Réges-régen – nem egy idő előtti földön, hanem egy föld előtti időben – nem volt semmi a világegyetemben, csak egy hatalmas tojás alakú lény.
A „tojás” belsejében a jin és jang ellentétes erői összekeveredtek; teljes volt a káosz. De idővel a különböző anyagok és energiák kölcsönhatásaiból végül egy lény született – egy bozontos, szarvas óriás, akit Pan Gu-nak hívtak.
Pan Gu (pan ku) 18 000 éven át aludt és növekedett. Egy nap hirtelen felébredt. Kinyitotta a szemét, de csak koromsötétséget látott. Megfeszítette a fülét, de csak idegesítő csendet hallott. Pan Gu nagyon zavarónak találta sivár környezetét.
A kirívó tojás
Pan Gu feldúltan megidézett egy mágikus fejszét, és egy hatalmas csapást mért a tojásra. A tojás mennydörgő reccsenéssel kettéhasadt. Lassan a jin és a jang elkezdett szétválni. Minden sötét és nehéz elsüllyedt, hogy a Földet alkossa. A többi, világos és tiszta, felfelé sodródott, hogy megalkossa az eget.
Pan Gu azonban aggódott, hogy a két fél ismét összecsukódik, ezért a két fél közé állt, hogy távol tartsa őket egymástól. Minden egyes nappal az ég 10 lábbal feljebb emelkedett fölötte, a Föld 10 lábbal vastagodott alatta, és maga Pan Gu is 10 lábbal nőtt, csak hogy lépést tartson a növekvő kiterjedéssel és kitartson.
Magányos és fárasztó munka volt. Ezt a fáradságot a lelkiismeretes óriás még hatmillió-ötszázhetvenezer napig, vagyis további tizennyolcezer évig bírta, amíg biztos nem lett abban, hogy a birodalmak végleg stabilizálódtak. Akkor egy nagy csattanással Pan Gu összeomlott és meghalt.
Egy végső áldozat
Ahogy a fáradt Pan Gu összeesett, csodálatos átalakulás történt: Bal szeme a napba lángolt, jobb szeme a holdba ragyogott, haja és szakálla a Tejút csillagai lettek, végtagjai, kezei és lábai hatalmas hegyekké, az ereiben folyó vér pedig folyóvá változott; a húsa termékeny termőfölddé változott, a csontjai értékes drágakövekké és ásványokká váltak; a fogai és körmei csillogó fémekké váltak; a bőrén lévő szőrszálak buja növényzetté burjánzottak; és a hosszan tartó munkájából származó verejték esővízként hullott a halandó világra.
Egyesek szerint Pan Gu szelleme soha nem szűnt meg, hanem emberré változott, ami magyarázatot ad arra az ősi kínai hiedelemre, hogy az ember a lelke minden anyagnak.
Pan Gu feláldozta az életét, hogy megteremtse a világot, és a testét, hogy gazdagítsa és megszépítse azt. Most az eget fénylő égitestek, a Földet hatalmas hegyek és folyók, valamint növény- és állatvilág díszítik. Pan Gu, a tojásból kikelt óriásisten pedig sehol, mégis mindenütt megtalálható.
Forrás és jogok:
Kép: uo.
