1. Művészet: egy ajándék a mennyből
Az emberi civilizáció során számtalan könyv írt arról, hogy mi az igazi szépség. A hívők tudják, hogy a világ minden csodája a mennyből származik. A mélyreható művészet egy kísérlet arra, hogy újrateremtse és láthatóvá tegye a mennyország szépségét az emberi világban. A művész ihlete az istenektől származik.
Ha a művészek ihletet és áldást kapnak az istenektől, akkor szakterületük kiemelkedő alakjaivá válhatnak.
A nagy reneszánsz művészek Istenbe vetett mélységes hittel és odaadással arra törekedtek, hogy kreativitásukat Istent dicsérő művek alkotásában teljesítsék ki. Őszinte gondolataik és jószívű tetteik isteni megerősítést és áldást kaptak. A reneszánsz fénykorának művészei, mint da Vinci, Michelangelo és Raffaello, olyan technikákat alkalmaztak, amelyek messze felülmúlták elődeik és kortársaik technikáit, szinte csodaszámba mentek. Műveik – köztük festmények, szobrok és építészeti alkotások – a művészeti világ időtlen klasszikusai lettek.
Ezek a műalkotások évszázadokon át magasztos példát mutattak az emberiségnek. E művek alapos vizsgálatán keresztül nemcsak a későbbi generációk művészei tanulhatták meg a művészet tiszta technikáját, hanem a szélesebb közönség is megérezhette és láthatta bennük az isteni erőt. Ha ezek a művek, az alkalmazott technikák és a művészeket átható szellemiség megmarad, akkor az emberi társadalom képes lesz megőrizni a kapcsolatot az isteni világgal. Így ez reményt adhat a hagyományokhoz való visszatérésre, valamint egy mennybe vezető létrára, amikor az emberi társadalom a hanyatlás és a bukás időszakát éli.
Ugyanezek az elvek érvényesek a zene területén is, hűen a mondáshoz: „Bach Isten szavát adta nekünk. Mozart Isten nevetését adta nekünk. Beethoven Isten tüzét adta nekünk. Isten zenét adott nekünk, hogy szavak nélkül imádkozhassunk”. Johann Sebastian Bach egész életében az Isten iránti odaadást, Isten dicséretét és imádását tartotta a legmagasabb alapelvnek mind a zenéje megalkotásában, mind a zeneszerzésben. Minden fontos zenei kéziratán hozzáfűzte az „SDG” kezdőbetűket a kézjegyéhez, mely a „Soli Deo gloria” rövidítése, azaz „egyedül Istené a dicsőség”.
A legmagasabb szint, amit egy művész elérhet, ha az emberi síkon az isteni kinyilatkoztatáson keresztül materializálódnak a mennyei tárgyak. A nagyszerű festmények és szobrok, az első barokk és klasszikus kánonok legmagasztosabb partitúrái, mind vallásos hívők munkái, és a művészi alkotás csúcsát jelentik, amelyet az ember soha nem léphet túl.
A művészi alkotás három legfontosabb eleme a reprezentáció, az alkotás és a kommunikáció. Minden művészeti alkotásnak van egy témája, és ebben rejlik az üzenet, amelyet az alkotó közvetíteni kíván, függetlenül a művészeti formától – legyen az költészet, festészet, szobrászat, fotográfia, próza, dráma, tánc vagy film. A művész eljuttatja a témát az olvasó, a hallgató vagy a néző szívéhez. Ez a folyamat a kommunikáció – a művész meglátásainak átadása a befogadónak.
Ahhoz, hogy a művészek elérjék a kommunikáció célját, nagyszerű utánzási és ábrázolási képességgel kell rendelkezniük. Ennek során az utánzás tárgya lehet az istenek világa, az emberek világa vagy akár az alvilág is. A művészek a dolgok ábrázolásának céljából kiindulva kezdik el az alkotás folyamatát – egy olyan folyamatot, amelyben a mélyebb vagy lényegesebb elemek finomodnak. Eközben a művész javítja a kommunikációs képességét, hogy elérje a közönsége szívét. Ha a művész őszintén hisz Istenben és az erkölcsben, az isteni világ ad neki alkotói ihletet. Az ilyen művek isteni, tiszta és jóindulatú alkotások lesznek – előnyösek a művész és a társadalom számára egyaránt.
Másrészt, amikor a művészek elutasítják az erkölcsi iránymutatásokat a negatív elemek szabotálhatják az alkotás folyamatát, így démoni erők gyakorolnak befolyást, és kihasználják a művészt, hogy aljas alkotásokat és groteszk alvilági dolgokat ábrázoljon. Az ilyen művek ártanak az alkotónak és a társadalomnak is. Így világossá válik az ortodox, hagyományos művészet értéke. Az isteni kultúra valamint a művészet Keleten és Nyugaton egyaránt egy kapcsolatot jelentett az istenségek és az emberi civilizáció között, és az volt a célja, hogy érintkezésbe hozza őket egymással. Az ilyen művészet szépséget, kegyelmet, fényt és reményt ad. Másrészt a korrupt „művészeti” alkotásokat azok hozzák létre, akik démoni elemek irányítása alatt állnak. Éket vernek ember és Isten közé, és az embert a gonosz felé húzzák.
2. A művészet óriási befolyása az emberiségre
A nagyszerű műalkotások örökséget közvetítenek, tudást valamint bölcsességet terjesztenek, és megerősítik a jellemet. Nagy tiszteletnek örvendenek mind a nyugati, mind a keleti nagy civilizációkban.
Az ókori görög matematikus és filozófus, Pitagorasz úgy vélte, hogy a zene titka a kozmikus testek harmóniájának követésében rejlik, amely maga is a világegyetem harmóniáját tükrözi. A kínaiak is hasonlóan vélekedtek. A kínai klasszikusok, „A nagy történész feljegyzései” és „A zene klasszikusai” egyaránt foglalkoznak a zene és az öt elem kapcsolatával. Azzal is foglalkoznak, hogy a hangszereknek hogyan kell ábrázolniuk és követniük az ég és a föld mintáit. Csak így képes „a legnagyobb zene is megmutatni az ég és a föld között fennálló harmóniát”. [1] Az ősi kínai történetek szerint az ilyen zene képes magához vonzani a darut és a főnixet, sőt, az égi lényeket is képes megidézni.
Konfuciusz egyszer azt mondta: „A Zhou-dinasztia két korszakot tudhat maga mögött. Milyen gazdag kultúrában! A Zhou-dinasztiának hódolok.” [2] Csodálta, ahogy a Zhou-dinasztia uralkodója szertartásokkal és zenével kormányzott: a legendás Shun császár feltalált egy öthúros hangszert, amelyet Qin-nek nevezett. Ennek „hangjaira énekelt a délről érkező lágy nyári szellőről, és íme, országa egyensúlyba került zenéjének kedvező hatása alatt.” [3]
A Tang-dinasztia első uralkodója, Li Shimin által komponált „Qin herceg zenéje, amely megtöri az ellenség frontját” kivívta minden határ menti kisebbség mély tiszteltét. A „Tang új könyve” feljegyezte, hogy a nyugati buddhista szentírások felkutatására tett utazása során Xuanzang szerzetesnek azt mondta egy király egy távoli indiai államban: „Az uralkodótok biztosan szent, mert másképp hogyan komponálhatta volna meg a Qin hercege zenéjét , amely megtöri az ellenség frontját?”. [4]
XIV. Lajos uralkodása idején a francia királyi udvar a művészet és a tánc terén is hatalmas eleganciát mutatott. A tánc nemcsak a mozgástechnikában rejlik, hanem társadalmi etikettet és szabályokat is magában foglalja. XIV. Lajos udvari művészetével és kultúrájával inspirálta Európát. Más udvarok és egész Európa lakossága követte a példáját.
Nagy Frigyes porosz király nemcsak kiváló király volt, hanem képzett zenész, zeneszerző és fuvolaművész is. Ő rendelte el a berlini opera építését, személyesen felügyelte az operát, és megnyitotta azt a lakosság széles rétegei előtt. Az opera mind a mai napig a német kultúra fontos része maradt. Már ez a néhány példa is világossá teszi, hogy az ortodox művészet milyen tartós hatást gyakorol a társadalomra.
Az ortodox művészet összhangban van a természet és a kozmosz törvényeivel, követi az isteni bölcsességet, és különleges energiákat illetve hatásokat hordoz magában. Jótékony hatással van az emberekre, testileg és lelkileg egyaránt. Az ortodox művészek nem csak fizikai és technikai szinten dolgoznak, hanem ami még fontosabb, szellemi szinten is, a mű témájával való összeolvadáson keresztül. Az ilyen művészek néha kifejezik azt az érzést, hogy ezen a fizikai világon túl egy magasabb erőt tapasztalnak meg. A hatás ahhoz hasonló, mintha egy ódát énekelnénk Istennek – ez egy ünnepélyes, isteni élmény, amely túlmutat az emberi nyelv horizontján.
Azok számára, akik értékelik a képzőművészetet, ez egy különleges módja annak, hogy egyesüljenek az isteni világgal. A művészetek mögött egy nép felhalmozott bölcsessége, kreativitása és inspirációja áll. Gyakran olyan mély jelentéseket tár fel, amelyek messze túlmutatnak azon, ami a felszínen érzékelhető. Egyes művek egy különleges spirituális energia közvetítői. Mindez mélyebb, lelki szinten hat a nézőre. A hatás egyedülálló és pótolhatatlan.
Egy jó művész befolyásolhatja a társadalom morálját azáltal, hogy megható történeteken és képeken keresztül maradandó értékeket ültet az emberek szívébe. Még azok is betekintést nyerhetnek, megtapasztalhatják az inspirációt és a hagyományos művészet által közvetített mélyebb tanulságokat, akiknek nincs mély oktatási hátterük vagy neveltetésük. Nézzük csak meg, hogy a hagyományos társadalmakban hányan tanulják meg a meséken keresztül megkülönböztetni a helyeset a helytelentől, a jót a rossztól. Ilyen például „A kis hableány” vagy a „Hófehérke”. Hány kínai tanulta meg ezt a kínai történelem négy nagy regényén, valamint a történetmesélés és a dráma hagyományos művészetén keresztül? Az ilyen művek megmutatják az embereknek az isteni elveket, éreztetik velük az isteni nagyságot, és ösztönzik őket arra, hogy az isteni elvekhez igazodjanak.
A művészet azonban olyan értékeket is közvetíthet, amelyek félreérthetetlenül korruptak. Robert McKee azt írja a Story című könyvében: „Minden hatásos történet egy gazdag gondolatot közvetít, amelyet ránk kényszerítenek, és amelyet kénytelenek vagyunk elhinni. Valójában a történetek meggyőző ereje olyan nagy, hogy még akkor is hiszünk a tartalmukban, ha azt erkölcsileg elítélendőnek találjuk.” [5]
A művészet tehát mind pozitív, mind negatív értelemben óriási hatással lehet az emberi erkölcsre, az emberi gondolkodásra és viselkedésre. Ez nem túlzás. A modern társadalom számos tanulmányozásra érdemes példát kínál.
Például a „Mozart-effektus” világszerte nagy figyelmet keltett. A tudomány számos tanulmányt végzett Mozart zenéjének emberekre és állatokra gyakorolt pozitív hatásáról. 2016-ban a „Mozart-hatásról” szóló széles körű tanulmány megállapította, hogy Mozart zenéje pozitív hatással van az emberi kognitív képességekre és viselkedésre. Meglepő módon Mozart zenéjének „visszafelé” történő lejátszása éppen az ellenkező hatást váltja ki. Arnold Schönberg modern atonális zenéje hasonlóan hat, mintha „Mozartot visszafelé játszanánk”, ami megmutatja annak káros jellegét. [6]
Az atonális zenéhez képest a rockzene még károsabb hatású. Egy kutató két hasonló városból gyűjtött adatokat: Abban a városban, ahol sok rockzenét játszottak a rádióban és a televízióban, 50 százalékkal több volt a házasságon kívüli terhesség, az abortusz, a fiatalkorúak által elkövetett öngyilkosság, a bűncselekmények száma stb. [7] Néhány rockzene még ésszerű dolognak is tünteti fel az öngyilkosságot. David Cloud azt írja: „Sötét ritmusai és depresszív szövegei valószínűleg az öngyilkosságra való bátorításként értelmezhetőek, és megdönthetetlen tény, hogy néhány fiatal a rockzene hallgatása közben lehelte ki utolsó lélegzetét”. [8] Az sem ritka, hogy a tinédzserek a dalszövegben leírt módon ölik meg magukat. Számos rockzenész maga is depresszióba esett, kábítószerfüggő lett és öngyilkosságot követett el.
Egy másik jól ismert negatív példa „Az akarat diadala” című náci propaganda film. Bár a rendezőnő, Leni Riefenstahl azt állítja, hogy csupán egy egyszerű dokumentumfilmet készített, a propagandafilm művészeti szempontból kiváló remekmű jegyeit mutatja. A nagyszerű jelenetek és erődemonstrációk arra késztették a közönséget, hogy rezonáljon a mögötte rejlő energiával és erővel. Számos különböző innovatív kameratechnikái és vágási módszerei évtizedekre befolyásolták a filmkészítést.
A mű azonban Hitler és a náci Németország fontos propagandaeszközévé is vált, és az egyik legsikeresebb propagandafilmként vonult be a történelembe. A The Independent című brit napilap 2003-ban azt írta: „Az akarat diadala sok értelmes férfit és nőt elcsábított, hogy inkább higgyenek benne, semmint megvessék, és így kétségtelenül náci barátokat és szövetségeseket szereztek szerte a világon”. [9] A művészet hatalmas erejének felismerése segíthet jobban megérteni a hagyományos művészet fontosságát, és azt, hogy a gonosz elemek miért akarják aláásni és szabotálni azt.
3. Hogyan szabotálja és használja fel a kommunizmus a művészetet
Mivel a művészet óriási hatással van a társadalom fejlődésére, nem meglepő, hogy a kommunizmus a művészetet használja fel az emberek manipulálására.
Művészet a kommunista országokban
A kommunista pártok elismerik a művészet erejét, és arra használják, hogy átneveljék az embereket. Ezért a művészet minden formáját eszközzé alakítják e hatás elérésének érdekében. Sokan viccelődnek, amikor azt látják, hogy a Kínai Kommunista Párt énekeseket és színészeket katonai tábornoki rangra emel. Csodálkoznak azon, hogy azok a civilek, akik nem részesültek katonai kiképzésben, és akiket nem képeztek ki fegyverforgatásban vagy hadviselésben, hogyan lehetnek alkalmasak arra, hogy tábornokok legyenek. A Kínai Kommunista Párt úgy véli, hogy az ilyen pozícióban lévő emberek ugyanolyan fontosak a kommunista doktrína terjesztésében és fenntartásában, mint a kiképzett harcosok – talán még fontosabbak is. Ebből a szempontból a katonai fokozatuk tökéletesen összhangban van a párt elveivel. Ahogy Mao Ce-tung mondta: „Kulturális hadsereggel is rendelkeznünk kell, amely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy egyesítsük sorainkat és legyőzzük az ellenséget”. [10]
A kommunista országokban a művészeti előadások célja, hogy az emberek megfeledkezzenek a kommunista uralom alatt elszenvedett nyomorúságokról, és a párt iránti elkötelezettségüket fenntartsák. Ezt a propagandahatást, amelyet „gondolat irányításnak” is neveznek, nem lehet pusztán harci erővel elérni.
Vessen egy pillantást a pekingi olimpiai játékok rendkívül költséges megnyitóünnepségére az adófizetők pénzén, vagy az észak-koreai Arirang dal- és táncfesztivált és a volt szovjet balett-társulatokat. Mindegyikük azt nyújtja, amire a pártnak aktuálisan szüksége van. 2011 szeptemberében a Kínai Kommunista Párt Kulturális Minisztériuma „Kína: Egy nemzet művészete” címmel úgynevezett kínai kulturális fesztivált szervezett az Amerikai Egyesült Államok fővárosában, Washington D.C.-ben, a Kennedy Centerben. Bemutatták a ” Vörös Nők különítménye” című balettet, amely az osztálygyűlöletet és az erőszakos forradalmat hirdeti.
Ha az isteni világhoz és a hagyományos értékekhez közel álló ortodox művészet együtt tudna létezni a párt agymosó művészetével, amely a közönség átnevelését szolgálja, akkor az utóbbi elveszítené a monopóliumát és hatástalanná válna. Ezért van az, hogy minden kommunista országban szigorúan cenzúrázzák a művészeteket és a könyvkiadást.
Kommunista elemek az avantgárd mozgalom mögött
A klasszikus művészet évszázadokon át generációról generációra öröklődött. Ez egészen a 20. századig folytatódott. A művészet átadását és örökségét ekkor egy radikális avantgárd mozgalom váltotta fel. A korábbi művészet gyorsan hanyatlásnak indult. Ahogy a Németországban élő amerikai művész, Robert Florczak mondja: „A mély, inspiráló és szép helyébe az új, a más és a csúnya lépett. […] A szint addig süllyedt, amíg már nem volt szint. Már csak a személyes kifejezés maradt.” [11] Így vesztette el az emberiség az egyetemes esztétikai érzékét.
Ezen új művészeti mozgalmak erőforrásai szorosan kapcsolódnak a kommunista jellegű ideológiai áramlatokhoz. E művészek közül sokan vagy maguk is nyíltan kommunisták, vagy valamilyen módon parakommunisták, vagy fogékonyak ezen áramlatok befolyására.
Lukács György, a Kommunista Internacionálé magyar kulturális biztosa, a nyugati marxizmus szellemi atyja megalapította a Frankfurti Iskolát. Egyik feladata az volt, hogy a hagyományos kultúra felszámolásával „új kulturális formát” alapítson. Ez az új kulturális forma arra törekedett, hogy száműzzön minden olyan művészetet, amelynek az isteni világ bemutatása volt a célja. Ahogy Herbert Marcuse, a német szocialista, a frankfurti iskola egyik képviselője írta: „A művészet egyszerre tiltakozik ezek ellen. Szembe megy az (adott társadalmi) struktúrákkal, és ugyanakkor túllép rajtuk. Ezáltal a művészet felforgatja az uralkodó tudatot, a hétköznapi tapasztalatot.” [12]
Vagyis bevonják a művészetet az Isten ellen történő lázadásba és az erkölcs felforgatásába. Az ilyen típusú megfontolások uralkodóak és dominánsak a modern művészetben.
Gustave Courbet, a francia realista iskola megalapítója a párizsi kommün egyik támogatója volt. Beválasztották a Kommün Bizottságába, és a radikális Művészeti Unió elnöke lett. Courbet elkötelezett volt a régi rendszer átalakítása és az új művészeti áramlatok meghonosítása mellett. Megbízta az egyesületet egy neoklasszicista épület, a Colonne Vendôme lerombolásával (amelyet később újjáépítettek). Courbet tagadta, hogy az embert Isten teremtette volna, és úgy érezte, hogy a művészet segítségével a proletariátus és a materializmus világnézetét kell kifejeznie. Közismert mondása: „Sem angyalokat, sem isteneket nem láttam. Ennél fogva nem érdekel a lefestésük.” [13]
Courbet úgy vélte, hogy a művészet megújulása valóban forradalom. Festészetében, amelyet valóságnak nevezett, a szépséget a csúfsággal helyettesítette. Aktfestményein például a hangsúly a női nemi szervek ábrázolásán van, amit forradalminak tekintett és a kommunista aktivizmus valamilyen módon történő lázadásának és törvényszegő hagyománya eszközének. Courbet élete és gondolkodása megmutatja, hogy a kommunista ideológia, a forradalom és a modern művészet milyen szorosan összefonódik.
A modern gondolkodás hatására a 19. század végi művészek forradalmi szenvedélyéből számos áramlat alakult ki a művészeti világban. A hagyományos művészeti iskolákkal ellentétben ezek olyan avantgárd áramlatok voltak, amelyek kifejezetten a hagyományt akarták szétzúzni. Az „avantgárd” kifejezést először a szocialisták támogatói használták a saját politikai törekvéseiknek megfelelő művészeti mozgalmak leírására.
A 19. század végén ezekből a hatásokból született meg az impresszionizmus. Azóta a művészek elutasítják a hagyományos olajfestészetre vonatkozó követelményeket, beleértve a pontosság, az arányok, a struktúra, a perspektíva és a fény-árnyék közötti átmenet követelményeit. Ezután megjelentek a neoimpresszionizmus (pointillizmus) és a posztimpresszionizmus, amelyek a művész személyes érzelmeinek feltárására összpontosítottak. E művészeti mozgalmak képviselői között volt Georges-Pierre Seurat és Vincent van Gogh, akik mindketten a szocializmus hívei voltak. [14] Van Gogh az abszintnak hódolt, és mentális betegségben szenvedett, a festményei úgy tűnik, hogy ezeket a tendenciákat tükrözik.
A műalkotások magukban foglalják azt, amit alkotóik közvetíteni szeretnének, és ezek a médiumok, amelyeken keresztül az alkotók kommunikálnak a közönséggel. A reneszánsz művészei együttérzést és szépséget közvetítettek a közönségük felé. Ez semmiképpen sem hasonlítható azokhoz a kortárs művészekhez akik negatív és sötét üzeneteket közvetítenek. A modern művészek megtagadják a saját gondolataikat, és hagyják, hogy alacsonyabb rendű lények és szellemek irányítsák őket. Ők maguk is gyakran következetlenek és zavarosak. Műveik hasonló jellemzőkkel bírnak: sötétek, negatívak, ködösek, szürkék, depresszívek, dekadensek és kaotikusak.
Az impresszionizmus után az expresszionizmus és a fauvizmus következett, amelyeket Picasso kubizmusa követett. 1944-ben Picasso belépett a Francia Kommunista Pártba. „Miért lettem kommunista” című írásában a következőket írta: „A kommunista pártba való belépés logikus lépés az életemben és a munkámban, és értelmet ad nekik. […] De az elnyomás és a felkelés alatt úgy éreztem, hogy ez nem elég, hogy nemcsak a festészettel, hanem az egész lényemmel kell harcolnom.” [15]
Picasso a klasszikus festészeti technikákkal való szakításra szólított fel. Számára minden egy darab tészta volt, hogy felvegye és formázza, ahogy tetszik. Minél furcsábbak lettek a művei, annál elégedettebb volt. A szörnyű képek létrehozásának a folyamata egy kép elpusztításának a folyamata, egy olyan pontig, ahol már senki sem értheti meg. Még Georges Braque, a modern művész, aki Picasso-val együtt alapította a kubizmust, elborzadt Picasso az „avignoni kisasszonyok” című művének megtekintésekor, és kijelentette, hogy Picasso bizonyára „terpentint ivott és tüzet köpött” a vászonra. [16]
Marcel Duchamp, a dadaista mozgalom alapítója szintén a hagyományok felforgatására és a tradíció elleni lázadásra törekedett tömegtermelt tárgyak bemutatásával és használatával. A talált vagy gyárakban gyártott tárgyakat újra hasznosította, és úgynevezett művészeti installációkat épített belőlük. Duchampot a konceptuális művészet atyjának nevezték, azt az elképzelést hirdette, hogy bármit lehet művészetnek nevezni. A dadaista mozgalom maga is kommunista projekt, amint azt a berlini dadaisták kiáltványa is bizonyítja. Egyrészt „minden kreatív és értelmiségi férfi és nő nemzetközi forradalmi unióját követelték a radikális kommunizmus alapján”, másrészt „a tulajdon azonnali erőszakos kisajátítását” és „valamennyi szexuális kapcsolat azonnali szabályozását követelték a nemzetközi dadaizmus nézeteivel összhangban egy dadaista szexuális központ létrehozásával”. [17]
A dadaista hagyomány ellenesség vezetett a szürrealizmushoz Franciaországban, amelyet a forradalmat hirdető kommunista André Breton képviselt. Ellenezte az elme, a kultúra és a társadalom állítólagos elnyomását – ez volt a modern művészek tipikus nézete Európában abban az időben. Az ezeket az elveket kiterjesztő művészeti irányzatok közé tartozik az absztrakció, a minimalizmus és a pop art. Az absztrakció a lázadás, a rendetlenség, az üresség és a valóságtól való menekülés érzelmi kifejeződése. Mindezek az iskolák úgyszólván posztmodernek; szerintük minden szabályt, érvet és erkölcsöt meg kell dönteni. [18] Ezeknek a művészek legfelháborítóbb művei azok, amelyek nyíltan megszentségtelenítik Mária, Jézus anyjának képét. [19]
Nem minden modern művész támogatja a baloldali politikát, de van egy egyértelmű ideológiai közös vonás a kommunista gondolkodással, mégpedig az isteni világ elvetése és az a kísérlet, hogy helyettesítsék Istent, mint az emberi élet megértésének kiindulópontját. Ezek az áramlatok egyre nagyobb befolyást szereztek a közszférában, és végül teljesen háttérbe szorították a klasszikus művészetet.
A hagyományos esztétika megfordítása: A csúnya, mint művészet
Az eddig megjelent és kialakult számos modern művészeti irányzatnak van néhány közös vonása: egyszerűen megfordítják a hagyományos esztétikát. A csúfságot szépnek veszik, és céljuk, hogy sokkoljanak, sőt, hogy olyan borzalmasak legyenek, amennyire a művész képzelete engedi.
Marcel Duchamp aláírta a nevét egy piszoárra, és szökőkútnak nevezte el, hogy aztán megmutassa a New York-i közönségnek. Bár a tárgyat soha nem állították ki, a művészvilágbeli harcostársai bátor közjátékként értelmezték a kísérletet. A későbbi művészek és akadémikusok ezt a vállalkozást a kreativitás új csúcsának tekintették. Hasonló a helyzet a mai művészeti világban is, ahol a klasszikus festőállványon történő festészet a perifériára szorult és az installációs művészet került előtérbe. 1958-ban Yves Klein a párizsi Iris Clert Galériában tartotta a The Void („az üresség”) című kiállítását. A kiállított művek üres, fehér falaknak bizonyultak.
1965-ben a háború utáni német avantgárd egyik központi alakja, Joseph Beuys mézzel és aranylemezzel takarta be a fejét, és három órán át megszakítás nélkül motyogott magában, miközben egy döglött nyulat tartott a karjában. Az egészet akkor úgy hívták, hogy „Hogyan magyarázzuk meg a képeket egy döglött nyúlnak”. Beuys véleménye szerint bárki lehet művész. Egy anekdota szerint az egyik nézőnek kétségei támadtak, és nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze Beuyst: „Te tényleg mindenről beszélsz a nap alatt, kivéve a művészetet!”. Beuys állítólag azt válaszolta: „Minden, ami a nap alatt van, művészet!”. [20]
1961-ben Piero Manzoni, az avantgárd egyik kulcsfigurája 90 dobozt töltött meg a saját ürülékével, amit műalkotásnak nevezett és „Merda d’artista” („A művész ürüléke”) néven kínálta őket eladásra. 2015-ben az egyik konzervdoboz rekordáron, 182 500 fontért, azaz 240 000 dollárnak megfelelő összegért kelt el. Ez százszor annyi, mint amennyit ugyanez a súly aranyban ért volna. A „Sculture viventi” („Élő szobor”) elnevezésű sorozat részeként egy meztelen nő fenekére írta rá a nevét.
Kínában volt egy meztelen „művész”, aki mézzel és halolajjal dörzsölte be a testét, hogy magára vonzza a legyeket. A test meggyalázása úgy tűnik, azt fejezi ki, hogy az élet olcsó, csúnya és förtelmes. A BBC Beijing Swings című dokumentumfilmjében, amely a kínai „extrém művészekről” szól, egy halott magzat megevését mutatják be az úgynevezett akcióművészet címszó alatt. Waldemar Januszczak, a dokumentumfilm műsorvezetője azt mondta: „Kína szállítja a világ legaljasabb és legsötétebb művészetét”. [21] Valójában ez a démontermészetre való törekvés eredménye. Az állítólagos modern műalkotások némelyike olyan mocskos és szégyentelen, hogy normális emberek nem tudnak megbirkózni az ilyesmivel. Pontosan az avantgárd ilyen magatartása jelenti a kulturális forradalmat a művészeti világban.
A modernizmus hívei azonnal magukévá tették ezt trendet, és elemükben érezték magukat, míg a festészetben valóban professzionálisan jártas művészeknek nehéz dolguk volt. A hagyományokat szigorúan követő festőket és szobrászokat, akik minden tudásukat verejtékes gyakorlással szerezték, a modernizmus kiszorította a művészeti világból. John William Godward, az angol viktoriánus neoklasszicista festő, aki a preraffaelita irányzat iskolájához tartozott, hátrányos megkülönböztetést tapasztalt, mivel realista klasszikus ábrázolása Picasso felemelkedésével egyre kisebb népszerűségre talált. 1922-ben öngyilkosságot követett el. Állítólag a következő szavakkal búcsúzott: „A világ nem elég nagy nekem és Picassónak”. [22]
Hasonló módszerek vezettek a zene tönkretételéhez is. Az autentikus zene a zeneelméletet követik és magában foglalja a rendet. A zene hangolása és az ebből eredő hangnemek és hangszínek mind harmonikus természeti mintákból származnak. Az isteni világ által teremtett világegyetem harmonikus. Az emberi lények képesek értékelni a világegyetem harmóniáját valamint részei lenni annak, és ezáltal szépséget teremteni, mivel őket is az isteni világ teremtette.
A modern atonális (hangnem nélküli) zene azonban elutasítja a tonális hangzást, az akkordokat és a dallamot. Hiányzik a rend a szerkezetéből. Az ilyen zene támadás az istenek adta klasszikus zene ellen. Az atonális zene sérti az egyetemes harmóniát, ezért a közönség gyakran kellemetlennek találja. A modern zenészek a saját torz esztétikai elméleteikkel érvelnek, és úgy gondolják, hogy a közönségnek addig kell edzenie a fülét és szoktatni magát az ilyen zenéhez, amíg végül nekik is tetszeni fog.
Arnold Schönberg, a modern zene egyik alapítója vezette be a tizenkét hangúság technikáját, egy alapvetően atonális szerkezetet, amely az antiklasszikus zenei technika megjelenését jelzi. Schönberg zenéjét az addigi egész német zenei kultúra tagadásának tekintették – az ízlés, az érzés, a hagyomány és minden esztétikai elv elárulásának. A németek akkoriban a zenéjét „kokainnak” nevezték: „Schönberg zenéjének előadása nem jelent többet, mint egy kokainbár megnyitása az emberek számára. A kokain méreg. Schönberg zenéje kokain.” [23] A későbbi generáció egyik kritikusa így értékelte őt: „Munkásságának nagyságát jelzi, hogy még 50 évvel a halála után is képes kiüríteni a világ bármely koncerttermét.” [24]
Schönberg széles körű elfogadottságához Theodor W. Adorno, a frankfurti iskola egyik fontos képviselőjének zeneelmélete is hozzájárult. Adorno 1949-ben „A modern zene filozófiája” című művében elméletileg megkísérelte igazolni, hogy Schönberg tizenkét hangúság technikája a zenei kompozíció csúcspontja. Ez megalapozta azt, hogy a zeneszerzők és zenekritikusok későbbi generációi széles körben elfogadják Schönberg rendszerét.[25] Azóta számos zenész követte Schönberget, és avantgárd stílusa nagy hatással volt a háború utáni zenei világra.
Miután a modern zene lerombolta a hagyományokat, az avantgárd művészet a rock’n’rollal váltotta fel a klasszikus zenét az emberek életében. Sidney Finkelstein, az USA Kommunista Pártjának vezető zeneelméletírója nyíltan kijelentette, hogy a klasszikus és a popzene közötti határoknak el kell tűnniük. [26] Ugyanebben az időben az erősen ritmikus rockzene egyre nagyobb befolyásra tett szert az Egyesült Államokban. A klasszikus és a hagyományos zene egyre inkább háttérbe szorult. [27]
A rock’n’rollt a diszharmonikus hangzások, a strukturálatlan dallam, az erős ritmikai ütemek és az érzelmi konfliktusok és ellentmondások jellemzik – hasonlóan a kommunista harc eszméjéhez. A legnagyobb ókori kínai történész, Sima Qian „A nagy történész feljegyzései” című műve szerint csak akkor beszélhetünk zenéről, ha a hangok megfelelnek az erkölcsnek. A rock’n’roll zenészek élete és szerzeményei általában a szex, az erőszak és a drogok köré összpontosulnak.
A rock’n’roll után más zenei formák, mint például a rap is jelentek meg az USA-ban, és egyre népszerűbbek lettek. A rap dalok szövegei tele vannak káromkodásokkal és trágárságokkal. Ez a zene szabad utat enged a hagyományok és a társadalom elleni lázadásnak, így a drogokkal, az erőszakkal, a káromkodással és a szexuális szabadossággal is kapcsolatban áll.[28] Mivel a társadalom erkölcse mindenütt hanyatlik, az ilyen, korábban szubkultúrának számító „művészeti formák” eljutnak a mainstream társadalomba, sőt a közönség már igényt tart rájuk.
Eddig arra összpontosítottunk, hogy mi történik a művészeti és a zenei világban. Valójában az egész művészeti világot nagymértékű befolyás érte. A modern művészeti mozgalmak hatása a szobrászat, az építészet, a tánc, a dekoráció, a design, a fotográfia, a film és még sok más művészeti ágban a hagyományos eszméktől, technikáktól és készségektől való eltérésben érhető tetten. A modern művészet iránt érdeklődők közül sokan a kommunista ideológia erős befolyása alatt állnak. Isadora Duncan, a modern tánc megalapítója biszexuális és ateista volt. Elutasította a balettet, csúnyának és természetellenesnek nevezte. Száz diákkal együtt táncolt Leninnek Moszkvában, az „Internacionálét” választva a tánc fő témájának. [29]
Az, hogy ezek az eltérések léteznek, trenddé, sőt uralkodó áramlattá váltak, annak köszönhető, hogy a kommunizmus megrontotta a hagyományos, isteni ihletésű művészeteket. A felszínen ez nem látszik, és úgy tűnik, hogy ez az önbecsapás egy formája, amelyet széles körben elfogadnak – de ha van egy sor esztétikai elmélet, amely igazolja azt, akkor még a szemét is művészetté válhat.
Ha megnézzük az avantgárd és a hagyományos művészet közötti különbségeket, láthatjuk, hogy a reneszánsz művészek nem csak azért művelték a művészetet, hogy Istent dicsérjék. Olyan szépséget mutattak meg, amely az igazság és a jóság érzését keltette az emberi szívben. A művészek így megőrizték a társadalom erkölcsét.
Másrészt az avantgárd művészet különböző mutáns művészeti formái a reneszánsz vívmányait megpróbálják a feje tetejére állítani. Az emberek vonzónak találják a csúnya dolgokat, ami megerősíti az emberi lények démoni oldalát: sötét, elfajzott, romlott, erőszakos, ördögi és még sok más hasonló negatív gondolatok uralkodnak el rajtuk. Az isteni jelleg modern kori lealacsonyítása nemcsak Istentől, hanem a saját belső isteniségüktől, a közösségüktől, a hagyományos értékeiktől és az erkölcsüktől is elidegenítette az embereket. [30]
Az irodalom elferdítése
Az irodalom különleges művészeti forma. A nyelv által közvetíti azt a bölcsességet, amelyet az ég adott az emberiségnek. Ugyanakkor rögzíti az emberek értékes élettapasztalatait is. Az ókori Görögország két nagy eposza, az Iliász és az Odüsszeia egyaránt a trójai háború körüli összetett eseménysort mutatja be, élénken ábrázolva az istenek és emberek történelmi eposzát. Ezek az művek olyan erényeket hangsúlyoztak, mint a bátorság, a nagylelkűség, a bölcsesség, az igazságosság és a mértékletesség, így a görög és a nyugati civilizáció értékrendjének forrásaivá váltak.
Az irodalom emberekre gyakorolt nagy befolyása miatt a gonosz elemek is irányíthatják az írókat, különösen azokat, akik eltévednek a hírnév és a pénz utáni hajszában, és olyan irodalmi műveket hoznak létre és népszerűsítenek, amelyek a kommunizmus ideológiáját hordozzák. Rágalmazzák a hagyományos kultúrát, lerombolják az emberek erkölcsét, és ehelyett pesszimizmust valamint passzivitást terjesztenek, sőt egyenesen az élet értelmetlenségét propagálják. Az irodalom a kommunizmus egyik kulcsfontosságú eszközévé vált a világ irányítására.
Egyes befolyásos művek közvetlenül a kommunista ideológiát hirdetik. A párizsi kommün leverése után a kommunista Eugène Pottier megírta „Az Internacionálé” című művét, amely szerint: „Soha nem volt a világnak megváltója, sem istenek, sem uralkodók, akiktől függhetnénk”. Fenyegetve figyelmeztet: „A régi világ elpusztul!”. „Az Internacionálé” lett az Első és a Második Internacionálé hivatalos himnusza, és a Kínai Kommunista Párt hivatalos dala is. Gyakran hallható a gyűléseken, és világszerte megtalálható a kommunista országok irodalmi műveiben.
A Szovjetunió és a Kínai Kommunista Párt története során az adott kommunista pártok arra szólították fel az értelmiségüket, hogy hagyományos módszerekkel mutassák be a munkások életét és az osztálytudat fogalmát, hogy közvetítsék a kommunista párt ideológiáját és politikáját – de mindezt csak azért, hogy összhangba hozza a nyilvánosságot. Ennek eredményeképpen számos irodalmi mű született, többek között a „Vasáradat„; „Az acélt megedzik” szovjet regények; a „The Song of Youth” (Az ifjúság dala) és a „Nap a Sanggan folyó felett” a Kínai Népköztársaság Kommunista Pártjának regényei. Mindannyian hatalmas mennyiségű propagandát terjesztenek. A Kommunista Párt a művészetnek ezt a formáját „szocialista realizmusnak” nevezi. Mao Ce-tung általánossá tette a jelentést, és azt mondta, hogy ez a művészet „a munkásokat, a parasztokat és a katonákat” illetve „a proletariátust” szolgálja. [31] Az ilyen jellegű irodalom ideológiákat átadó ereje nyilvánvaló és a kommunista vezetők ezt jól megértik. Azok a módszerek azonban, amelyekkel a kommunizmus az irodalmat az emberiség elpusztítására használja fel, nem korlátozódik pusztán erre.
Az alábbiakban összefoglaljuk a kommunizmus által befolyásolt irodalom néhány fő célját és hatását.
- A hagyományok lerombolása az irodalmon keresztül
Az emberiség pusztulása felé vezető egyik legfontosabb lépés annak a tradicionális civilizációnak a becsmérlése, amelyeket Isten az emberiségnek adományozott. Akár Kínában, akár Nyugaton, a kommunista elemek a modern gondolkodású értelmiségieket használják fel arra, hogy olyan műveket hozzanak létre és terjesszenek, amelyek eltorzítják vagy becsmérlik a hagyományos kultúrát.
A kínai „új kultúra” mozgalmának idején Lu Xun író arról vált híressé, hogy kegyetlenül támadta a hagyományokat és becsmérelte a kínai ókort. Első regényében, az Egy őrült naplójában a főhős kijelentette, hogy az egész kínai történelmet mindössze két karakterben össze lehet foglalni: „emberevés”. Lu Xunt Mao „az új kulturális gárda legnagyobb és legbátrabb felemelkedőjeként” és „a kínai kulturális forradalom fő parancsnokaként” dícsérte. Mao azt is mondta: „Az út, amelyen ő járt, pontosan Kína új nemzeti kultúrájának útja”. [32] Európában Filippo Tommaso Marinetti, olasz költő 1909-ben kiadta a „Futurista kiáltványt”, amelyben a hagyományok teljes elutasítását követelte, és a gépeket, a technológiát, a sebességet, az erőszakot és a versenyt ünnepelte. Az orosz és kommunista költő Vlagyimir Majakovszkij 1913-ban publikálta „Pofonütjük a közizlést” című művét, amelyben kifejezte, hogy szakítani kíván a hagyományos orosz irodalommal.
- A förtelmes ábrázolásoknak a valóság nevében való megvédése
Manapság az értelmiségiek és a művészek az irodalmat és a művészetet használják fel csúnya, furcsa és ijesztő dolgok vagy jelenetek ábrázolására, azzal az ürüggyel, hogy „csak úgy mutatják meg a dolgokat, ahogy azok valójában vannak.”
A hagyományos művészet a harmónia, a kegyelem, a tisztaság, a mesteri tudás, a tisztesség, az egyensúly, az egyetemesség és olyan eszmék üzenetét közvetíti, amelyek választást és egyfajta szelekciót igényelnek. A modern művészek szemében az ilyen műalkotások nem valódiak. Az ilyen nézetek a művészet eredetének és jelentésének félreértésén alapulnak. A művészet a mindennapi életből ered, de túl kell lépnie a hétköznapokon, hogy egyszerre gyönyörködtessen és tanítson. Ezért a művészeknek ki kell választaniuk, finomítaniuk és feldolgozniuk azt, amit az alkotási folyamat során ábrázolni akarnak. A „realizmus” ezen felfogására való vak összpontosítás mesterségesen korlátozza az élet és a művészet határait. Ha ez a fajta abszolút realizmus állítólag művészet, akkor nem művészet-e már minden, amit látunk és hallunk? Akkor miért kellene még mindig időt és pénzt költeni a művészek képzésére?
- Az irodalom felhasználása az erkölcsi értékek megrontására
Az olyan kifogások, mint az „önkifejezés”, a „tudatfolyam” és hasonlók arra késztetik az embereket, hogy elutasítsák a hagyományos erkölcsi irányelveket, és átadják magukat az emberi természet démoni oldalának. A francia kommunista és költő André Breton például a következőket írta a „Szürrealista kiáltványban”, és ezzel egy újfajta irodalmat definiált: „Az a tiszta pszichés automatizmus, amelyben az ember kifejezi magát – szóban, az írott szó értelmében vagy más módon -, ez a pillanatnyi gondolat. Ennek a gondolatnak a követése anélkül, hogy az elme irányítaná, minden esztétikai és erkölcsi aggálytól mentesen.” [33]
A tudatfolyam elbeszélő technika és a szürrealista „automatikus írás” szorosan kapcsolódik egymáshoz. Sigmund Freud pszichopatológiájának hatására néhány nyugati író a 20. század elején kísérletezni kezdett a tudatfolyam-írással. Az ilyen írások általában egyszerű cselekményeket tartalmaznak, és a jelentéktelen szereplők (antihősök) belső és magánéleti gondolatmeneteire összpontosítanak a szabad gondolkodásból fakadó elbeszéléseken keresztül.
Az emberi lények egyszerre hordozzák a jóság és a gonoszság lehetőségét. Egy életet az erkölcsi normák állandó emelésének és az erény önmegtartóztatással való művelésének kell szentelni. A modern társadalomban azonban sok embernek vannak beteg gondolatai és vágyai. Ezeket egyszerűen megmutatni a nyilvánosságnak nem más, mint a társadalom szennyezése.
- Az ember sötét oldalának felszabadítása „kritika” és „tiltakozás” formájában
A nyugati szabad világ írói és művészei a hagyományellenes érzéshullám hatására minden törvényt, előírást és erkölcsi szabályt korlátozásnak és elnyomásnak tekintenek. Látják a modern társadalom problémáit és az emberi természet gyengeségeit, de ahelyett, hogy racionálisan kezelnék ezeket, a kritika és a tiltakozás révén a szélsőséges individualizmus mellett érvelnek, és személyes vágyaiknak engednek. Elvetemült eszközöket használnak az úgynevezett ellenállásuk kifejezésére, miközben kiélik sötét oldalukat, és átengedik magukat a gyűlöletnek, a lustaságnak, a kéjvágynak, a bujaságnak és az agressziónak. A hírnévre való törekvésük alig ismer határokat. Az önkontroll hiánya azonban nem oldja meg a társadalmi problémákat, hanem éppen súlyosbítja azokat.
Az 1960-as évek ellenkultúrális mozgalmának idején Allen Ginsberg amerikai költő lett a Beat-generáció szóvivője, és a mai napig tiszteletnek örvend a társadalom ellen lázadók körében. A „Howl” (Üvöltés) című verse szélsőséges életmódot és pszichésen romlott állapotokat ábrázol, többek között alkoholizmust, szexuális szabadosságot, kábítószer használatot, szodómiát, öncsonkítást, prostitúciót, erőszakos zaklatást, lopást, csavargást és őrületet. Az ellenkultúra diadalmenetének kezdetén az „Howl” irodalmi klasszikussá vált, és számos irodalmi gyűjteménybe bekerült. Ginsberg elismerte, hogy fiatal korában kommunista volt, és nem bánta meg.[34] Bálványozta Fidel Castrót illetve más kommunista diktátorokat, és széles körben támogatta a homoszexualitást és a pedofíliát. Ginsberg egyértelmű képviselője a kommunizmus és a szélsőséges individualizmus közös pontjának.
- A pornográfia terjesztése az irodalom segítségével
A 20. század elejétől kezdve az irodalmi művekben megjelentek a kifejezetten szexuális tartalmak. Némelyiket még mindig klasszikusként emlegetik. Sok riporter és tudós tagadta a társadalmi felelősségüket, és az ilyen pornográf műveket igazi művészi remekművekként dicsérte. Tudjuk, hogy számos hagyományos erkölcsi érték az önmegtartóztatáson alapul. Az ilyen korlátozások megszegése – bármilyen nemesnek hangzó indoklással – aláássa és lerombolja az erkölcsöt.
- Az Emberek dehumanizálása
Az elmúlt évtizedekben, ahogy a kultúra egyre zavarosabbá vált, rengeteg új műfaj jelent meg, például a thriller és a horror, a természetfeletti és a fantasy. Az ilyen művekben az emberi elmét és a testet alacsonyabb rendű lények irányítják, ami az emberi lények dehumanizálódásához vezet.
A kínaiak azt mondják: „három láb vastag jég nem egyetlen hideg nap eredménye”. Hosszú idő és sok erőfeszítés kell ahhoz, hogy az irodalom annyira megromoljon, hogy a gonosz eszközévé váljon. A romantikában az irodalom kiterjedt az élet szélesebb körére is, miközben már néhány csúnya és furcsa jelenséget is ábrázolt, köztük szélsőséges és őrült emberi mentális állapotokat is. Néhány brit romantikus költőt „Sátáni Iskolának” tartottak, mert verseik annyira erkölcstelenek voltak.
A realizmus ezzel szemben a valóságot használja ürügyként arra, hogy az emberi természet elfajult oldalát kifejezze. Egyes művek a torz gondolatokat és az illetlen viselkedést hangsúlyozzák. Egy kritikus a realizmust „négykézláb mászó romantikának” nevezte. [35] A Jean-Jacques Rousseau által képviselt naturalizmus filozófiája például az emberi erkölcs hanyatlását a társadalmi közeghez és a családi genetikához kötötte, felmentve ezzel az egyént az erkölcsi felelősség alól. Az esztétizmus a „művészetet a művészetért” elvet hirdeti, és az a célja, hogy a művészet csak az érzékszervekre hasson, és ne hordozzon semmilyen nevelő üzenetet.
Valójában minden művészet finom, mélyreható és hosszan tartó hatást gyakorol az erkölcsi iránytűre. A művészet erkölcsi felelősségének tagadása megnyitja az utat az erkölcstelen dolgok előtt. Úgy véljük, hogy a különböző irodalmi iskolákhoz magas színvonalú művek köthetők, de vannak közöttük szörnyű művek is. Bár nem mondhatjuk, hogy a kommunista elemek közvetlenül manipulálták volna ezeket az irodalmi tendenciákat, a negatív elemek nyilvánvalóan a hanyatló erkölcsnek tudhatók be. Ez pedig megnyitotta az utat a kommunista ideológia előtt, hogy az irodalom segítségével is pusztítsa az emberiséget.
Amikor valaki ír, az erkölcse és a lelkiállapota visszatükröződik a művében. A mindenütt tapasztalható erkölcsi hanyatlás következtében az írók körében negatív gondolatok váltak uralkodóvá. Ennek eredményeképpen sok olyan mű jelent meg, amely a pokolba rántja le az embereket, ahelyett, hogy a jót hozná ki belőlük.
Következtetés
A művészet ereje óriási. A jó művészet helyrehozhatja az emberek szívét, felemelheti a morált, harmonizálhatja a jint és a jangot, sőt, összekapcsolhatja az embereket az éggel, a földdel és az isteni lényekkel.
A múlt században a kommunizmus kísértete kihasználta az ember démoni természetét és rosszindulatát, és az úgynevezett „művészet” széles skálájának létrehozására késztette. Az embereket arra csábította, hogy lázadjanak Isten ellen, gyalázzák Istent, és szembemenjenek a hagyományokkal illetve aláássák az erkölcsöt. Ennek végső soron az volt a hatása, hogy a társadalom nagy részét démoni módon megváltoztatta, ami mélyen megdöbbentő lehet bárki számára, aki egy korábbi korban élt.
A hagyományos művészetek szépségéhez képest a modern művészetek rendkívül csúnyák. Az emberiség esztétikai irányelvei megsemmisültek. Az avantgárd művészet széles körben elterjedt, és hatalmas összegeket emészt fel az állami pénzekből. A hagyományos, nemes művészet csak nevetségesen kis arányt képvisel. A művészeteket úgy manipulálták, hogy az emberek arra használják, hogy kielégítsék vágyaikat, és szabad utat engedjenek a gonosz oldaluknak. A határvonal a szépség és a rútság, a kegyelem és a hitványság, a jószívűség és a gonoszság között elmosódott vagy teljesen eltűnt. A groteszk, a káosz és a sötétség átvette az egyetemes értékek helyét. Az emberi társadalom tele van démoni üzenetekkel. Amelyek az embereket a hanyatlás és a pusztulás útjára vezetik.
Az emberiség csak az erkölcsök javulásával, a hithez és a hagyományokhoz való visszatéréssel fogja megtapasztalni a művészetek újjászületését (reneszánszát). Csak akkor fogjuk mindannyian látni, hogy milyen szép, tiszteletre méltó és nagyszerű lehet a művészet, és hogy mire való.
Jegyzetek
[1] “Record of Music,” Classic of Rites, Chinese Text Project, https://ctext.org/liji/yue-ji?filter=435370&searchmode=showall#result
[2] Confucius, “Lunyu,”, 3.14
[3] Sima Qian, “A Treatise on Music,” Records of the Grand Historian, Vol. 24.
(Traduit en français en 2002 : Mémoires historiques)
[4] Ouyang Xiu and Song Qi, New Book of Tang, Vol. 237.
[5] Robert McKee et Brigitte Gauthier, Story: Style, Structure, Substance, and the Principles of Screenwriting (New York: Harper-Collins Publishers, 1997), 129–130.
(Traduit en français : Story : contenu, structure, genre ; Les principes de l’écriture d’un scénario)
[6] Yingshou Xing, et al., “Mozart, Mozart Rhythm and Retrograde Mozart Effects: Evidences from Behaviours and Neurobiology Bases,” Scientific Reports Vol. 6, Article #: 18744 (2016), https://www.nature.com/articles/srep18744.
[7] David A. Noebel, The Marxist Minstrels: A Handbook on Communist Subversion of Music, (Tulsa, Okla.: American Christian College Press, 1974), 58–59.
[8] David Cloud, “Rock Music and Suicide,” Way of Life Literature, December 20, 2000, https://www.wayoflife.org/reports/rock_music_and_suicide.html.
[9] Val Williams, “Leni Riefenstahl: Film-maker Who Became Notorious as Hitler’s Propagandist,” The Independent, September 10, 2003, https://web.archive.org/web/20090830045819/http://www.independent.co.uk/news/obituaries/leni-riefenstahl-548728.html.
[10] Mao Tse-tung, n.d., “Talks at the Yenan Forum on Literature and Art,” accessed July 10, 2018, https://www.marxists.org/reference/archive/mao/selected-works/volume-3/mswv3_08.htm.
(Traduit en français : Interventions aux causeries sur la littérature et l’art à Yan’an)
[11] Robert Florczak, Why Is Modern Art So Bad? PragerU, https://www.youtube.com/watch?v=lNI07egoefc
[12] Herbert Marcuse, The Aesthetic Dimension: Toward a Critique of Marxist Aesthetics (Boston: Beacon Press, 1978), ix.
(Traduit en français, La Dimension esthétique)
[13] “Gustave Courbet Quotes,” http://www.azquotes.com/author/3333-Gustave_Courbet.
[14] Tony McKenna, “Vincent van Gogh,” Taylor & Francis Online, Critique: Journal of Socialist Theory, 2011, “Vincent van Gogh,” Critique Vol. 39 (2), 2011: 295–303, https://www.tandfonline.com/doi/abs/10.1080/03017605.2011.561634.
[15] Pablo Picasso, “Why I Became a Communist,” https://blogs.cul.columbia.edu/schapiro/2010/02/24/picasso-and-communism/. See also “Picasso, the FBI, and Why He Became a Communist | On Archiving Schapiro,” accessed July 11, 2018, https://blogs.cul.columbia.edu/schapiro/2010/02/24/picasso-and-communism/
(Lettre traduite en français : Pourquoi je suis communiste, Le Nouvel Observateur, p. 33 referentiel.nouvelobs.com/archives_pdf/OBS0105_19661116/OBS0105_19661116_033.pdf )
[16] Robert Hughes, The Shock of the New: The Hundred-Year History of Modern Art—Its Rise, Its Dazzling Achievement, Its Fall (London: Knopf, 1991), 24. See also https://www.moma.org/learn/moma_learning/pablo-picasso-les-demoiselles-davignon-paris-june-july-1907
[17] Richard Huelsenbeck and Raoul Hausmann, “What Is Dadaism and What Does It Want in Germany?” dans Robert Motherwell, ed., The Dada Painters and Poets: An Anthology, 2nd ed., (Cambridge, Mass.: Belknap Press, 1989).
[18] Michael Wing, “Of ‘-isms,’ Institutions, and Radicals: A Commentary on the Origins of Modern Art and the Importance of Tradition,” The Epoch Times, March 16, 2017, https://www.theepochtimes.com/of-isms-institutions-and-radicals_2231016.html.
[19] Katherine Brooks, “One of The World’s Most Controversial Artworks Is Making Catholics Angry Once Again,” Huffington Post, May 13, 2014, https://www.huffingtonpost.com/2014/05/13/piss-christ-sale_n_5317545.html.
[20] “Joseph Beuys: The Revolution Is Us,” Tate, https://www.tate.org.uk/whats-on/tate-liverpool/exhibition/joseph-beuys-revolution-us.
(Traduit en français : Rhea Thönges-Stringaris, Joseph Beuys : La Révolution, c’est nous, Athènes, Pataki, 2010 (ISBN 9789601630793) (Joseph Beuys : Die Revolution sind wir).)
[21] Ben Cade, n.d., “Zhu Yu: China’s Baby-Eating Shock Artist Goes Hyperreal,” Culture Trip, accessed July 26, 2018, https://theculturetrip.com/asia/china/articles/zhu-yu-china-s-baby-eating-shock-artist-goes-hyperreal/.
[22] Brad Smithfield, “‘The World Is Not Big Enough for Me and a Picasso’: The life and Artwork of John William Godward,” The Vintage News, January 10, 2017, https://www.thevintagenews.com/2017/01/10/world-not-big-enough-picasso-life-artwork-john-william-godward/.
[23] Walter Frisch, ed., Schoenberg and His World (Princeton, N.J.: Princeton University Press, 1999), 94.
[24] Norman Lebrecht, “Why We Are Still Afraid of Schoenberg,” The Lebrecht Weekly, July 8, 2001, http://www.scena.org/columns/lebrecht/010708-NL-Schoenberg.html.
[25] Golan Gur, “Arnold Schoenberg and the Ideology of Progress in Twentieth-Century Musical Thinking,” Search: Journal for New Music and Culture 5 (Summer 2009), http://www.searchnewmusic.org/gur.pdf.
[26] Ibid.
[27] David A. Noebel, The Marxist Minstrels: A Handbook on Communist Subversion of Music, 44–47.
[28] Jon Caramanica, “The Rowdy World of Rap’s New Underground,” New York Times, June 22, 2017, https://www.nytimes.com/2017/06/22/arts/music/soundcloud-rap-lil-pump-smokepurrp-xxxtentacion.html.
[29] “Politics and the Dancing Body,” Library of Congress, https://www.loc.gov/exhibits/politics-and-dance/finding-a-political-voice.html.
[30] Michael Minnicino, “The New Dark Age: The Frankfurt School and ‘Political Correctness,’” reprinted from Fidelio Magazine (Winter 1992), accessed Aug. 13, 2018, http://archive.schillerinstitute.org/fid_91-96/921_frankfurt.html.
[31] Mao Zedong, “Talks at the Yenan Forum on Literature and Art,” 1942, Selected Works of Mao Tse-Tung, (Marxists.org), https://www.marxists.org/reference/archive/mao/selected-works/volume-3/mswv3_08.htm.
(Traduit en français : De la littérature et de l’art)
[32] Mao Zedong, “On New Democracy,” 1940, Selected Works of Mao Tse-Tung (Marxists.org), accessed August 13, 2018, https://www.marxists.org/reference/archive/mao/selected-works/volume-2/mswv2_26.htm.
(Traduit en français : La Nouvelle Démocratie, 1951)
(Traduit en français : La Démocratie nouvelle, 1968)
[33] André Breton, “Manifesto of Surrealism,” https://www.tcf.ua.edu/Classes/Jbutler/T340/SurManifesto/ManifestoOfSurrealism.htm.
(Traduit en français : Manifestes du surréalisme, 1924-1930)
[34] Allen Ginsberg, “America,” https://www.poetryfoundation.org/poems/49305/america-56d22b41f119f.
[35] Irving Babbitt, Rousseau and Romanticism (Boston: Houghton Mifflin,1919), 104.
