és gazdasági ereje miatt az amerikai kultúra a világ minden táján csodálat és utánzás tárgyává vált. A legtöbb ország az Egyesült Államokat használja az oktatási reformok mintájaként. Az amerikai tanítási koncepciók, tananyagok, tanítási módszerek és iskolavezetés számos országra hatással voltak. Így az amerikai oktatás átalakulása bizonyos mértékig egyet jelent az egész világ oktatásának átalakulásával is.
Mind a teremtés kezdetén, mind az emberi civilizáció megromlásakor megvilágosodott lények vagy szentek születnek. Ezeket a megvilágosodott lényeket vagy szenteket valójában a „tanítóknak” is nevezik. Szókratész, az ókori görög civilizáció megalapítója például pedagógus volt. Az evangéliumokban Jézus is tanítónak nevezi magát. Buddha Shakyamuni tíz névvel rendelkezik, amelyek közül az egyik az „Ég és az emberiség tanítója”. Konfuciusz tanár volt, Lao-ce pedig Konfuciusz tanítója. Ők megmondják az embereknek, hogyan legyenek emberek, hogyan tiszteljék Istent, hogyan jöjjenek ki másokkal, és hogyan javítsák az erkölcsöt.
Ezek a megvilágosodott lények és szentek az emberiség legnagyobb tanítói. Szavaik formálták a nagy civilizációkat, és minden civilizáció alapvető klasszikusaivá váltak. Az általuk tanított értékek és az erkölcs javításának módja lehetővé teszi, hogy minden egyén elérje a spirituális transzcendenciát és az egészséget. Az egészséges elmével rendelkező emberek nélkülözhetetlenek a társadalom egészségéhez. Nem csoda, hogy ezek a tanítók, az emberiség legnagyobb tanítói hasonló következtetésre jutottak: Az oktatás célja a jó jellem kialakítása.
A Keleten és Nyugaton évezredek óta gyakorolt klasszikus oktatás annak a kultúrának az öröksége, amelyet Isten adott az embereknek. Ily módon értékes tapasztalatokat és erőforrásokat őriz meg. A klasszikus oktatás eszménye szerint a tehetség és a tisztesség egyaránt fontos értékelési kritériumok az oktatás sikerességének megítélésében. A humán nevelés hagyományának felelevenítése során a klasszikus oktatás kincse méltó a megőrzésre, a feltárásra és a tanulásra.
A magas erkölcsi értékrenddel rendelkező emberek képesek önmaguk igazgatására. Ez az a társadalmi norma, amelyet az amerikai alapító atyák reméltek. Azok, akik erkölcsileg nemesek, megkapják Isten áldását. Szorgalom és bölcsesség révén anyagi bőséget és lelki megelégedettséget érnek el. Ami még fontosabb, hogy a magas erkölcsű emberek lehetővé teszik a társadalom számára, hogy az generációkon át szaporodjon és fennmaradjon. Ez a megvilágosodott lények és szentek, az emberiség legnagyobb tanítóinak a kinyilatkoztatása arról, hogyan térhetnének vissza a mai emberek a hagyományokhoz.
Jegyzetek:
[1] A Nation at Risk, https://www2.ed.gov/pubs/NatAtRisk/risk.html.
[2] Ibid.
[3] Mark Bauerlein, The Dumbest Generation: How the Digital Age Stupefies Young Americans and Jeopardizes Our Future (New York: Jeremy P. Tarcher/Penguin, 2008), Chapter One.
[4] John Taylor Gatto, Dumbing Us Down: The Hidden Curriculum of Compulsory Schooling (Gabriola Island, BC, Candda: New Society Publishers, 2005), 12.
[5] Charles J. Sykes, Dumbing Down Our Kids: Why American Children Feel Good about Themselves but Can’t Read, Write, or Add (New York: St. Martin’s Griffin, 1995), 148–9.
[6] Thomas Sowell, Inside American Education (New York: The Free Press, 1993), 4.
[7] Charlotte Thomson Iserbyt, The Deliberate Dumbing Down of America: A Chronological Paper Trail (Ravenna, Ohio: Conscience Press, 1999), xvii.
[8] Robin S. Eubanks, Credentialed to Destroy: How and Why Education Became a Weapon (invisibleserfscollar.com, 2013), 48.
[9] Ibid., 49.
[10] Ibid., 45–46.
[11] “Ten Most Harmful Books of the 19th and 20th Centuries,” Human Events, May 31, 2005, http://humanevents.com/2005/05/31/ten-most-harmful-books-of-the-19th-and-20th-centuries/.
[12] Mortimer Smith, And Madly Teach: A Layman Looks at Public School Education (Chicago: Henry Regnery Company, 1949). See also: Arthur Bestor, Educational Wastelands: The Retreat from Learning in Our Public Schools, 2nd ed. (Champaign, Illinois: University of Illinois Press, 1985).
[13] John A. Stormer, None Dare Call It Treason (Florissant, Missouri: Liberty Bell Press, 1964), 99.
[14] I. L. Kandel, “Prejudice the Garden toward Roses?” The American Scholar, Vol. 8, No. 1 (Winter 1938–1939), 77.
[15] Christopher Turner, “A Conversation about Happiness, Review – A Childhood at Summerhill,” The Guardian, March 28, 2014, https://www.theguardian.com/books/2014/mar/28/conversation-happiness-summerhill-school-review-mikey-cuddihy.
[16] Alexander Neil, Summerhill School: A Radical Approach to Child Rearing (New York: Hart Publishing Company, 1960), Chapter 3.
[17] Ibid., Chapter 7.
[18] Joanne Lipman, “Why Tough Teachers Get Good Results,” The Wall Street Journal, September 27, 2013, https://www.wsj.com/articles/why-tough-teachers-get-good-results-1380323772.
[19] Daisy Christodoulou, Seven Myths about Education (London: Routledge, 2014).
(Traduit en français : 7 Contre-vérités sur l’éducation, édition La librairie des écoles)
[20] Diane West, The Death of the Grown-Up: How America’s Arrested Development Is Bringing down Western Civilization (New York: St. Martin’s Press, 2008), 1–2.
[21] Fred Schwartz and David Noebel, You Can Still Trust the Communists… to Be Communists (Socialists and Progressives too) (Manitou Springs, CO: Christian Anti-Communism Crusade, 2010), back cover.
[22] Stein v. Oshinsky, 1965; Collins v. Chandler Unified School District, 1981.
[23] John Taylor Gatto, The Underground History of American Education: A Schoolteacher’s Intimate Investigation into the Problem of Modern Schooling (The Odysseus Group, 2000), Chapter 14.
[24] Diane Ravitch, “Education after the Culture Wars,” Dædalus 131, no. 3 (Summer 2002), 5–21.
[25] Steven Jacobson, Mind Control in the United States (1985), 16, https://archive.org/details/pdfy-6IKtdfWsaYpENGlz.
[26] “Inside a Public School Social Justice Factory,” The Weekly Standard, February 1, 2018, https://www.weeklystandard.com/katherine-kersten/inside-a-public-school-social-justice-factory.
[27] History Social-Science Framework (Adopted by the California State Board of Education, July 2016, published by the California Department of Education, Sacramento, 2017), 431, https://www.cde.ca.gov/ci/hs/cf/documents/hssfwchapter16.pdf.
[28] Ibid., p. 391.
[29] Stanley Kurtz, “Will California’s Leftist K-12 Curriculum Go National?” National Review, June 1, 2016, https://www.nationalreview.com/corner/will-californias-leftist-k-12-curriculum-go-national/.
[30] Phyllis Schlafly, ed., Child Abuse in the Classroom (Alton, Illinois: Pere Marquette Press, 1984), 13.
[31] Herbert Marcuse, Eros and Civilization: A Philosophical Inquiry into Freud (Boston: Beacon Press, 1966), 35.
[32] B. K. Eakman, Cloning of the American Mind: Eradicating Morality through Education (Lafayette, Louisiana: Huntington House Publishers, 1998), 109.
[33] William Kilpatrick, Why Johnny Can’t Tell Right from Wrong and What We Can Do about It (New York: Simon & Schuster, 1992), 16–17.
[34] Thomas Sowell, Inside American Education: The Decline, the Deception, the Dogmas (New York: The Free Press, 1993), 36.
[35] Ibid., Chapter 3.
[36] “Death in the Classroom,” 20/20, ABC Network, September 21, 1990, https://www.youtube.com/watch?v=vbiY6Fz6Few.
[37] Sowell, Inside American Education: The Decline, the Deception, the Dogmas, 38.
[38] Kilpatrick, Why Johnny Can’t Tell Right from Wrong and What We Can Do about It, 32.
[39] “We Teach Children Sex … Then Wonder Why They Have It,” Daily Mail, August 1, 2004, http://www.dailymail.co.uk/debate/article-312383/We-teach-children-sex–wonder-it.html.
[40] “Focus on Youth with ImPACT: Participant’s Manual,” Centers for Disease Control and Prevention, https://effectiveinterventions.cdc.gov/docs/default-source/foy-implementation-materials/FOY_Participant_Manual.pdf?sfvrsn=0.
[41] Robert Rector, “When Sex Ed Becomes Porn 101,” The Heritage Foundation, August 27, 2003, https://www.heritage.org/education/commentary/when-sex-ed-becomes-porn-101.
[42] Norman K. Risjord, Populists and Progressives (Rowman & Littlefield, 2005), 267.
[43] Madeline Gray, Margaret Sanger (New York: Richard Marek Publishers, 1979), 227–228.
[44] Rebecca Hersher, “It May Be ‘Perfectly Normal,’ But It’s Also Frequently Banned,” National Public Radio, September 21, 2014, https://www.npr.org/2014/09/21/350366435/it-may-be-perfectly-normal-but-its-also-frequently-banned.
[45] Kilpatrick, Why Johnny Can’t Tell Right from Wrong and What We Can Do about It, 53.
[46] Maureen Stout, The Feel-Good Curriculum: The Dumbing Down of America’s Kids in the Name of Self-Esteem (Cambridge, Massachusetts: Perseus Publishing, 2000), 1–3.
[47] Ibid., 17.
[48] B. K. Eakman, Educating for the ‘New World Order’ (Portland, Oregon: Halcyon House, 1991), 129.
[49] “Teacher of the Year Ceremony,” C-Span, https://www.c-span.org/video/?39846-1/teacher-year-ceremony.
[50] Sol Stern, “How Teachers’ Unions Handcuff Schools,” The City Journal, Spring 1997, https://www.city-journal.org/html/how-teachers%E2%80%99-unions-handcuff-schools-12102.html.
[51] Troy Senik, “The Worst Union in America: How the California Teachers Association Betrayed the Schools and Crippled the State,” The City Journal, Spring 2012, https://www.city-journal.org/html/worst-union-america-13470.html.
[52] Kilpatrick, Why Johnny Can’t Tell Right from Wrong and What We Can Do about It, 39.
[53] Samuel Blumenfeld and Alex Newman, Crimes of the Educators: How Utopians Are Using Government Schools to Destroy America’s Children (Washington D. C.: WND Books, 2015), Chapter 14.
[54] Schlafly, Child Abuse in the Classroom, 14.
[55] Valerie Strauss, “A serious Rant about Education Jargon and How It Hurts Efforts to Improve Schools,” Washington Post, November 11, 2015, https://www.washingtonpost.com/news/answer-sheet/wp/2015/11/11/a-serious-rant-about-education-jargon-and-how-it-hurts-efforts-to-improve-schools/?utm_term=.8ab3d85e9e45.
[56] Stormer, None Dare Call It Treason, 104–106.
[57] Regarding the criticism of “common core,” see Duke Pesta, “Duke Pesta on Common Core – Six Years Later,” https://www.youtube.com/watch?v=wyRr6nBEnz4, and Diane Ravitch, “The Common Core Costs Billions and Hurts Students,” New York Times, July 23, 2016, https://www.nytimes.com/2016/07/24/opinion/sunday/the-common-core-costs-billions-and-hurts-students.html.
[58] There are many such cases. For examples, readers to refer to Zhou Jingwen, Ten Years of Storm: The True Face of China’s Red Regime [風暴十年：中國紅色政權的真面貌], (Hong Kong: shi dai pi ping she [時代批評社], 1962). Web version available in Chinese at https://www.marxists.org/chinese/reference-books/zjw1959/06.htm#2.
[59] Luo Pinghan, “The Educational Revolution of 1958,” Literature History of the Communist Party, Vol. 34.
[60] Robert Gearty, “White Privilege Bolstered by Teaching Math, University Professor Says,” Fox News, October 24, 2017, http://www.foxnews.com/us/2017/10/24/white-privilege-bolstered-by-teaching-math-university-professor-says.html.
[61] Toni Airaksinen, „Prof Complains about ‚Masculinization of Mathematics’“,Campus Reform, August 24, 2017, https://www.campusreform. org/?ID=9544.
[62] W. Cleon Skousen, „The Naked Communist“ (Salt Lake City: Izzard Ink Publishing, 1958, 2014), Chapter 12.
Forrás: https://www.specterofcommunism.org/
