A kanadai Joel Chipkar egy nagy hátizsákot cipelve, egyik kezében útikönyvet szorongatva, úgy nézett ki, mint egy tipikus turista. A barna hajú, 33 éves ingatlanközvetítő fekete kabátot és egy khakiszínű nadrágot viselt, fürgén haladt a Tienanmen tér felé, Kína fővárosának szívébe, amely alig több mint egy évtizeddel korábban a kommunista rezsim tankjai és ágyúi által lemészárolt vagy megsebesített diákok ezreinek vérétől vöröslött.
Az időjárás azon a napon – 2001. november 20-án – a lehető legjobb volt a sűrű, szürke szmogjáról hírhedt városban. Ragyogóan sütött a nap, a levegő pedig friss volt.
Gyalogosok sétáltak ráérősen kettesével-hármasával a hatalmas szürke burkolaton, bár Chipkar nem nagyon vette észre őket. A tér északi vége felé vette az irányt. Küldetése volt.
Chipkarnak nem kellett sok idő, hogy megtalálja, amit keresett: A kínai zászlórúdtól húsz méterre nyugatra két-három tucatnyi, hozzá hasonló világos hajú ember gyűlt össze csendesen, néhányan ültek, mások álltak, és a gallérjukat igazgatták. A jelenet elég sok kíváncsi pillantást vonzott. Még mindig szokatlan volt ennyi nyugati arcot látni ebben az országban.
Chipkar megállt a csoporttól kisebb távolságra. Felismert néhány arcot, de úgy gondolta, bölcsebb, ha nem köszön senkinek. Ha felhívja magára a figyelmet, az árthat a tervnek.
Elfojtott izgalom érződött a levegőben. Néhány pillanat múlva a nyugatiak csoportja összegyűlt, négy sorban álltak vagy ültek, mintha csoportképhez pózolnának az ikonikus Tienanmen-torony előtt. De ez csak egy csel volt; meditációs pozícióba ültek le, miközben néhányan egy nyolc láb hosszú aranyszínű transzparenst bontottak ki, amelyen az „őszinteség, együttérzés és tolerancia” szavak szerepeltek kínai és angol nyelven – mely az üldözött Fálun Gong spirituális gyakorlat három alapelve.
A rendőrség beözönlött, és elkezdődtek a letartóztatások.
Chipkar feladata pedig az volt, hogy végig nézze, és dokumentálja az egészet.
A tervezés
Mindez két évvel azután történt, hogy a Kínai Kommunista Párt (KKP) ellenségnek kiáltotta ki a Fálun Gongot, más néven Fálun Dáfát, minden nyilvánvaló ok nélkül, leszámítva a spirituális gyakorlat hatalmas népszerűségét; akkori becslések szerint a gyakorlók száma ugyanis70 és 100 millió közé volt tehető. Az 1990-es években minden reggel sorokban lehetett látni a Fálun Gong gyakorlókat szerte az országban, a parkokban és a tereken, akik a gyakorlat lassú mozdulatait végezték. Ez azonban 1999 júliusában hirtelen abba maradt, amikor a KKP országos kampányt indított a gyakorlat felszámolására.
A gyakorlók azóta zaklatásnak, fizikai kínzásnak, fogva tartásnak és rabszolgamunkának vannak kitéve. Sokukat elűzték a munkahelyükről vagy az iskolából, és a gyakorlattal kapcsolatos könyveiket elkobozták és elégették.
Az üldözés 2001-ben újabb csúcspontot ért el. A híradások és az újságok nagy hasznot húztak az év elején történt a Tienanmen téri önégetési incidensből, amelyről később kiderült, hogy Peking utasítására rendezték meg, és amelynek célja az volt, hogy a gyakorlókat öngyilkosoknak állítsák be.
A fokozódó félretájékoztatás és a gyűlöletkampány a gyakorlat követőinek újabb és újabb csoportját vitte a politikai központnak és népszerű turistalátványosságnak számító Tienanmen térre, hogy ott békésen felszólaljanak az elnyomás megszüntetéséért.
A Fálun Gong gyakorlók, akik aggódva figyelték a kínai határokon túlról a Kínában élő társaik sorsát, úgy látták, hogy valamit tenni kell.
Legalább egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy összeálljon a nemzetközi felhívás ötlete. Peter Recknagel, egy 30 éves németországi kínai- és közgazdász szakos egyetemi hallgató az elsők között volt, akik elkezdték megszervezni az utazást. Amikor látta a világ más részein élők érdeklődését, a terv kibővült.
Végül Európa, Észak-Amerika és Óceánia 12 országából 36 gyakorló tervezett Kínába utazni. Sokan közülük még soha nem találkoztak egymással. Az instrukciókat minimálisra korlátozták: utazzanak külön-külön; találkozzanak délután 2 órakor a zászlórúd közelében; ne keltsenek feltűnést; közvetítsék a tiltakozó üzenetüket; és maradjanak, ameddig csak tudnak.
A szervezők óvintézkedéseket tettek annak érdekében, hogy a terveiket titokban tartsák, hogy elkerüljék a rezsim általi esetleges lehallgatást, és csak néhányan vettek részt a szervezésben, valamint többnyire svédül beszéltek.
Adam Leining, egy 30 éves reklámszakember az Egyesült Államokból, egy öltönytáskában szállította a transzparenst. A történtek előtti este Recknagel és néhányan mások behúzták a hotelszobában a függönyt, és hangos diszkózenét kapcsoltak be, majd egyesével lopóztak be a szobába egy kisebb próbára. Kibontották a transzparenst, hogy lássák, mekkora, és a csoport három legmagasabb tagját jelölték ki, hogy ők tartsák azt.
Amikor másnap mindenki összegyűlt a téren, odaállítottak két európait, akik egy-egy csokor virágot tartottak a kezükben, hogy ünnepi hangulatot teremtsenek. Ezzel akartak időt nyerni, amíg elkészülnek.
„Volt egy jel… aztán mindenkinek a meditációs pozícióba kellett ugrania” – mesélte a most 50 éves, New York államban élő Recknagel a The Epoch Timesnak.
„Nagyon-nagyon óvatosnak kellett lennünk, nehogy elrontsuk, mielőtt véghez vihetnénk”.
A tanú
Chipkar a lehető leggondosabban tervezte meg a szerepét.
Vett egy aprócska videokamerát, egy csipogóra hasonlító készüléket, amelyet a hátizsákja pántjára fűzött fel. A szíjon vágott egy lyukat, hogy a lencse átbújhasson. Aztán jó négy napot töltött azzal, hogy a hátizsák viselése közben a tükörbe nézve elsajátítsa, hogyan kell a kamerát megfelelő szögben tartani. A szalag körülbelül két órán keresztül futott, és minden be volt előre állítva, így szabad kézzel járkálhatott.
„Mindenre gondoltam, ami megtörténhet vagy elromolhat, és mindezt meg kellett terveznem, mert nem létezett második esély” – mondta a ma már 53 éves, Torontóban élő Chipkar a The Epoch Timesnak.
Megragadni a lehetőséget
Amikor Anne Hakosalo Svédországban értesült az utazás tervéről, feltette magának a kérdést, hogy megpróbálja-e, és hogy egyáltalán át tudna-e jutni a kínai határon.
A most 53 éves svéd nő két évvel korábban éppen a fővárosban volt, amikor mintegy 30 kínai Fálun Gong gyakorló az életét kockáztatva titokban szervezett sajtókonferenciát tartott, és a legnagyobb nemzetközi csatornáknak mondták el, hogy milyen bántalmazásoknak vannak kitéve.
Merész tettük dühös megtorlást váltott ki a rezsim részéről. Többségük később hosszú büntetést kapott. Ding Yan fodrászt, aki 2001 augusztusában halt meg, kevesebb mint két évvel a büntetésének letelte előtt, egyszer meztelenre vetkőztették, és egy vasketrecbe zárták, ahol fából készült tüskék voltak és a nyakáig ért a szennyvíz.
Hakosalo-t, aki kínaiul tanuló cserediák volt az északkeleti Dalian városában, 1999 novemberében tartóztatták le, amikor részt vett egy Fálun Gong gyűlésen a Kína déli részén fekvő Guangzhou-ban.
Mivel a rendőrség értesült a gyűlésükről, hajnali 2 óra körül házkutatást tartottak a lakásban, és több mint egy tucat másik barátjával együtt letartóztatták Hakosalo-t. Az egyik társukat a falhoz ütötték, aki elvesztette az eszméletét.
Talán Hakosalo-t a külföldi állampolgársága mentette meg. A rendőrök órákon át faggatták és kiabáltak vele, de többnyire civilizáltak maradtak. Még aznap délután elengedték.
Hakosalo nem volt biztos benne, hogy mindezek után nem került-e fel a rezsim radarjára. Az utolsó pillanatban végül úgy döntött, hogy él a lehetőséggel.
Örült neki, hogy megpróbálta. Körülbelül egy hét múlva megkapta a vízumot, és lefoglalta a repülőjegyeket.
Talán az a sorsa, hogy elmenjen, gondolta.
„Választhattam: vagy passzívan nézem és elfogadom, hogy jó embereket gyilkolnak meg, vagy magam cselekszem, és világossá teszem, hogy nem hagyom, hogy ez megtörténjen” – mondta később a svéd médiának. „Nemcsak én nem fogadom el ezt, hanem sokan vannak szerte a világon, akik ezt szintén nem fogadják el. Mindannyian szeretnénk együttérzésben élni.”
A zászlótartó
Az összejövetel előtti éjszaka Chipkar nem aludt túl jól. Minden lehetséges szerencsétlenségen gondolkodott, ami veszélyeztethette volna a küldetését. Meghibásodhat a videokamera, vagy letartóztathatja a rendőrség, mielőtt a helyszínre érne, és akkor minden munkája hiábavaló lenne.
Chipkar barátja, Zenon Dolnyeckyj már ott volt a csoportban, amikor odaért. Dolnyckyj, aki akkor 23 éves volt, néhány kínai Fálun Gong gyakorlótól Torontóban már korábban elsajátított pár alapfokú kifejezést mandarin nyelven.
Egy nappal korábban ők ketten találkoztak a kínai nagy falnál, hogy kifüggesszenek egy sárga transzparenst, amelyen az állt, hogy „A Fálun Dáfá jó”. Dolnyckyj ezt megelőzően a szállodában festette fel ezeket a kínai karaktereket a transzparensre – ami egy „gyönyörű, szimbolikus üzenet” Dolnyckyj szavaival élve.
„Joel és én nagyon elkötelezettek voltunk a szívünkben” – mondta az Epoch Timesnak. „Tudtuk, hogy az életünket kockáztatjuk, ha odamegyünk, de úgy éreztük, hogy ez nagyon fontos a világ számára. Ezért nagyon megható volt végre eljutni a nagy falhoz, és ott felakasztani azt a transzparenst.”
Mindketten a Tienanmen téri összejövetel után négy órával induló gépre vették meg a Kanadába szóló retúrjegyeket.
„Találkozunk a repülőtéren” – mondta Chipkar Dolnyckyjnak a szállodában, a tiltakozást megelőző reggelen.
De ez sosem történt meg.
Miután a nap nagy részét olvasással, meditációval, és a közeli utcákon való sétálgatással töltötte valamint azzal, hogy az óráját ellenőrizte, Dolnyeckyj annyi energiával sétált be a Tienanmen térre, hogy egy „óriásnak érezte magát”.
Recknagel elől ült a meditációs pozícióban, amikor a nagy transzparenst kibontották, Dolnyckyj pedig a transzparens mögött állt az „őszinteség” és az „együttérzés” feliratok között, és segített a transzparens tartásában.
„Nagyon büszke voltam, mert olyan szilárdan tartották, és olyan erősen elkötelezettek voltak, hogy tartsák azt a transzparenst” – mesélte a The Epoch Times testvérmédiájának, az NTD-nek 2017-ben.
Húsz másodpercen belül egy autóduda hangja hasította át a levegőt. Hamarosan legalább hat rendőrautó vette őket körül, az egyenruhás és civil ruhás rendőrök pedig – akik úgy tűnt, hogy a semmiből bukkantak fel – elkezdték bedobálni a résztvevőket a furgonokba, miközben félrelökték a bámészkodókat.
Hakosalo, aki két sorral Recknagel mögött ült, nem mozdult. Ezért a rendőrök felemelték a földről, és a hajánál fogva rángatták be a furgonba.
Amikor a rendőrség lecsapott rájuk, Dolnyckyj előhúzott a nadrágszárából egy másik sárga rögtönzött transzparenst, amelyet egy párnahuzatból készített. Ezt a mozdulatot a szállodában gyakorolta be. Miközben ezt a transzparenst tartotta a kezében, teli torokból kiabálta, hogy: „A Fálun Dáfá jó!”.
Amikor a rendőrök végül lefogták, egyikük egyenesen a szeme közé ütött, amitől eltört az orrcsontja. Vér csorgott le az arcán. A szemei könnybe lábadtak.
Ezután további ütések záporoztak rá, és egy fehér rendőrfurgonba kényszerítették, ahol már egy eszméletlenre vert svéd férfi volt, és egy szőke, kék szemű francia nő, akit a rendőrök fojtogattak, hogy ezzel megakadályozzák, hogy azt kiabálja: „A Fálun Dáfá jó”.
Chipkar, aki némi távolságra állt a zűrzavartól, végignézte, ahogy barátait néhány perc alatt elhurcolják.
Egy riksával ment vissza a szállodába, és azonnal berohant a szálloda halljában lévő mosdóba, bezárta maga mögött az ajtót, és elkezdte visszatekerni a felvételt. Miután megbizonyosodott róla, hogy minden megvan, elment a legközelebbi FedEx irodába, és hazaküldte a felvételeket. „Nagyon megkönnyebbültem” – mondta Chipkar.
„Ahogyan a téren ment a dolog, ahogy a tiltakozás megtörtént” – mondta, utalva arra, hogy a csoportnak sikerült véghez vinnie a tiltakozást, mielőtt a rendőrség megérkezett volna, „az varázslatos volt – a dolgok pontosan úgy történtek, ahogyan annak lenni kellett.”
A kihallgatás
A csoport többi tagját a Tienanmen téri rendőrőrsön tartották fogva, a tér szomszédságában, egy ablaktalan cellában, amelynek falán vérfoltok voltak. A kihallgatások során további erőszakos cselekmények következtek. Egy izraeli résztvevőt arcon ütöttek és ágyékon rúgtak.
A repülőtérhez közeli szállodában, ahová később szállították őket, az egyik nőt a rendőrök megtapogatták, amikor nem volt hajlandó átadni a telefonját. Egy amerikai orvostanhallgatót fejbe vertek, miután megtagadta a rendőrségi jegyzőkönyv aláírását, és széttépte azt.
Recknagel, aki kínaiul is beszélt, figyelmeztette a rendőröket, hogy ne bántsák tovább az orvostanhallgatót.
„Ha ezt még egyszer meg mered tenni, az egész világ tudni fog róla” – emlékezett vissza, ahogy mandarinul mondta a rendőrnek.
A rendőr dühében a falhoz rángatta, és valami olyasmit mondott neki, hogy „Tudod, milyen érzés, amikor megölnek?” mesélte Recknagel a The Epoch Timesnak.
A rendőrség mindazonáltal visszafogottan járt el, ahhoz képest, ahogyan a helyiekkel bántak. Filmre vették a csoportot, miközben étellel és vízzel kínálták őket, amiről a nyugatiak azt gyanították, hogy propagandacélokat szolgált. Az állami média későbbi jelentése szerint a csoporttal emberségesen bántak.
Körülbelül 24-48 óra elteltével mind a 35-üket felrakták egy repülő járatra, és közölték velük, hogy öt évig nem térhetnek vissza Kínába.
Az igazi hősök nem mi vagyunk
Két évtizeddel később visszaemlékezve Chipkar nem lát semmi hősieset a tettében.
„Ez egy olyan pillanat volt, amikor azt tettük, amiről úgy gondoltuk, hogy meg kell tennünk” – mondta. „Mi mind igyekeztünk a legjobbat kihozni magunkból, mindannyian.”
Az üldözés kezdete óta a Fálun Dáfát gyakorlók millióit zárták fogolytáborokba, börtönökbe, munkatáborokba és más létesítményekbe, miközben százak és ezrek szenvedtek el kínzásokat a Fálun Dáfá Információs Központ szerint. Megszámlálhatatlanul sok őrizetbe vett Fálun Dáfá gyakorlót öltek meg a szerveikért.
A Minghui, egy amerikai székhelyű weboldal, amely a Kínában zajló üldözés krónikájával foglalkozik, több ezer halálesetet erősített meg. De ez valószínűleg csak a jéghegy csúcsa, mondják a szakértők, mivel a rezsim hatalmas erőfeszítéseket tesz a brutális kampány eltitkolására.
„Az igazi hősök, akik megérdemlik a figyelmet, a Kínában élő Fálun Gong gyakorlók, akik nap mint nap élet-halál harcot vívnak – minden alkalommal, amikor kilépnek az ajtón, hogy felhívják a figyelmet az elkövetett atrocitásokra” – mondta Chipkar. „Azok az emberek, akik Kínában vannak, ők a hősök, nem mi”.
Recknagel, aki élete első 18 évét a berlini fal leomlása előtt Kelet-Németországban töltötte, „nagy kalandnak” nevezte a Tienanmen térre vezető útját.
„Senki sem tudta igazán, hogy mi fog ebből kisülni” – mesélte. Nem tudta megmondani, mennyit segíthetett ez a kínai helyzeten, de legalább bepillantást engedett abba, „mennyire valós és kegyetlen az üldöztetés Kínában”.
„Ez ad egyfajta lökést… hogy mindent megtegyünk, amit csak tudunk, hogy segítsünk megállítani ezt”.
A transzparens kibontásának pillanatát két művész, a gyakorlat követői, olajfestményen ábrázolták. Az alkotáson áttetsző arany fény veszi körül a meditálók csoportját.
„Nézed a Zhen, Shan, Ren-t” – mondta Recknagel, utalva a transzparens három kínai írásjegyére. „Abban az időben mi ezért álltunk ki”.
A festmény most egy bevásárlóközpont kiállításán látható New York állam északi részén, ahová néha Recknagel is ellátogat.
„Jó, hogy ez a kép megmarad, mint emlék” – mondta.
De számára, mint sokak számára, ez a két évtizeddel ezelőtti emlék elválaszthatatlanul összekapcsolódik a bánattal.
„Kínában annyi ember állt ki ezért, akikről senki sem hallott” – mondta Recknagel. „Sokukat megölték ott.”
A cikk forrása:
